A tinisorozatok egyre sötétebb világa: milyen út vezetett a Kamaszokig?

–

A 15 éves Owen Cooper – aki a forgatás idején 13 éves volt – elképesztő alakítást nyújtott a Kamaszok című Netflix-sorozatban, amely egyszerre sokkolta és nyerte meg magának a világot tavaly márciusban. A díjazás nemcsak Cooper kora miatt igazán figyelemreméltó. Ahogy volt drámatanára nyilatkozott: reméli, a fiú Emmy-díja arra ösztönzi majd a producereket, hogy „merjenek kilépni a megszokott keretek közül”, amikor munkásosztálybeli tehetségeket keresnek. Köszönőbeszédében maga a színész is kiemelte, hogyha az ember elhagyja a komfortzónáját, bármit elérhet az életben.

Persze, ha most épp a csillogást látjuk is, azt, hogy egy 15 éves srác kisétál a világ egyik legmenőbb színpadára, nem szabad elfelejteni a tényt: hatalmas munka vezetett idáig. Mind színészi, mind lelki értelemben nagy kihívás volt a szerep, amelyet Cooper megformált (hamarosan érkezik a 2. évad!).

A legfiatalabb Emmy-nyertes státusz nemcsak Cooper kiemelkedő tehetségére mutat rá, de arra is, hogy a fiatalokról szóló sorozatokban egyre nagyobb teret kapnak a drámaibb, fajsúlyosabb történetek, amelyekre láthatóan a közönség is nyitott.

A britek kezdték a tabudöngetést

A tinisorozatok műfajának egyik legfontosabb megreformálójaként a brit Skins című szériát említik gyakran: ez a sorozat ugyanis úgy ábrázolta a kamaszok valós gondjait – beleértve a szex, drog, mentális betegségek, étkezési zavarok világát –, hogy nem épített fancy környezetet a történet köré (mint a Narancsvidék, vagy akár A pletykafészek). A másik lényeges jellemzője az volt, hogy a tiniszerepeket valóban kamaszok játszották, sőt a forgatókönyvírásba is sok igazán fiatal, első filmes szerzőt vontak be.

„Azt gondoltam: Úristen, mit fogok csinálni, hogy ez tényleg jó legyen? Aztán határozott döntést hoztam: ha fiatalokról írok sorozatot, akkor ideje fiatalokat keresnem” – mondta az indulás után egy évvel Brian Elsley, a széria egyik megálmodója. A csapatban állítólag akadt, akinek eleinte csak az volt a feladata, hogy történeteket mondjon, és szóljon, ha valami nem tetszik neki a sztoriban. Bár a sorozatot sok kritika érte, például azért, hogy rossz példát mutat a fiataloknak, az alkotók újra és újra hangsúlyozták: csak a valóságot ábrázolják. Kaya Scodelairo, az egyik főszereplő a Skins kapcsán később úgy nyilatkozott: az indulása egy kultúrtörténeti pillanat volt, mivel az emberek igazán tudtak azonosulni a történettel. Ha bevallották (maguknak), ha nem.

A tinisorozatok persze a ’90-es években vagy a 2000-es évek elején sem voltak kizárólag mézesmázosak. Emlékezzünk csak a Szívtipró gimire, a Dawson és a haverokra vagy a már említett Narancsvidékre: ott is előkerült a drog, az alkohol vagy az agresszió problémája. Viszont míg ezek a történetek még valamiféle szappanoperaszerűséget is hordoztak magukban, plasztikusan ábrázoltak mindenféle intimitást vagy szörnyűséget, és végsősoron mindig felvillantották a reményt, de legalábbis egy kis erkölcsi tanulságot biztosan. Ma már ez koránt sincs így.

A kamaszsorozatok mára drámát, kétségbeesést, sötétséget hoztak magukkal, és nem félnek olykor előrevetíteni a teljes reménytelenséget.

Ki akar 16 éves lenni egy kíméletlenül sötét világban?

A Skinshez hasonló fordulatot a streaming uralta világban a 2019-ben debütált Euphoria hozta el. A Zendaya főszereplésével bemutatott széria gyorsan kultikussá vált a tinik körében, és a kritika elismerését is elnyerte: Cooperhez hasonlóan Zendaya az egyik legfiatalabb, többszörös Emmy-díjas színésznő lett az Euphoriában nyújtott alakításának köszönhetően. Minden szakmai dicséret ellenére, az emberekben felmerülhet: ki akar 16-17 éves lenni egy olyan kíméletlenül sötét világban, mint amit ez a sorozat ábrázol? És ki akarja nézni a kétségbeesést? E kérdéseket Rebecca Nicholson is feltette a The Guardianban írt cikkében. A válasz pedig utóbbi kérdésre az lehet, hogy szinte mindenki, hiszen az Euphoria a Trónok harca után az HBO második legnézettebb műsorává nőtte ki magát, a második évadra pedig megduplázódott a nézettsége, sőt az évtized legtöbbet tweetelt sorozata lett.

Egy a TeenVogue-ban publikált 2019-es írás azt igyekszik körbejárni, hogy miért vonzódnak a kilátástalansághoz a tinédzserek. A szakértő adta válasz szerint, a kamaszkori identitáskeresés közepén megnyugtató, ha olyan történeteket látnak a fiatalok, amelynek szereplői sokszor elbuknak, vagy épp jóval nagyobb gondokkal küzdenek, mint ők maguk. Emellett a cikk arra is kitér: mivel a kutatások szerint nő a mentális problémákkal küzdők száma a fiatalok körében, az ehhez kapcsolódó jelenségeket bemutató sorozatok kulcsfontosságúak lehetnek.

Az írásban megszólaló szakemberek arra is felhívják a figyelmet, hogy a hasonló szériákban nemcsak a drog, az olykor kétségbeesett szexuális identitáskeresés, vagy a talajvesztettség bemutatása a fontos, hanem az ezekkel járó belső lelki folyamatok ábrázolása is.

Emellett persze jogosan merül fel az aggodalom, hogy mennyire késztetik utánzásra a például drogfüggő életmódot bemutató sorozatok a tinédzsereket: a legtöbb kritika az Euphoriát például azért éri, mert bár nem idealizálja, de nem is ítéli el a drogfüggőséget. A Time magazin 2022-ben publikált cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy nem kapnak teret kellő mélységben a rehabilitáció, valamint a kezelés lehetőségei. Dr. Sulman Aziz Mirza, gyermek-, felnőtt- és addiktológiai pszichiáter – aki maga is nézte a sorozatot – úgy véli, hogy Rue történetszála nem mutatja be a valóban elérhető lehetőségek sokszínűségét. „Az embernek olyan érzése van, hogy elkerülhetetlenül Rue halálát látjuk majd egy későbbi évadban” – fogalmaz a szakember a Time-nak. „Pedig jó lenne, ha legalább annyi elhangzana, hogy »figyelj, van más út is«.’”

Valójában a humor és a nosztalgia maga a remény

Bár már érintettük az Euphoria kapcsán, de teljesen más típusú szériákban is nagy hangsúlyt kap a szexuális identitáskeresés. Az egyik legnépszerűbb ezek közül a Sex Education című brit sorozat, amely 2019 és 2023 között futott a Netflixen. A produkció jó érzékkel találta meg a formát, amelyre a tabudöntögetés kapcsán a mai tinik vágytak. A sorozat a komor hangvétel helyett a humort választotta fő eszközéül, amire a Z-generáció láthatóan nem kevésbé fogékony, mint a sokkoló képsorokra. Bár a Sex Education nyilván nem sorolható a kiindulópontként említett drámai szériák közé, mégsem lehet kikerülni, mivel fontos szerepet vállalt abban, hogy megtörje a tiniszereplőkkel kapcsolatos sztereotípiákat. (Itt lehetne folytatni a sort, mert hasonló hatást ért el a későbbi Heartstopper, amely két tinifiú szerelmét mutatja be. Vagy a korábbi Atypical is fontos ebből a szempontból, ami egy magasan funkcionáló autista kamaszfiú mindennapjait helyezi a középpontba.).

View this post on Instagram

A post shared by euphoria (@euphoria)

A kamaszműfaj megújulásában még gyakran említik meghatározó mozzanatként a Stranger Things című sorozatot, amely bár műfaja alapján sci-fi, de egyben felnövéstörténet is, és a kamaszok érzelemvilágának bemutatása szempontjából is hitelesnek tartják a kritikusok. A The Atlantic cikke több sorozat (Stranger Things, I Am Not Okay with This, Sex Education) kapcsán rámutat arra: mennyire fontos elem a mai tinisorozatokban a modernitás mellőzése. Annak ellenére ugyanis, hogy a szereplők a Z-generáció tagjai, sokszor tértől és időtől független a történetük. A megvalósítás sokkal nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy ez bárhol megtörténhetne, mint a konkrét valóságra (gondoljunk csak bele, annak idején a Gossip Girl játszódhatott volna-e máshol, mint az Upper East Side-on?).

Az említett írás érdekes konklúzióra jut: a tinisorozatok műfaji változásai nemcsak a tabudöntögetést, vagy a drámaibb hangvételt foglalják magukba, de az időtlenséget és a nosztalgiát is.

Ezzel pedig tulajdonképpen azt a reményt sűrítik bele a produkciókba, amit maga a történet eredetileg nem feltétlenül foglal magába.

Vajon csúszhat-e még lejjebb a korhatár?

A 2025 márciusában debütált Kamaszokban nemcsak az volt különleges, hogy minden rész egy vágatlan felvétellel adta meg a valóságosság érzését. Hanem az is, hogy az online zaklatás és a radikalizáció veszélyeit a korhatárt még lejjebb csúsztatva, egy 13 éves főszereplővel mesélte el (igaz történet alapján).

Hány film létezik, amelynek gyerekszereplője nem ülhetne be a moziba a filmjére a korhatárjelölés miatt, de játszani játszhat benne? (Szerintem elég sok.) Mi a helyzet a Kamaszokkal? A szülőknek vagy a gyerekeknek szól inkább?

A kritikákat olvasva viszonylag egyöntetű a vélemény, hogy a sorozat az érintett korosztályt is határozottan célozza, hiszen nemcsak a felnőttek felelősségét – sokszor tájékozatlanságát és jóhiszeműségét – firtatja, hanem arra is rámutat: maguknak a fiataloknak is muszáj résen lenni. „Fontos szem előtt tartani, hogy nemcsak mi neveljük a gyermekeinket, és nemcsak az iskola oktatja őket. Hanem olyan befolyásoló tényezők is léteznek, amelyekről sokszor fogalmunk sincs. Meg kell vizsgálnunk ezeket, és fel kell ismernünk, hogy valójában mindannyian felelősek vagyunk” – mondta Stephen Graham, az egyik alkotó.

Az Emmy-díjkiosztó óta tudjuk: a Kamaszok biztosan beírta magát a sorozattörténelembe. Nem ez a széria hozta el a mentális egészség, az online veszély, a magány és a radikalizálódás problémáját a tiniműfaj világába, de hogy többszörösen alátámasztotta a téma létjogosultságát, az biztos. Owen Cooper pedig ösztönös tehetségével sokkolóan vágta egy egész világ arcába: amiről azt hisszük, csak a képernyőn lehetséges, az kis túlzással bárhol, bárkivel megtörténhet a világon. 

Széles-Horváth Anna