–

„Magyarországon a migránsok száma nulla, nulla. Nincsenek utcai hordák. Nincsen antiszemitizmus, nincs erőszak és nincs zavargás. Magyarország a magyaroké. A családokat újra tisztelik, a dolgozó édesanyák életük végéig nem fizetnek személyi jövedelemadót, és mi újra büszkék vagyunk a hazánkra. Brüsszel vért hány, fenyegetőzik és zsarol. Pénzügyi szankciók alatt állunk, napi egymillió eurót kell fizetnünk Brüsszelnek, mert nem engedjük be a migránsokat. De mi kitartunk, nem engedjük, hogy tönkretegyék a városaink és utcáink biztonságát. Nem engedjük, hogy erőszakoskodjanak a lányainkkal és az asszonyainkkal. Nem engedjük, hogy békés polgárokat öljenek meg” – mondta Orbán Viktor.

És bár a beszédét hasonló stílusban folytatta tovább, én most nem a szervezett népességcseréről szóló összeesküvés-elmélet kapcsán, nem a brüsszeli eurómilliókról meg a nem létező bevándorlókról szóló hazugságokról szeretnék írni, azt cáfolták már más lapok. 

De van itt valami, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül: ez pedig a nők biztonságának és megbecsülésének a kérdése.

Szemben azzal, amit a miniszterelnök állít, a KSH adatai szerint a tavalyi évben közel ötvenezer bevándorló érkezett Magyarországra – de ha ez a szám valóban nulla lenne, akkor sem nem lennének nagyobb biztonságban „a lányaink és az asszonyaink”.

A nőkre, ránk ugyanis nem a külföldről érkező, majd nálunk letelepedő emberek jelentenek veszélyt, hanem például az, hogy másodrendű állampolgárként kezel minket a kormány, és az, ahogy ezt a narratívát évek óta erősíti.

Hogy a miniszterelnök bátran tesz olyan kijelentéseket, miszerint nőügyekkel nem foglalkozik, Kövér László házelnök pedig szánalommal tekint azokra, akik személyi száma kettessel kezdődik.

Ez lenne a követendő példa?

Olyan országban élünk, ahol hetente egy nőt gyilkol meg korábbi vagy jelenlegi partnere. Ahol a 18-74 év közötti magyar nők 54,6 százaléka (ez közel kétmillió nő) ellen követett el valaha volt vagy jelenlegi partnere fizikai erőszakot, ezzel való fenyegetést, szexuális erőszakot, és/vagy lelki erőszakot. Legkevesebb minden második magyar nő közvetlen áldozatként érintettje tehát párkapcsolati erőszaknak – ez az adat az EU tagállamai közül Magyarországon a legmagasabb.

Ahol a bántalmazó párkapcsolatban élő, ismételt erőszakot átélt nők több mint fele az erőszakot havonta legalább egyszer, több mint negyede pedig legalább hetente egyszer elszenvedte.

Ahol a bántalmazások miatt minden tizedik nő ismeri a halálfélelem érzését.

Olyan országban, amely vezetői mindezek ellenére hazudják, hogy nincs szükség szakértők által összeállított ajánlásokra, a magyar törvények legalább olyan védelmet biztosítanak a nők számára, mint az Isztambuli Egyezmény – ha nem jobbat. Miközben újra és újra bebizonyosodik, hogy a nyilvánosságra van szükség ahhoz, hogy elítéljék azokat, akik a (volt) partnerük életére törnek.

Ahol a kiszolgáltatottság még mindig a mindennapok része – a szülőszobán innen és túl. Ahol fel kell adnom a karrieremet, ha gyereket vállalnék, mert a bérszakadék a férfiak és nők között átlagosan még mindig 18 százalék, így nem is kérdés, hogy én maradnék otthon vele. És a családi pótlék? Az 2009 óta nem nőtt, de a menstruációs termékek rekordmagas, 27 százalékos áfája is a magyar nőket terheli.

Mindezek fényében már az sem segít sokat, ha sok szerencsét kívánok az anyagi függetlenséghez – amely hiánya továbbra is jelentős tényező, amikor azt vizsgáljuk, hogy az áldozatok miért nem lépnek ki a bántalmazó kapcsolatokból.

Olyan országban élünk, ahol a zaklatás a nők mindennapjainak része – tízből nyolcan válnak szexuális zaklatás áldozatává, a magyar nők 41 százaléka ellen pedig munkahelyen is követtek már el szexuális zaklatást. De mindez kevés, nem elég – gondolta magában az ország vezetőinek krémje, így a kormánymédia ékköve, a Mediaworks által kiadott Metropol a múlt héten arra biztatta az olvasóit, hogy fotózzanak rövid szoknyát vagy nadrágot viselő nőket az utcán (!).

Hogy ennek következtében mit élnek át a nők, tudjátok, azok, akiket a Fidesz megvéd a migránsoktól, meg akikről a tudtuk nélkül kerülnek képek nyomtatásba – majd kétszázezer ember elé?

Hogy egy olyan országban élünk, amiben már sehol sincsenek biztonságban.

Ezt kéne látni. Belátni végre, hogy a mesterséges ellenségképet legyőzni nem kihívás, a veszély viszont nagyon is valós. A valós veszéllyel pedig lehetne valódi munkát végezni, valódi megoldásokat találni a valóban létező problémákra. Mert azok aztán vannak bőven, olyanok, amelyek minden nőt érintenek, társadalmi rétegtől, kortól, végzettségtől, családi állapottól függetlenül. Ugyanis nem a bevándorlók erőszakoskodnak velünk, mindez a magyar társadalom sajátja.

Ezektől kellene megvédeni az ország „lányait és asszonyait” – és ez az, amit aztán őszinte büszkeséggel, mellet verve lehetne hirdetni a többezres, ujjongó tömeg előtt.

Mózes Zsófi

A kiemelt kép forrása: Gettyimages/Peopleimages