Nem tudom, ki hogy van vele, de mióta otthonról dolgozunk, a munkaidőm legalább duplájára nőtt. Egyszer már bevallottam, hogy workaholic, azaz munkaalkoholista vagyok, és hát nekem ez a home office egy életveszély. 

De szerintem mindenki másnak is, aki szereti a munkáját, szereti, amit csinál, és nincs szüksége egy korbáccsal a kezében parancsolgató főnökre ahhoz, hogy tudja, mi a dolga, és azt meg is tegye. 

Nyilván, mondjuk, húsz évvel ezelőtt teljesen más lett volna egy ilyen önkéntes karantén, mint most, 2020-ban, amikor a vécén is tudok bankolni, a konyhában is csoportmegbeszélni, a nappaliban e-mailekre válaszolni, a hálószobában jelentéseket olvasni, a gardróbban meg online bevásárolni. 

A lakás minden pontja potenciális munkaállomás, de ez még csak a kisebb baj. Az otthonról dolgozás igazi rákfenéje, hogy önmagamat kellene szabályoznom.

Egy munkaalkoholistának nem az a feladat, hogy kialakítson egy menetrendet, amikor dolgozik, hanem hogy kialakítson olyan idősávokat, amikor NEM dolgozik. Ez pedig veszettül nehéz.

Ráadásul nem jókedvemben vagyok otthon, hanem mert odakint krízis van. Ettől viszont idebent (a szívemben) is krízisállapot van, ami azt jelenti, hogy van bennem egy sürgető kényszer arra, hogy mindenre válaszoljak, mindenre azonnal reagáljak, mindent sürgősséggel intézzek. És az érzés, hogy most nem lehet, nem szabad hibázni. 

A gazdaság összeomlóban, ami miatt minden lehetőség után két kézzel kapok, ami bevételt jelent, és segíti, hogy az a kis munkaközösség, amiért felelős vagyok, tovább dolgozhat. Szóval, most azért dolgozom többet, hogy később is dolgozhassak. Hm? Guszta, mi? Ha ezt egy lifecoach olvasná, vagy kiraknám egy Facebook-posztban, rögtön jönnének a jótanácsok, hogy „nem azért élünk, hogy dolgozzunk”, és „a halálod előtt majd sajnálni fogod, hogy ennyit dolgoztál”. Én meg:

Ja, tényleg. 2019-ben én is így gondoltam. Aztán jött 2020, és kinyitotta a gázcsapot, majd melléállt, és rágyújtott egy szivarra… Felrobbant a világ, és most totál más igaz, mint akár három hónappal ezelőtt.

Nem az az elsőrendű, hogyan teremtesz egyensúlyt a munka és a magánélet között, hanem hogy hogyan tudod a magánéletedet megélni az irodában. 

A munka beköltözött hozzánk, és undorító lakótárs. Mindenhova belakja magát, nem tiszteli a korlátokat és a szabályokat, de cserébe elvárja, hogy alkalmazkodj hozzá. Utálom. 

Persze én is olvasom a szuper jó cikkeket, és értem, hogy ha fix időkereteket vezetek be, mindennap felöltözöm szépen és kisminkelem magam, reggelenként online jógázom, esténként meg online színházi előadásokat nézek, akkor az nekem jó lesz, de jelen pillanatban valahogy még csak az van meg, hogy még az otthonról dolgozást sem tudom jól csinálni…

Egy újabb kudarc. Ma sem jógáztam (meg tegnap sem), és kövezzetek meg, de utálom a laptopomon nézni a színházat.

Úgyhogy egyelőre ezek a remek kikapcsolódási formák több bűntudatot keltenek, mint amennyit segítenek. 

Emiatt meg inkább azt csinálom, amit viszont legalább jól csinálok. Na, kitaláljátok? Igen, a munkát. Két munka közötti szünetben meg gyorsan átkattintok valami felületre, ahol megnézhetem, mit mondott az operatív törzs, ki milyen súlyosra becsüli a világgazdasági válságot, és hogy mennyire mélyre süllyedt a politika. Ezen aztán jól felszívom magam, és azt érzem, „bele sem szabad gondolni abba, ami történik”, úgyhogy gyorsan elterelem a gondolataimat, lefoglalom magam, és nekiállok még egy kicsit dolgozni. 

A munka komfortot ad, és azt az érzést, hogy hasznos vagyok (erre most nagy szükségem van), meg a reményt, hogy ha most van munkám, akkor később is lesz. Meg az illúziót, hogy amíg a munka rendben van, addig a világ is rendben van.

Ördögi kör ez. Egy csapda, amiből jelenleg nem tudom, hogyan tudnék kiszállni. 

Azt gyanítom, hogy nemcsak én vagyok így ezzel, hanem mások is, és hogy miközben panaszkodom, valójában hálát adok az égnek, hogy olyan a munkám, amit otthonról is végezhetek, és hogy miközben sokféle teher van rajtam, ezek legalább olyan súlyok, amiket látok, és így megvan a remény arra, hogy kezdeni is tudok velük valamit. Igazából szerencsés vagyok. Nagyon sok szempontból végtelenül szerencsés. Más oldalról viszont egy eléggé kizsigerelt valaki, aki az önkizsákmányolást csúcsra járatja, és csak akkor veszi észre, hogy már megint több mint tíz órát ült a gép előtt, amikor látja, hogy lemerült a laptop akkumulátora, és újra kell tölteni.  

Ennek a cikknek nem lesz most pozitív kimenete. Sem bizakodó végkicsengése, hogyan is fogom megoldani mindezt. Nem tudok jó példát mutatni, se ötleteket adni.

Picinek érzem magam, és kiszolgáltatottnak, miközben félek (nagyon félek attól, ami még odakint meg a jövőben vár ránk).

Miközben tudom, hogy ennél lehetne rosszabb is (ne legyen!), és hogy ennek is vége lesz, addig viszont lehetőségem van arra, hogy tanuljak abból, ami velem és körülöttem történik. Úgyhogy csak azzal tudok elköszönni, amit harmadik hete minden e-mail végére odaírok: „Vigyázzatok magatokra, és én is vigyázok magamra, amennyire csak tudok!” 

Dr. Gyurkó Szilvi

Ha téged is hasonló gondok gyötörnek, olvasd el cikkünket ITT arról, hogyan tudod elkerülni a kiégést, és megőrizni a motivációdat és a produktivitásodat a karanténban is!