–

A kamasz énem ordítva röhögött rajtam, amikor megvettem a repjegyem Berlinből Budapestre, hogy ott legyek a húsz éves osztálytalálkozónkon. „Mégis miért? Ki miatt? Hogy lásd Ákost, hogy még mindig olyan szomorú-e a szeme? Hogy még mindig beleremeg-e a térded? Hol marad a büszkeség?” – faggatott. 

Talán miatta is, meg talán azért is, hogy végre valahová tartozónak érezhessem magam, győzködtem magam, de valójában fogalmam sem volt, miért megyek el kamaszkorom átkozott városába, húsz év után először, hiszen miután leérettségiztem, megfogadtam, sosem fogok visszatérni. Erre föl nemhogy visszasunnyogtam, hanem Pesten még fodrászhoz is elmentem, és egy új ruhát is vettem, mintha valami ünnepre készülnék. A távolság ünnepére. 

Alig három és fél óra alatt lent voltam a fővárostól 130 kilométerre lévő városkában, ahol semmi sem változott. Ugyanaz a buszmegálló, ugyanazok a macskaköves utcák, ugyanazok a gesztenyefák.

Tömény nosztalgia fogott el, és újra az a magányos lány lettem, akit már négy iskolából rúgtak ki a figyelemzavara miatt, akivel senki nem beszélget, mert totál debilnek gondolják, és az első sorban ül Andó Réka mellett, aki csak onnan lát valamit a táblából, és akinek nem elég, hogy egy születési agyvérzés miatt csőlátása van, még a neve is…

Az elit katolikus gimnázium tagjai Ondó Rékának csúfolták.

Mivel péntek délután volt, az iskola csak miattunk, öreg diákok miatt tartott nyitva. Ahogy megfogtam a gimnázium kapujának hatalmas kilincsét, azt vettem észre, hogy elönt az izzadtság, és a szép, új, királykék ruhám hónalja sötétté válik az izzadtságtól. A porta mellett, az 56-os hősök névsora fölött álló hatalmas kereszt láttán megindult automatikusan a mozdulat, és keresztet vetettem. 

A portás előzékenyen megmutatta a mosdót, ahol sajnos nemhogy kézszárító, de még WC-papír sem volt. Szerencsére az őszi idő miatt egy vastag, krémszínű sál is volt a nyakamban, amit a vállamra ejtettem, hogy eltakarja az izzadtságot. Felkentem egy kis rúzst, amikor kivágta az ajtót Vivien, az osztály szépe. 

–  Micsoda szag – mondta mintegy magának. Mindig fel volt mentve tesiből, de ahogy láttam a Facebook profilját, egy testépítő felesége lett, négy gyerekük van, Vivi pedig kutyás jógát oktat.

Fejhangon sikítva ugrott a nyakamba:

– Kata, úristen, te vagy az! Semmit nem változtál. De jól nézel ki! Úristen. De jó! 

Gimnázium alatt összesen nem szólt hozzám ennyit, mormogtam magamban miközben visszaöleltem, és dicsértem én is, hogy milyen jól néz ki, mire ő, csak legyintett:

– Ugyan, te sokkal jobban.

– Tudod, hogy hol leszünk? – zártam le a pingpongot. 

– Hát a régi osztályunkban – felelte Vivi, mire én csak bólogattam, és felajánlottam, hogy menjünk akkor együtt, ha már így összefutottunk. Valójában fogalmam sem volt, melyik a mi régi termünk.

Az osztályunk, az egykori kémia labor ajtaja mellett, kint lógott a tablónk. Tizenöten érettségiztünk le végül.

– Nézd, milyen szépek és fiatalok voltunk – húzott oda Vivi a tabló elé. 

Fordított piramis alakban helyezkedünk el. Már nem tudom, kinek volt az ötlete az a kompozíció. Lent, egyedül, Gabi néni, fölötte én és szegény Andó Réka, és így tovább, haladva fölfelé a legmenőbbekig. A fölső sorban ott feszít többek között Vivi, Ákos és Laura.

– Drága Laurám – simogatta meg Vivi a képét.

– Ilyen jóban vagytok? – kérdezem.

– Te nem tudod? Laura meghalt tavaly. Mellrák. Nagyon agresszív fajta volt. A kislánya még csak öt éves volt. Jó későn szült. 

Ez a hír szíven ütött, és egy pillanatig megszólalni sem bírtam. Laura belevaló, vagány csaj volt, velem nyilván nem sokat érintkezett. Egy emlékem van róla, ahogy az ópusztaszeri kirándulás után hátrafogtam a rengeteg haját, miközben eperillatú gyümölcsvodkát öklendezett vissza. Szinte megtiszteltetésnek éreztem, hogy segíthetek neki. 

A teremből nyegle férfinevetés hallatszott ki. Hosszú „Há-hááá, öregem!” Bár a hang nem volt ismerős, tudtam, ez Ákos lesz. Ő mondta mindig azt, hogy öregem. A teremben csupa idegen, megfáradt arcú, túlsminkelt ember. Vajon én is ilyen szarul nézek ki – futott át rajtam a gondolat. Az első sorban Andó Réka ült, őt megismertem a szemüvegéről. A hátsó padban Ákos kockás apuka ingben Mákos Ferivel. A telefonjukon mutogattak egymásnak valamit, de amikor beléptünk, egy pillanatra felnéztek, abbahagyták a nevetést.

Ezért a tekintetért jöttem ide. Ezért, hogy ebbe a szempárba nézhessek, hogy érezzem, hatással van-e még rám. Hiába próbáltam Facebookon keresni, Kovács Ákost lehetetlen volt megtalálni. Meg informatikusként nyilván valami trükkös nevet használ, vagy egyáltalán nincs is fönt ezen az adathalász oldalon. 

– Vivi! – rikkantott fel Ákos.

– Na, csá – köszönt vissza Vivi, én pedig közben gyorsan beültem Réka mellé, hogy ne remegjen tovább a térdem.

Ott volt még a két Andi is, akik az osztály kitűnő tanulói voltak. Meg még három nő és egy férfi, akikről fogalmam sem volt, hogy kik. 

– Osztály, vigyázz! – lépett be határozottan, kiképzőtiszteket meghazudtoló egyenes tartással, de mosolyogva Gabi néni. Én pedig azon kaptam magam, hogy haptákba vágom magam. 

Vivi kiszaladt a tanári padhoz, és viccesen németül kezdett jelenteni:

– Frau Lehrerin, ich melde Ihnen die Gesamtzahl der Gruppe ist 11... Es fehlt… – és megrántotta a  vállát, itt abba is hagyta hirtelen, és teátrálisan meghajolt.

– Danke sehr. Setz euch! – Mint mindig, most is hangos csattanással ejtette le a hatalmas laborasztalra a negyedikes naplónkat az ofő. – No lássuk, ki legyen a mai felelő – viccelődött. – Haladjunk névsor szerint? Haladjunk.

– Andó Réka. Hát, hogy vagy? Család? Munka? Egészség? 

Így mentünk szép sorban. Az osztály többsége elmondta, hogy hol dolgozik, hány gyereke van, egészség – Istennek hála – rendben. Ákos elvált, újra megnősült, két gyereke van. Melinda, a három nő közül az egyik, akit nem ismertem fel, lombik programos, amihez Gabi néni őszintén drukkolt, mondta, hogy majd imádkozik értük. 

A névsorban utolsóként én következtem. Elmondtam, hogy Berlinben élek, egyedül, vagyis nem, mert van egy örökbefogadott vizslám, és játékfejlesztőként dolgozom.

– És család? – nézett rám a szemüvege fölött Gabi néni.

– Mármint gyerek? – kérdeztem vissza.

– Mi más? – nevetett Gabi néni.

– Sosem szerettem volna, még ha lenne párom, szerintem akkor sem – válaszoltam. 

– Micsoda butaság – nevetett röviden Gabi néni – majd lesz, legyen, amíg nem késő. De annak örülök azért, hogy akkor mégiscsak boldogulsz az életben, annak ellenére, hogy itt mennyi nehézséged volt.

Leültem, mint aki megbukott a vizsgán. Andó Réka odahúzott magához:

– Ugyanakkora picsa, mint volt – mondta suttogva.

A névsorolvasás után átsétáltunk a közeli vendéglőbe, ahol már összetolt asztalok fogadtak minket. Középen vörös szegfűk, amiket Gabi néni kivitetett a teremből. Ákos hozott a házi pálinkájából, azzal járt körbe, miközben mindenkivel beszélgetett egy keveset. 

– Kata – ült oda mellém –, mi ugyan nem sokat beszélgettünk a gimi alatt, de tudom, hogy Berlinben élsz. Mi újság odakint? Hanyatlik a nyugat?

Végre volt lehetőségem alaposabban megfigyelni. Teljesen megőszült, de ez is jól állt neki. A hasán az apu ing gombjai eléggé feszültek, a szeme még mindig ugyanolyan szomorú volt, de ahogy beszélgettünk, semmi különösebb nem derült ki róla. Sőt, valójában egy végtelenül unalmas ember képe rajzolódott ki. Szép családi ház a hegyen, egy másik lakás Alicantéban, a gyerekek nőnek, a feleségével borbárt akarnak nyitni, ilyesmik. Látszólag sikeresnek, de valójában elveszettnek tűnt, aki mindent és mindenkit lenéz, de legfőképp saját magát. Meglepett az a könnyedség, ahogy csacsogtunk és persze ittunk. Mindenki ivott. Még az is, aki kocsival jött. Én kénytelen voltam kivenni egy szobát pont a vendéglőhöz tartozó vendégházban, mert Pestre aznap már lehetetlen lett volna visszajutni. 

Közben beugrott ki az a másik nő, akinek nem jutott eszembe a neve. Zsófi! Másodiktól egy idősebb pasival járt, és az osztályban az a pletyka terjengett, hogy csak análisan szexelnek, így óvva meg Zsófi tisztaságát. 

Hamar elfogyott az első ásványvizes flakonnyi pálinka. Ekkor lépett le Gabi néni. Ákos kiszaladt a kocsiba még egyért, és amikor visszajött a méltatlankodó pincér mellényzsebébe gyűrt egy ötezrest, mondván nyugi, csináljuk így is a forgalmat, máskülönben csak két helyi alkesz ülne itt egész este a kisfröccse mellett. 

A klikkek egyre inkább felbomlottak, páran el is mentek. Hatan maradtunk, ittunk tovább, beszélgettük, sírtunk és nevettünk. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelem ezeket az embereket.

Vivi bevallotta, hogy válni készülnek, a férje már csak a gyerekek miatt jár haza hajnalban, befekszik mellé az ágyba, hogy a srácoknak ne tűnjön fel, apu fél éve már egy másik nővel él. Mákos Ferinek prosztatarákja volt, de már tünetmentes. Gabi néni sem úszta meg a pletykákat. Kiderült, hogy a lánya belekeveredett valami önkormányzati sikkasztásba, és ezzel együtt elkerült a közelgő választás is. Éreztem, jobb, ha lapítok, és inkább kimentem a mosdóba. 

A vendéglő előterében mindenütt szarvasagancsok meredeztek, sőt, még egy kitömött muflon is helyet kapott a mosdóhoz lefelé vezető lépcsőfordulóban. Ahogy megindultam lefelé a mosdóból felfelé jövet Ákos jött szembe. Erősen kapaszkodott a korlátba, és ahogy oldalazva elmentem mellette, szorosan a falhoz tapadva, magához húzott, és átölelt.

– Olyan jó a segged – lihegte, majd mélyen megcsókolt.

– Részeg vagy – toltam el magamtól. – Menj ki a levegőre kicsit, elég lesz mára a pálinka.

– Igen, igen, ne haragudj – szabadkozott.

Ahogy beértem a mosdóba, odarohantam a mosdóhoz, és a hideg víz alá tartottam a kézfejem, és megmostam az arcom. A mosdó tükrében ott nézett rám kíváncsian és kissé féltékenyen a kamaszkori énem, hogy „Na, milyen volt, milyen?” Nem bírtam neki mit mondani, csak megsimogattam az arcát, és elöntött a hála, hogy mindettől már több életnyi távolságban vagyunk. 

Ughy Szabina

Kiemelt kép forrása: Simándi Nóra