Bernadett – gyermekvédelemben dolgozó szakember:

„Sajnos egyre inkább úgy látom, hogy sokan kihasználják a helyzetet, és például a vírusra hivatkozva nem akarják odaadni a gyereket a különélő szülőnek, pedig erre vonatkozóan semmilyen jogszabály-módosítás sem született. Digitálisan a mi munkánkat sajnos nem lehet megoldani, mert a gyermekek veszélyeztetettségét ilyenkor is vizsgálni kell, ha valamilyen gyanú felmerül, mi nem hivatkozhatunk a járványhelyzetre. Persze az ember nem szívesen indul el idegenek lakásába, ahol gyakran kis helyen sokan élnek, de ez a kötelességünk, indokolt esetben pedig mindenképpen megtesszük a szükséges lépéseket. Az adminisztrációs része a munkának természetesen négy fal között zajlik továbbra is, de előfordul, amikor a személyes jelenlétre van szükség, és kész.”

Gabi – kiskereskedő a piacról:

„Angyalom, nincs nekem időm félni. Amíg tudok, kint vagyok. Nemrég műtöttek, pár hete tudtam visszajönni dolgozni.

Csak az zavar, hogy az emberek óvatlanok, jönnek közel, maszk nincs rajtuk, nem értik, hogy belehalhatnak. Vagy fertőzhetnek. Mondom nekik, kinevetnek. Amit nem látnak, az nem ellenség?

Nekem otthon napszámosaim vannak, róluk is gondoskodom. Még csak Kínában volt a vírus, amikor elmentem és vettem több száz maszkot meg egy karton kézfertőtlenítőt. Maszkban dolgoznak most is az embereim, és beosztottam őket távolra egymástól. Itt meg elvagyok, amíg egyáltalán nyitva lehet a piac.”

István – méhész

„Vigyen propoliszt is, az jó az immunrendszerre. De most szólok, állati szar az íze, valami finomba tegye. Hogy én mitől tartok? Hát, nem a vírustól. Amikor a legdurvább lesz a helyzet, én már rég a méhekkel leszek odakinn, távol mindenkitől. Mire visszaérek árulni, na, akkor már nem lesz pénzük az embereknek. Semmire. Nemhogy mézre. Itt voltam én már 2008-ban is, meg is szenvedtük a válságot, de az csak apró bemelegítő volt ahhoz képest, ami most jön. Nem tudom, hogy mi lesz, de a vírustól nem félek. Erősnek érzem magam.”

Erika – kisbolti eladó

„Tudja, drágám, nem sírok, csak allergiás a szemem… (zokogni kezd) Jó, sírok, ne haragudjon. De maga az első, aki kérdezett. Félek, rettegek!

A főnök vett nekünk mindent, amit tudott, de csak a múlt héten. Mi van, ha előtte már elkaptuk? Én sem vagyok nagyon fiatal, minden más bajom is van, erre állandóan emberek között vagyok, akik nem vesznek maszkot, hiába kérem, hogy ne tegyék, de egyszerre jönnek be. Utazom metrón és villamoson mindennap összesen másfél órát. Ott is félek. Egyedül élek a szüleimmel, a párom már rég elhagyott. Mi van, ha a szüleimnek hazaviszem a vírust? Mi van, ha mind elkapjuk? És mi van, ha felmondok? Az a biztos halál. Éhen halunk. Így meg csak lehetséges a baj. Ne haragudjon, kisasszony, hogy itt bőgök. Maga olyan rendes. Maszk van magán meg kesztyű, figyel másokra is. Mások alig figyelnek.

Olyan, mintha robotok lennénk, de hát emberek vagyunk, fáradtak vagyunk… és érzünk.

Maga tud otthonról dolgozni? Istenem, de irigylem! Kár, hogy nem tanultam elég jól! Hogy azt mondja, nem ezen múlik? Hogy az orvosok is, meg a nővérek, meg még csomó tanult ember csak most dolgozik igazán? De kedves, hogy ezt mondja! Na, értük is vérzik a szívem. Nekem hamarabb volt maszkom, mint a patikusoknak. Ez milyen már? De komolyan? Oda biztosan betegek mennek, ide meg csak lehet, hogy azok. Megőrült a világ, és már a Bud Spencer-filmeken is csak sírok. Miközben sokan a vécépapír miatt vannak kiborulva. Jesszus, de szeretnék nevetni végre!”

Tamás – robotprogramozó

„Én nem szorongok, jól érzem magam, szeretek dolgozni, otthon punnyadni meg annyira nem. Pozitív fejleményként élem meg, hogy az eddigi egy műszakos munkarendet most felváltotta a két műszakos, mert így fixen nyolc órát dolgozom, nem túlórázok. Ezért van időm az otthoni munkákra is – a kerti teendőkre meg hasonlókra. Szóval nem vagyok frusztrált amiatt, hogy be kell járnom dolgozni, míg mások otthonról, vagy egyáltalán nem dolgozhatnak. Védenek minket, ahogy tudnak – például azzal, hogy a két műszak nem találkozik egymással, rajtunk kívül senki nem jön be a gyárba, és mi sem megyünk külső helyszínekre – ez nekem elég.

Zsolt – nyomdász

„Szerintem bejárni sokkal jobb, mint otthon lenni karanténban, tehát én ezt nem élem meg traumaként. Azt már sokkal inkább, hogy kihalt a cég – mármint sokan vannak, akik otthonról tudnak dolgozni, így nagyon kevesen vagyunk bent. Nekem, ugye, muszáj bemennem, hiszen a nyomdagépeket nem tudom hazavinni. De így biztonságban érzem magam a munkahelyemen, mert mi kaptunk maszkokat meg gumikesztyűt, ezekben dolgozunk, plusz a közvetlen kollégáimon kívül senkivel nem érintkezem, az elkészült anyagokat például zsiliprendszeren át adjuk ki. Így nem szorongok amiatt, hogy ott kapnám el a vírust. Persze ez az egész járványhelyzet engem is nyomaszt, de a munkámat nem igazán befolyásolja, talán annyiban, hogy azzal a kevés kollégámmal, akikkel bent vagyunk a nyomdában, most több ember munkáját végezzük el.

Több pénzt ezért nem kapunk, de még örülhetünk, hogy dolgozhatunk, és nem küldtek el fizetetlen szabadságra. Az sokkal nagyobb gáz lenne.” 

Elvira – eladó egy drogériában

„Amikor kiderült március elején, hogy itthon is van már vírusfertőzött, nagyon megnőtt a forgalmunk, azonban mi, dolgozók, nem lettünk többen. Annyian jöttek, hogy egész nap csak a kasszában álltunk, és gyakran előfordult, hogy nem tudtuk napközben feltölteni a polcokat. Így a nap végére szinte az egész bolt üres volt. Rengetegen jöttek és jönnek, és egy darabig nem is korlátozta a vezetőség, hogy mennyien lehetnek egyszerre az üzletben. Folyamatos volt a tömeg, ami miatt persze szorongtam, rossz érzés volt, hiszen így terjed legjobban a vírus.

Az is nehezítő körülmény volt, hogy folyamatosan kérdezgettek minket a kézfertőtlenítőkről, fertőtlenítőszerekről, így szinte nem is tudtunk dolgozni. Március közepén jött el a mélypont, én akkor már úgy jöttem be a boltba, hogy rögtön hazamegyek, mert nem bírom tovább. Aztán bevezették, hogy maximum tíz ember tartózkodhat a boltban, de ezt kábé lehetetlen betartatni, mert azoknak, akik a kasszában állnak, így egyszerre biztonsági őröknek is kell lenniük. A vásárlók pedig gyakran nem értik meg, beszöknek, türelmetlenek. Lelkileg nagyon megterhelő az egész. És akkor még az is ott van, hogy nincs plexivel elválasztva a pénztár, könnyen megfertőződhetünk, szellőztetni nem tudunk. Gumikesztyűt kaptunk csak, de maszkokból összesen négyet, ami nyilvánvalóan nem elég. Nekem a legnagyobb félelmem, hogy ha elkapom, megfertőzhetem az embereket.

Azt pedig nem tehetem meg, hogy nem megyek dolgozni, mert akkor fizetés nélküli szabadságra küldenek, ami nekem nem járható út. Nagyon nyomasztó az egész helyzet, nem tudom, mivel lehetne megkönnyíteni a munkánkat. Talán azzal, ha bezárnák a boltot.”

 Ica – a manikűr-pedikűrös: 

„Köszönjük, jól vagyunk, csak a vendégeink kilencven százaléka eltűnt. Azok miatt vagyunk még  itt, akiknek fáj a lába, valamilyen sürgős problémája van, vagy le kell szedni a géllakját. Heti két délelőttöt dolgozunk, ennyi maradt, nem több. De nem aggódom, mert hiszek benne, hogy a vendégek idővel visszajönnek. Inkább az idegállapotomért aggódom, mert a létbizonytalanság nem jó érzés – az megvisel. Ha nem tudod, mikor lesz vége valaminek, ha nincs mire berendezkedned, az megrázó. De azért a néhány vendégért, aki bejelentkezik, megteszünk mindent: fertőtlenítünk (amúgy is, nálunk mindig volt gumikesztyű és maszk), és minden elővigyázatossági intézkedést betartunk, amit csak lehet. Még HEPA-szűrőt is hoztunk az üzletbe, és gyakran szellőztetünk. Egyébként én magam szerintem már túlestem a víruson. Januárban voltak hasonló influenzás tüneteim. De most hirtelen megtudtam, mennyire szeretem a munkám! Hogy mennyire hiányzik, ha nincs! Örömmel száguldok be a városba, hogy hadd dolgozzak.

Ha felhív egy vendég, hogy szeretne jönni, olyan boldogság fog el, mint amilyet akkor éreztem utoljára, amikor elkezdtem ezt a szakmát. Meglátjuk, mi lesz…” 

 

Kiemelt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)