Tényleg csak annyit ér egy nő, amennyi az életkora? – Olvasói írás

–

„Abban a pillanatban, hogy betöltjük a harmincat, az értékünk a felére csökken.” – Apuci

Nemrég láttam az Apuci (Daddio) című filmet Sean Penn és Dakota Johnson főszereplésével. Egy taxiban játszódik, két ember párbeszédére épül. Van egy jelenet, amikor Johnson karakterét megkérdezik a koráról, ő pedig azt mondja, erre nem válaszol. Attól függően ugyanis, hogy huszonnégyet vagy harmincnégyet mondana, drasztikusan más kép alakulna ki róla.

Egyetlen szám miatt más lenne az ember értéke.

Ez pedig nagyon komoly kérdéseket feszeget, főleg egy olyan világban, ahol egyre több minden szól arról, hogy hogyan kell elrejteni az idő múlását, az „időskort”. És jelen esetben nem nyolcvan évről beszélünk – hanem körülbelül negyvenről. 

Az életkor tényleg csak egy szám?

Ma már a közhellyel, miszerint az életkor csak egy szám, egyre kevesebben tudunk azonosulni.

A munkaerőpiacon az ageizmus, a kor miatti hátrányos megkülönböztetés mindennapos: önéletrajzban trükkökkel kell rejtegetni az életkort, nehogy „öregnek” tűnj.

„Szakértők” adnak tanácsot, hogyan írd meg úgy a CV-det, hogy ne derüljön ki, hány éves vagy – miközben sok helyen, amikor pályázol, a neved után az első kérdés éppen a születési éved.

Negyven felett sokan úgy érzik, mintha a tudásukat és tapasztalatukat is el kellene rejteniük. De huszonévesen ugyanezek az emberek még azzal küzdöttek, hogy „nincs elég rutinjuk”. Hogy lehet így okosnak maradni, hogyan lehet helytállni?

Hányszor kell egy nőnek újrakezdenie, és a „régi bőrt levetnie”?

Sok nő számára ugyanabba az életszakaszba sűrűsödik a családalapítás és a karrierépítés, így állandó egyensúlyozásra kényszerülnek. Ilyenkor kiesnek a munkaerőpiacról, és hátrányba kerülnek. Amikor visszatérnek, gyakran hallják: „idő kell, míg újra belerázódnak”.

De miért mások akarják megszabni, mennyi idő kell nekünk ahhoz, hogy bizonyítsuk, mire vagyunk képesek? És ha jön még egy második, harmadik gyerek, a hátrány csak tovább nő.

Ha beteg a gyerek, ki marad otthon? Többnyire az anya. Házimunka, bevásárlás, logisztika? Legtöbbször szintén a nőkre marad.

Aztán a gyerekek lassan felnőnek. Közben előfordul költözés, betegség, változó élethelyzet, és új állás kell. De addigra sokszor úgy érzi az ember: az élet elment mellette. A társadalom pedig nem azt látja, amit tudunk, hanem egy öregedő gépet, amit le kell cserélni egy „frissebb modellre”.

Létezik roncstelep a kiszolgált emberek számára?

Mi lesz azokkal, akiket a koruk miatt nem vesznek fel, hiába van tapasztalatuk és lendületük? A bizonytalanság, az értékeink életkorunk alapján való lekicsinyítése, a munka hiánya – csak azért, mert elértünk egy bizonyos kort –, olyan lehetetlen helyzetbe sodorhat embereket, amelyből, ha van is, nagyon nehéz a kiút.

Hogyan kerültünk oda, hogy egyetlen szám határozza meg, mennyit érünk?

Hányszor kell még megújulnunk?

Hányszor kell egy nőnek „megváltoznia”, „bebizonyítania”, hogy az értékének nem csak a fele?

Hány élete van egy asszonynak?

WMN szerkesztőség