–

Miért gyűjt a dédi minden kacatot? Miért kell (ha lehet) a nagyiékhoz a vasárnapi ebédre szigorúan a déli harangszóig odaérni? Miért viszi be a családi fotókat a negyvenéves a munkahelyére, és miért olyan szigorú magával az élet minden területén, ha nőnek született? Miért a tanári kar rémálma az X generációs helikopterszülő, és miért nem tud hibázni a gyereke? Miért van az, hogy a szülő-nagyszülő azt gondolja, számítógépes játékot játszani csakis magányos tevékenység lehet?

Steigervald Krisztián könyve (Generációk harca – Hogyan értsük meg egymást?) efféle, nagyon hétköznapi, ám annál izgalmasabb, hisz mindannyiunkat érintő kérdésekre keresi a válaszokat.

A szerző neve ismerős lehet a WMN-olvasóknak, hiszen többször is publikált nálunk, valamint rendezvényeinken is rendszeresen szerepel. Sokszor kérjük ki a véleményét az úgynevezett „generációs problémák”, valójában inkább generációs félreértések kapcsán, ugyanis piackutatóként húsz éve vizsgálja a különféle nemzedékek szokásait, viselkedését, gondolkodását. Foglalkozik azzal is, hogyan fordítottak az egyes korszakok a gondolkodásunkon és a világlátásunkon, milyen történelmi, technológiai és kulturális események voltak ránk a legnagyobb hatással az elmúlt csaknem száz évben, miért lettek a különböző (veterán-, baby boomer, X, Y, Z és alfa) generációk olyanok, amilyenek, és miként viszonyulunk egymáshoz mi, emberek életünk különféle szakaszaiban járva.

Írásaiban Steigervald mindig a béke követe.

Következetesen képviseli, hogy nemcsak azért fontos megismernünk a nálunk fiatalabbak vagy idősebbek „működését”, mert rengeteg konfliktust tesz elkerülhetővé az, ha értjük a számunkra valamiért dühítő vagy érthetetlen jellegzetességek motivációit, hanem azt is, hogy érdemes a dolgok mélyére nézni, mert ezáltal saját magunkat is sokkal jobban fogjuk érteni.

Egy többgenerációs ebéd káosza

Semmiképpen sem célom kijegyzetelni Steigervald könyvét, bár nagy a kísértés, hogy megosszam veletek a nagy aha-élményeimet, de nem szeretném én learatni a szerző babérjait. Viszont egyetlen példát mégiscsak elmondok, a kedvencemet.

A helyszín egy vasárnapi családi ebéd, bármelyik családban, bárhol Magyarországon.

Aki részt vett már ilyenen, (ki ne vett volna?), az pontosan ismeri a forgatókönyvet.

A nagyszülők izgatottan várják hajnal óta a rokonokat, tízkor már telefonálnak, hogy meg van terítve az asztal, sok órája rotyog az ebéd, aminek pontban délben az asztalon kell gőzölögnie – jaj, ha nem érkezik időben a család. Egy hetven pluszosnak a közös vasárnapi ebéd és a Kossuth rádió a biztos pont a hétvégében, és elég sokszor csúszott ki már élete során a lába alól a talaj ahhoz, hogy értékeljen minden állandóságot.

Mint mindenben, a nagyszülők (baby bommerek) az ebédben is a feladatot látják, sürögnek-forognak, a nagymama le se ül nyugodtan enni, folyton ugrál, és tukmálja az ételt. A „szeretlek” nála úgy hangzik: „vegyél még”!

Középkorú gyermekei tétováznak: vagy tizenöt éve „figyelnek az egészségükre”, leszoktak a cigarettáról (sokszor), és diétáznak különféle módokon, úgyhogy bűntudattal tömik magukba a rántott csirkét vagy a pörköltet (a „baby boomer” generációnak hús nélkül nincs vasárnapi ebéd), de a hangulatuk már amúgy is rossz, mert elkéstek. Ezért is lelkiismeret-furdalásuk van és azért is, mert ritkán jönnek a nagyszülőkhöz, akkor is fáradtak, és nem végeztek minden munkahelyi teendővel, valamint nem foglalkoztak eleget a gyerekekkel a héten… és még vagy ezer dolog miatt aggódnak.

(Az „X-es” negyven feletti, ugye, örökké feszült, mert neveltetésénél fogva nagyon bizonytalan, maximalista, ráadásul folyton alkalmazkodnia kell, egész életében, ám radikális változtatás helyett mindig csak toldozgatja az életét, holott büszke rá, milyen rugalmas és tanulékony.)

Az Y-os harmincas eközben elmélyülten fotózza az ételt, a terített asztalt meg önmagát (szenvedélyes szelfivilágbajnok), és nem érdekli, mi van a tányérján, csak ne neki kelljen megfőzni lehetőleg.

A kamaszok köszönik, jól vannak, örülnek a rántott csirkének, de három falatot esznek belőle, krumplit nem kérnek, ha olajban sült, és reklamálják a salátát. Őket – szüleikkel ellentétben – nem lehet túletetni, vigyáznak a vonalaikra, meg egyébként is, ahogy picit jóllaktak, felugranak az asztaltól, nem fognak ott ücsörögni, amíg más nyammog. Belemerülnek a telefonjukba, a nagyszülők csóválják a fejüket. Nem tudják hova tenni ezt az egész kütyüőrületet, nem értik a játékaikat, csak azt tudják, hogy „túl sok időt töltenek vele”. Olyan dolgokról papolnak az unokáknak, amelyek az unokák szemében nem értékesek, és degradálják, ami viszont igen, csak éppen ismeretlen az idősebbek számára.

Csepelyi Adrienn: „Megnyertem a Covid-lottót!” – Koronanaplók

WMN Life – 2020. május 12. – CSA

A középkorú anya közben néma bűntudattal állapítja meg, hogy bizonyára szaranya, és többet kellett volna együtt lenni a gyerekkel, meg társasjátékozni például – amire valamilyen rejtélyes okból nem nagyon tudja rávenni a gyerekeket.

Hogy összevesznek-e a család tagjai végül valami hülyeségen ezen a közös vasárnapon, az nagyban attól függ, értik-e, akarják-e érteni, kit mi motivál a többiek szemében esetleg fura viselkedésre, és hajlandók-e letenni a generációs szemüvegüket, hogy meglássák: senki sem rosszabb vagy jobb a másiknál, csak más, és felesleges bezzeggelni, mert az tényleg sehova sem vezet. Humor, kioktatás helyett odafordulás és kíváncsiság: talán csak ennyi kell a békéhez. Talán csak ennyi.

Sokszor éri az a vád a generációkutatókat, hogy általánosítanak

Holott az igazság az, hogy mi magunk vagyunk hajlamosak általánosítani („ezek a mai fiatalok”), és a generációkutatás célja, haszna épp a káros sztereotípiák lerombolása lehet, hogy békésebben élhessünk együtt felesleges csatározás helyett.

Már csak azért is szükség van némi közvetítésre, mert ahogy Steigervald írja: „Az eltelt évszázadok során csupán minimális különbségek voltak megfigyelhetők az egyes generációk megélésében. Az elmúlt ötven-hatvan évben viszont rohamtempóban változott meg szinte minden: az élet várható hossza, a társadalom korösszetétele, a jövőkép, a kommunikáció – s így például a tisztelet – fogalma, a várakozás jelentése, az agy leterheltsége, és még sorolhatnám. Érdemes megismerni, alaposabban feltérképezni ennek az átalakulási folyamatnak a mibenlétét és az egyes korcsoportokra gyakorolt hatását, mert enélkül csak azt látjuk, hogy nem az van, ami eddig volt – és ez feszültséghez vezet. Az ismeret viszont megértéshez és elfogadáshoz.”

Kurucz Adrienn

 

Steigervald Krisztián: Generációk harca – Hogyan értsük meg egymást?, Partvonal Kiadó, 2020 

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images