Nincs új negyvenes a nap alatt

Filmek, zenék, komoly és komolytalan tanulmányok, sztorik, millió és egy történet szól a jelenségről. Nem állítom, hogy majd valami teljesen újat fogok mondani a témában, nem értek hozzá orvosi, tudományos, szociális vagy pszichológiai szempontból, és sajnos remek megoldásokkal sem tudok szolgálni a témában. Csodára senki ne számítson. Én most elsősorban magam miatt írok róla. Megnyugtat, lecsendesít, segít átlátni és megérteni a problémát. És ha van még néhány ember, aki hasonlóan furcsán érzi magát ezekben a hónapokban, és pont talál magának egy megnyugtató gondolatot ebben a cikkben, vagy egyfajta visszaigazolást arról, hogy nem vele van a probléma, akkor máris megérte billentyűzetet ragadni.

A jelenség maga ugyanis pont annyira hétköznapi és általános, mint a pubertás. Nem jelent akkora változást fizikai értelemben, de lelkileg hasonlóan radikális ez is. Ezt is lehet vidáman, tudatosan, azaz aktívan végigcsinálni, és lehet passzívan „elszenvedni”, mint a tinédzserkor változásait. Mindenesetre mindkettő könnyebb, ha értjük, mivel állunk szemben. Hiedelmek, félelmek, és negatív fantáziák helyett legalább biztosak lehetünk benne, hogy nem betegek vagyunk, nem hülyültünk meg, és nem arról van szó, hogy gyengék, bénák vagy bármire alkalmatlanok lennénk. 

Csak változunk

Például másképp kezdünk el gondolkodni magunkról. Nekem azzal indult, hogy egyszer csak aránytalanul megnövekedett azon dolgok és emlékek száma, amelyek nem öt–tíz, hanem húsz–huszonöt év távolságra vannak a múltban. Idén lesz harminc éve, hogy elballagtam az általános iskolából. Idén huszonnégy éve lesz, hogy dolgozni kezdtem. A nagyobbik lányom két hét múlva tizenöt éves lesz.

A zenekarunkat, a fiatalkori, lázadó, üvöltözős, csodálatos, felejthetetlen zenekarunkat húsz éve alapítottuk. Bassza meg alássan. Húsz éve. Nem semmi.

Sweet memories

És itt van rögtön az egyik fontos lecke. Hogy az emlékeknek tudni kell örülni. Mert a kor – ahogy mondani szoktuk – nem csak egy szám. Nekem azt jelenti, hogy már most is elképesztően sok dologra tudok visszaemlékezni. Éppen ez az egyik legnagyobb segítség, amikor az életközépi válságon rágódom. Vagy azon, hogy öreg vagyok. Vagy azon, hogy mennyi mindent nem csináltam még, nem értem el az életben, vagy ez meg az végül mégsem lett belőlem. Jézusom, iszonyú sok minden nem lett belőlem, és persze hogy nem lett! Sőt, egy csomó esetben csodálatosan jó is, hogy nem lett! 

Motiváló dolog kipróbálni mindent, elmenni helyekre, elérni célokat, de közben mintha túl sokszor felejtenék el hálás lenni magamnak mindazon dolgokért, amiket viszont elértem. És könnyű lenne mondani, hogy sok dolgot elértem, sok helyen voltam, sok mindent csináltam, amit sok más ember nem. De nem ez számít. Nem másokhoz képest kell megcsinálni dolgokat, nem mások miatt kell elmenni helyekre, hanem magam miatt.

Nem azért kell megtanulni örülni ezeknek a dolgoknak, mert boldoggá tettek. Hanem azért, mert megtettem őket, és ezért magamnak kell hálásnak lennem. Egyáltalán: meg kell tanulni hálásnak lenni.

Magamnak és azoknak, akikkel átéltem. A nagy depresszió meg önsajnálat közben, ami ránk tör ezekben a hónapokban-években, arra kell gondolni és koncentrálni a hülyeség helyett: mennyire fantasztikus, hogy átélhettük mindezt. Te is, ha visszagondolsz, tudhatod, lesz bőven minek örülni. Főképp, ha azt keresed a múltadban. Ha fel tudod idézni a pillanatot, amikor felébredtél abban a sátorban, kenuban, folyóparton, luxusszállodában vagy a zenei fesztiválon egy bokor alatt. 

Ha fel tudod fogni, hogy ami ott és akkor a fokozhatatlan boldogság vagy a gyötrelmes kudarc volt, az egyaránt hozzátett valamit ahhoz, aki ma vagy. Akivé lettél. Ha fel tudod fogni, ha nem arra koncentrálsz, amit nem csináltál, akkor ki fog derülni, hogy igenis mennyi mindent csináltál már eddig is. 

Emlékkönyvem

Igenis meghatóan tökéletes visszaemlékezni az első csókra – így közel harminc évvel később. Mit bénáztunk vele, aztán már szinte el is felejtettem azt a világmegváltó büszke érzést, amikor először kézen fogva mentünk úgy. Mint a nagyok. 

És hálás lehetek a hülye általános iskolai angol verseny miatt, amin nyilván iszonyú ciki volt egyáltalán elindulni, és csak az angoltanárom erőszakossága miatt jelentkeztem sűrű duzzogás közepette – és végül az angol versenynek köszönhetően jutottam el először Amerikába, mert az országos döntő után az első háromnak ez volt a jutalma. 

Igen, elég jó emlékeim vannak. 

Álltam sípályán kétezer méter magasan reggel kilenckor, szikrázó napsütésben, tökéletes szűzhóval, elsőként. Csak az tudja, milyen belélegezni egy hegyet és egy ilyen hibátlan pillanatot, aki átélte. Az tudja, hogy három perccel ezután a pillanat után az jön, amikor üvöltve csúszol lefelé, és a nap végére csíkosra sül az arcod a folyamatos vigyorgás okozta ráncok miatt. 

Álltam úgy nyakig a Balatonban a finom meleg nyári vízben, hogy akit ott és akkor a világon a legjobban szerettem, az csuromvizesen csókolt halálra, mint egy képeslapon, és nem hiányzott semmi a tökéletes boldogsághoz. 

Álltam (a teljesség igénye nélkül) Guns’n’Roses, Rolling Stones, Metallica, Aerosmith, The Cure, Depeche Mode, George Michael, Faithless koncerten, hullámoztam és üvöltöttem a tömegben, felrobbant a véremben az adrenalin, és boldog voltam, annyira boldog! 

Igen, a stage-diving is megvolt. Igen, volt, hogy lehánytak. Nem, sosem ütött meg senki. Viszont voltam még legalább tizenöt Sziget-, és egy csomó egyéb fesztiválon, életemből több mint száz napot egészen biztosan eltöltöttem a zenei fesztiválok teljes és korlátlan szabadság-fiatalság-tombolás háromszögében, és minden pillanatáért hálás vagyok, hogy megtörtént. Sőt, a zenekarommal ötször felléphettem a Sziget fesztiválon! Volt olyan élményem, hogy a gyerekkori tök hülye barátaimmal olyan számokat írtunk, hogy azokat több száz ember üvöltve énekelte velünk a koncerten.

Átéltük, hogy a nevünket kiabálták, hogy nekünk és velünk tomboltak, hogy színpadon toltuk az őszinte rákkendrollt, és onnan néztük, ahogy emberek őrjöngenek a mi zenénkre! Hát kell ennél jobb?

Kellenek annál jobb emlékek, hogy volt olyan lány, aki több mint tíz éve tetszett iszonyúan, és egyszer úgy alakult, hogy tényleg a barátnőm lett? Hogy van a fiókomban, a gépemre lementve egy csomó szerelmes levél, olyan levelezések és beszélgetések, amik nélkül összehasonlíthatatlanul szegényebb lenne az életem? Igen, van közte fájdalmas is. Van közte szemrehányó, nehéz levél is, van közte még dermesztő emlék is. Ezek is hozzám tartoznak. Ezek is kellettek. Ezek is azzá tettek, aki ma vagyok. Egy olyan emberré, aki kábé akartam lenni  húszéves koromban. 

Igenis büszke vagyok arra, aki lettem

Nem a státuszomra, anyagi vagy fizikai dolgokra. Ez is egy fontos lecke: ezek igenis fontosak, ugyanakkor nem a legfontosabbak. Az igazán fontos az, amilyen a két gyerekem. Az igazán fontos a szeretet, bizalom, az a harmónia, amelyben velük élhetek. A feleségem, a szerelmem. Ahogy ő rám néz. Arra lehet büszkének lenni. Az empátiám, az érzékenységem, a nyitottságom, az őszinteségem. Ahogy a világot látom. A családom, a barátságaim, a munkám, a céljaim, az igazságosságra való igényem, a tiszta, becsületes dolgokra való igényem. A tisztelet, a szeretet, az összetartás, a fontossági sorrendek az életemben. Megannyi dolog, aminek örülnöm kell, amire büszke lehetek. 

Az is fontos, hogy a másik végét is értem a számegyenesnek. Rúgtak már ki párkapcsolatból és munkahelyről is. Mentem tönkre gyötrelmesen vállalkozásostul és mindenestül.

Csődbe ment az első házasságom, elváltam, el kellett költöznöm a nagyobbik gyerekemtől, amit soha nem fogok teljesen kiheverni, pedig pontosan tudom, hogy jó döntés volt. Veszítettem el már nagyon sok mindent. Egy gyerekkori barátot például, aki tizenkilenc évesen ment el, és életem minden fontos eseményénél, sikerénél, gyerekszületésnél ott van kitörölhetetlenül a gondolat, hogy neki ez nem adatott meg, nem lehet itt velem, hogy ez micsoda igazságtalanság. Ma már elég öreg vagyok ahhoz, hogy sajnos ne éljen egyetlen nagyszülőm sem, pedig néha annyira kérdeznék tőlük ezt-azt – immár felnőtt fejjel. Néha úgy átvinnék egy dédunokát. Néha eszembe jut, hogy a nagyszüleim vajon mit csináltak, hol voltak annyi idősen, amennyi most vagyok. 

Hidd el végre magad!

Az életközepi válság egyik jellemző tünete, hogy az ember egy nagy szarnak érzi a saját életét, főleg amikor számára ikonikus, példaértékű személyek életéhez hasonlítja. Az is a válság része, amikor rájössz, mekkora hülye vagy. Hiszen igenis csodálatosan értékes az életed, komoly teljesítményt tettél le az asztalra. Igenis vannak olyan emberek, akik téged tekintenek mintának, akár követendőnek.

Nőj fel hozzá! Úgy válj hozzá méltóvá, hogy elhiszed végre magadról, nem mindig csak a baj van veled. Hogy igenis példa tudsz lenni, sőt példa vagy. Amikor a négyéves lányod rólad mintázza a játékában a szereplőt, amikor a fiatalabb kolléga félrehív, hogy ezt légyszi, még egyszer magyarázd el, mert tőled szeretné megtanulni.

Vagy amikor megérted, hogy nem kell magad előtt egyfolytában bizonygatni, hogy rátermett vagy, méltó példának. Akkor kezdesz a megoldás útján járni. 

Hagynám az olyan közhelyeket, hogy az élet változások sorozata, meg minden válságnak eljön a vége, légy hű önmagadhoz, meg a többi baromság. Azt viszont javaslom, hogy ha már az életed közepén jársz, ahogy én is, próbálj meg végre összehaverkodni magaddal, mert abból baj még sose volt, viszont, ha sikerül, az rohadtul szórakoztató, és emellett megnyugtató lesz. A cinizmusod már megvan hozzá. Az élettapasztalatod kudarcokkal, sikerekkel már megvan hozzá. Már tudod, minek tudsz örülni, és minek nem. Mi érdekel valójában, és mi egyáltalán nem. Nem sok veszítenivalót látok abban, hogy kibékülsz magaddal, megtanulsz a saját kedvedre tenni, és a fásultságot, amivel magadat gyászolod, felváltod azzal a lendülettel, amit a korunkbeliek tolnak igazán jól, és amiben akkor is van még kraft bőven, ha ezt ma épp nem akarod elhinni. 

Szóval hajrá mindannyiunknak! Temetni magunkat ráérünk újabb negyven év múlva, sajnálni magunkat hülyeség, nevetni magunkon és magunkkal együtt viszont elég jó megoldásnak tűnik. Vagy legalábbis első lépésnek megteszi.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció