„Rövid béke volt egy szörnyű háborúban” – A karácsonyi éneklés és foci legendája a lövészárkok közt

–

Az egyik legmeghatározóbb moziélményem a Joyeux Noël (Fegyverszünet karácsonyra) című film volt. A francia, német és skót katonák saját kezdeményezésű, nem hivatalos tűzszünetéről szóló alkotás egyik legszebb jelenetében a csapatok eleinte külön-külön ünneplik a karácsonyt: a skótok dudaszó kíséretében, a németek pedig a fronton látogatást tevő operaénekes, Nikolaus Sprink vezérletével éneklik a legismertebb ünnepi és otthonuk iránti vágyakozásukat kifejező dalokat.

A zene megnyitja a hosszú hónapok szörnyűségei miatt megkérgesedett szíveket: amikor a német tenor belekezd a Csendes éjbe, a skót dudások átveszik a dallamot, és amikor az Adeste fideles (Ó, jöjjetek, hívek) lövészárkokat átívelő közös, rögtönzött előadása következik, Sprink egy karácsonyfát tartva kezében megindul a skótok felé.

Néhány órával korábban ezek a katonák még ölre mentek egymással

Most pedig azzal a szándékkal közelednek a másik felé, hogy békében és lélekemelő pillanatokban gazdagon, együtt ünnepeljék a karácsonyt. Megindító, könnyfakasztó képsorok. A Christian Carion által rendezett filmdrámába visszaemlékezések, levelek és korabeli tudósítások alapján, fiktív elemekkel vegyítve tömörítették a karácsonyi tűzszünet alatt történteket – amelyek különböző helyszíneken, sok esetben egymástól függetlenül alakultak ki. (Mindez nyilván tudatos volt a készítők részéről, és azt a célt szolgálta,hogy az alkotás végig dinamikus és érzelmes legyen.)

Nézzük, milyen események adhatták az ihletet a szóban forgó filmhez, amely megtekintését az idei karácsonykor is ajánlom mindenkinek!

„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim otthon lesznek”

– jelentette ki II. Vilmos német császár 1914 nyarán, amikor még egy gyors villámháború diadalában reménykedett. Mint tudjuk, a történelem cáfolta a szavait, hiszen egy négy évig tartó globális konfliktus vette ekkor kezdetét, a haditechnológia fejlettsége miatt minden korábbi háborúnál összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztítás, sok millió ember halálát okozva.

A katonák sokaságát tehát Vilmos császár jóslatával ellentétben a fronton érte 1914 karácsonya. Az akkori római katolikus egyházfő, XV. Benedek pápa javaslatot tett a Nagy Háború átmeneti szüneteltetésére, hogy a frontvonalakon harcolók méltóképp megünnepelhessék a karácsonyt.

Az egymással hadban álló országok elutasították a hivatalos tűzszünet ötletét, de katonák százezrei mind a nyugati, mind a keleti front több pontján kihirdették a saját nem hivatalos fegyverszünetüket. 

Visszaemlékezések szerint a németek december 25-én a front több pontján a lövészárkok tetejére karácsonyfákat helyeztek, amelyekre gyertyákat tettek, és karácsonyi dalok éneklésével folytatták az ünneplést. A filmbeli operaénekes, Nikolaus Sprink lélekemelő jelenetéhez hasonló esemény a valóságban is megtörtént karácsony első napján.

Sprink karakterét Walter Kirchhoffról, a berlini opera akkori híres tenorjáról mintázták. Kirchhoff részt akart venni a háborúban, de nem akarták a frontra küldeni, ezért a német-porosz trónörökösnek, Vilmos hercegnek lett a segédje, aki a háborúban hadseregparancsnokként szolgált. Egyszer, amikor elkísérte Vilmost egy frontlátogatásra, a lövészárkokban tartózkodó katonákat karácsonyi énekek előadásával szórakoztatta. 

Ahogy a filmben is látható volt, a rögtönzött koncert talán legsikeresebb dala a Csendes éj volt, ami túloldalon lévő francia és skót katonák tapsát is kiváltotta.

A skótok szintén dalra fakadtak

– a zene áthidalta a lövészárkok közötti távolságot, az eltérő nyelvet beszélő katonákat egységbe kovácsolta és kölcsönös bizalommal töltötte el, így az esetleges hadi cseltől való félelem mindenkiben eloszlott. A csapatok tisztjei megkeresték egymást, majd megegyeztek egy nem hivatalos fegyverszünetben – kizárólag a karácsonyra való tekintettel. 

Nemcsak Kirchhoffék frontvonalánál történt hasonló, ünnepi tűzszünet; csak a nyugati fronton nagyjából százezer (javarészt brit és német) katona vehetett részt az átmeneti békekötésben. A legtöbb helyen a meghitt éneklést a szemben levő lövészárkok felé kiáltott üzenetek követték, majd a legbátrabbak elindultak a velük hivatalosan hadban álló katonák felé. Amikor pedig a társaik látták, hogy nincs mitől félniük, egyre nagyobb tömegek követték őket. Nagy örömmel üdvözölték egymást a különböző nemzetek fiai, ételt, dohányt és néhány helyen alkoholos italokat is cseréltek. Néhányan, akik a másik nyelvét beszélték, társalogni kezdtek egymással. 

Voltak, akik ezt a rövid ideig tartó, békés időszakot egy szomorú kötelességük elvégzésére használták fel: az elesett harcostársaik holttesteit keresték meg, majd temették el.

Sokan pedig nem tudták magukat átadni az ünnep örömének, mert a korábbi hónapok hatása alatt voltak, és tudták, hogy a borzalmak hamarosan folytatódni fognak. A skót Alfred Anderson, a karácsonyi fegyverszünet egyik résztvevőjének szállása a frontvonal mögött volt egy francia parasztházban. A szemtanúk közül valószínűleg utolsóként, 109 éves korában elhunyt veterán a következőképpen emlékezett vissza az eseményekre és az akkori lelkiállapotára:

„Két hónapon át a lövészárkokban csak a süvítő puskagolyók sziszegését, reccsenést, nyöszörgést, géppuskatüzet és távoli német hangokat hallottam, de azon a reggelen halotti csend volt. Azt kiabáltuk: »Boldog karácsonyt«, bár senki sem érezte magát vidámnak. A csend kora délután véget ért, és az öldöklés újra kezdődött. Rövid béke volt egy szörnyű háborúban”.

A tűzszünet az egyes frontvonalakon különböző ideig tartott

Andersonéknál nagyjából fél napig, de volt, ahol december 26-ig, sőt, a hadszíntér néhány részén újév napjáig is elhúzódott. Nemcsak a nyugati, hanem a keleti front bizonyos részein is közösen, békében ünnepeltek a hadban álló felek – bizonyos állítások szerint az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege egyes parancsnokainak ez irányú kezdeményezését támogatóan fogadták az orosz cári seregek vezetői. 

Nemcsak közös énekléssel, zenéléssel, valamint evéssel-ivással teltek a „rövid béke” órái. Az első világháborúról készült egyik legikonikusabb fénykép karácsonykor futballozó katonákat ábrázol. Egymásnak ellentmondó visszaemlékezések vannak arról, hogy az egyes helyszíneken szervezett focimeccsek zajlottak-e. Ernie Williams a brit chesire-i ezred egyik közlegénye 19 évesen volt szemtanúja annak, hogy a futball összehozta a német és a brit katonákat egy belgiumi hadszíntéren:

„A labda valahonnan előkerült, nem tudom, pontosan honnan, de az biztos, hogy az ő oldalukról, egy futballozásra való, jó labda volt. Néhányan levették a kabátjukat, és letették őket kapufának. Az egyik fickó a kapuba állt, és kapura rúgások következtek. Szerintem legalább pár százan vettek részt benne. Én is kipróbáltam. Úgy tűnt, mindenki jól érezte magát, rosszindulatról szó sem volt.”

Williams elmesélése szerint tehát az a feltételezés lehetett a valóságos, hogy nem klasszikus futballmeccset játszottak a katonák, hanem csak laza keretek között hódoltak a játék örömének:

„Nem volt játékvezető, nem is volt szükségünk rá. Olyan volt, mintha gyerekként az utcán játszottunk volna, rúgtuk a labdát, a bíró pedig egy rendőr volt, aki aztán elkergetett minket onnan. Nem volt gól, nem volt végeredmény sem – egyszerűen csak egy zűrzavar volt egész. Semmiben sem hasonlított a televízióban látható futballhoz. Ormótlan csizmákat viseltünk, és a labdánk – mint akkoriban mindegyik – bőrből készült, ezért hamarosan nagyon átázott”. 

A németek másképp emlékeznek vissza az eseményekre

Johannes Niemann hadnagy azt állította, hogy igenis számolták a játék során esett találatokat, és az ő katonáikból verbuvált csapat két-három góllal győzedelmeskedett a britek felett. Nehéz rekonstruálni tehát a pontos eseményeket, viszont az biztos, hogy a futball üdítően hatott az elgyötört, szörnyűségek sokaságát látott katonákra.

A katonai vezetést azonban egyáltalán nem hatotta meg a karácsonyi békefoci: sok magas rangú tiszt felháborodva fogadta a történteket.

A sajtó pedig sok esetben propagandacélokra használta. A Frankfurter Zeitung például vezércikkben gúnyolódott a brit és német katonákon, amiért aznap „focisták voltak” és a „futballpályán használták hosszú végtagjaikat” ahelyett, hogy a fronton harcoltak volna hazájukért. 

Nemcsak a futballról, hanem a nem hivatalos karácsonyi fegyverszünet valamennyi eseményéről hírt adtak több ország újságjai is – de csak 1914 utolsó napján, vagyis egy héttel a történtek után, amikor a New York Times közölt cikket a lövészárkok közötti ünneplésről. A Mirror és a Sketch című brit lapok címlapfotókat is lehoztak a katonák barátkozásáról. A német tudósítások viszont visszafogottak voltak, sőt, kritikával illették a történteket, Franciaországban pedig a cenzúra szinte teljesen elzárta a hírt, az ottani sajtó csak egy rövid közlemény erejéig tájékoztatta a nyilvánosságot arról, mi történt karácsonykor a hadszíntéren.

A hadban álló felek csak egyszer tölthették békében, együtt ünnepelve a karácsonyt az első világháború során. Később is voltak kezdeményezések hasonló tűzszünetekre, de a katonai vezetés szinte mindegyiket elutasította. Egyes magas rangú tisztek, sőt némely közkatona, mint például a német hadseregben szolgáló ifjú osztrák őrvezető, bizonyos Adolf Hitler is elítélő véleménnyel volt 1914 karácsonyi fegyverszüneteiről – a gyengeség és a fegyelmezetlenség következményének tartották a történteket. Azt, hogy százezernyi otthonától, szeretteitől távol szakadt, napjait hónapok óta a földi pokolban élő férfiban megszólalt egy belső hang: a legsötétebb időkben is embernek kell maradni.

Nádudvari Péter