Kurucz Adrienn/WMN: Vajon miért van mindenkinek falásrohama az ünnepek alatt?

Forgács Attila: Az okok összetettek, részben a civilizációtörténet ad magyarázatot a kérdésre. A főemlősök életük 80 százalékát táplálékszerzéssel és evéssel töltik. Egyedül étkeznek, akkor is, ha vannak körülöttük társak. Az efféle eszegetés magányos tevékenység – mint esetünkben a karácsonyi nassolás, amikor lelopkodjuk a szaloncukrot a fáról. A vadászat azonban társas tevékenység, ugyanis többen kellenek a zsákmány elejtéséhez. A prédából csak az ehet, aki ott volt a vadászaton, illetve a kölykök.

Nem így az embereknél! Nagyon fontos civilizációs lépés volt, hogy az ember a húst hazavitte a törzsnek, és adott belőle olyanoknak is, akik nem az utódai. (Ez azt jelentette, hogy már képes fékezni a felfalási ösztönt – ezt nem tudják az állatok.) A hazaérkező zsákmányt a törzs hatalmas torral ünnepelte. Minden ünnepek őse tehát: a sikeres vadászat. Vége van az éhínségnek, húst eszünk – ünnep van. Mára ez úgy módosult, hogy ünnep van – húst kell enni. A nagy közösségi eseményeket, a karácsonyt, a húsvétot, a születésnapot, a bankettet, még a temetést is lakoma követi, és nem gyümölcsöket tálalnak fel, hanem húst.

A vendégeskedő kínálgatásnak más gyökerei is vannak.

A szeretetet, a megbecsülést hagyományosan ételen keresztül is kifejezhetjük. Ez a korai anya-gyermek kapcsolattal áll összefüggésben.

A karácsony, és úgy általában a képzőművészet kedves témája az újszülöttjét szoptató Szűz Mária. Az anyatej nemcsak a táplálékot jelenti a kisbabának, hanem azt is, hogy biztonságban van az anyja karjában. Egy archaikus szeretetkapcsolatról van szó: a jó anya etet, a jó baba eszik. Ez a reláció mélyen rögzül, és bizonyos pillanatokban aktiválódik. A házigazda kínál, a vendég nem utasítja el a felkínált ételt. Ha szeretsz valakit, megeszed a főztjét, akkor is, ha odakozmált. Az, ahogyan elkészítenek nekünk egy ételt, a szeretet kifejezésének egy módja.

Az adott személyek közti viszonyokról nagyon sokat elárul az, ahogyan egy asztalnál esznek – vagy épp le sem ülnek egy asztalhoz. A karácsony, mint egy olyan alkalom, amikor együtt étkeznek a rokonok, szépen rávilágít a családi dinamikára. A családterápiának van egy nagyon fontos képviselője, Salvador Minuchin, az ő egyik módszere az „ebédülés”. Meghívatja magát egy családi vacsorára, és azt figyeli, mi zajlik az evés során. Ebből ki tudja következtetni, mi a probléma, már azelőtt, hogy szavakba öntenék a páciensei. Ki tálal? Ki szed először? Ki kapja a legjobb falatokat? Ki ül az asztalfőre? Ki tesz kritikai észrevételeket az étellel kapcsolatban, hogyan fogadják a megjegyzéseit a többiek?

Mindezek mellett környezetpszichológiai okai is vannak a túlevésnek. Karácsonykor van egy pánikszerű töltekezési kényszer. A boltok kiürülnek. Mintha krízisre készülnénk. És voltaképpen itt, az északi féltekén a tél közepe hagyományosan egy krízis. A karácsonyi dőzsölés fricska a természetnek. Mert régen a tél az éhínség időszaka volt. Ez égett belénk: „nincs mit enni”.

Beszédesek az egészen korai ábrázolóművészeti alkotások, következtetni lehet belőlük az emberek vágyaira. Sok ezer éven át a legkedveltebb téma a kövér nő volt – lásd: Willendorfi Vénusz, és előzményei: több mint kétszáz szobrot találtak a témában. Egy olyan időszakban készítették ezeket, amikor nem nagyon voltak kövér emberek. Vágyképletek voltak: de jó lenne sokat enni... Egy háromszázezer éves archetípusról van szó. Később felbukkan a mesékben, mint mézeskalácsház, terülj-terülj asztalkám, kolbászból font kerítés. Mindegyik metafora arról szól, „bár jóllakhatnék”. 

K. A./WMN.: Ma már megvalósulhat a lakoma, mégsem vagyunk maradéktalanul boldogok, mert bűntudattal eszünk. Általában. Rettegünk a hízástól. Mégis nehéz fékezni.

F. A.: Dübörög a fogyókúrabiznisz, miközben egyre kövérebbek az emberek. Európában mi, magyarok vagyunk a legkövérebbek, már a briteket is lehagytuk. Világviszonylatban csak az USA, Új-Zéland és Mexikó előz meg minket. Norbi Facebook-oldalának 1.5 millió követője van. A feleségének sem sokkal kevesebb. Eszembe jutott, hogy talán nem rezsicsökkentéssel kellene megpróbálni választást nyerni, hanem testsúlycsökkentéssel.

K. A./WMN: Aggódunk a súlyunk miatt karácsonykor, pedig év közben hízunk el.

F. A.: Így van. Nem az történik, hogy karácsony után arra riadunk, hogy meghíztunk éjjel. (Arra riadunk, hogy túlettük magunkat.) Az elhízás két karácsony közt történik. Ha egy minimális mennyiséggel, mondjuk 100 kcal-lal (ez két kicsi alma) lépjük csak túl rendszeresen a szükséges napi kalóriabevitelt, kábé hat kiló akkor is felkúszik egy év alatt észrevétlenül. Visszafelé is így néz ki, ha ezt a 100 kcal-t kivesszük az étkezésből, vagy lemozogjuk (2000 lépés, két villamosmegálló, tíz perc közepes iramú biciklizés vagy egy óra szeretkezés!), akkor lassan, de biztosan fogyni fogunk, és nem leszünk farkaséhesek, amelytől a bennünk élő Willendorfi Vénusz sokkot kap, falásra serkent, és jön a jojó. A fogyáshoz idő kell, nincs villámdiéta – visszahízás nélkül. Türelem, türelem, türelem!     

K. A./WMN: Van valamilyen trükk, hogy ne együk túl magunkat karácsonykor?

F. A.: A hozzáférés, az állandó inger kulcstényező abban, mennyit eszünk. A fa áll a szoba közepén, az asztalon a bejgli meg a töltött káposzta, nehéz így nem elcsábulni. Végeztek egy kísérletet. Adminisztrátoroknak adtak két héten át mindennap 30-30 darab süteményt. Az első héten eléjük tették a tányért, állandóan látták a sütiket. Átlagosan naponta kilenc darabot ettek. A második héten mögéjük rakták, öt lépésnyire, a polcra. Kevesebb, mint a fele fogyott el, mint korábban. Ha nem hagyjuk az asztalon az ételt, hanem betesszük a kamrába, vagy kitesszük az erkélyre, ha nincs mindig szemünk előtt, kevesebbet fogunk enni.

K. A./WMN: Miért nem működik az önkontroll sokunknál? Miért eszünk többet, mint amennyire szükségünk van? Miért eszünk, amikor már csak a szemünk kívánja, nem is vagyunk éhesek?

F. A.: Ennek a gyerekkorba nyúlnak vissza a gyökerei. Az anyák mindig jó anyák akartak lenni, optimálisan szerették volna táplálni a gyerekeket. De időnként rossz tanácsokat adtak nekik, például azt, hogy a kisbabákat háromóránként kell megetetni egy bizonyos mennyiséggel, hogy jól fejlődjenek. Ezért akár fel is ébresztették a gyerekeket éjjel, ha éhesek voltak, ha nem. Minden erőszakos beavatkozás a szervezet működésébe – például ételtukmálás, vagy konkrét időpontokban kötelező étkezés – megakadályozza, hogy a gyerek megtanulja felismerni az éhséget vagy a jóllakottságot.

Nagyon érdekes, de az érzelmi éhség is, akárcsak a fizikai, túlevéshez vezethet. Harlow kísérletei eléggé ismertek, elválasztotta a kismajmokat az anyjuktól. Ennek egyik következménye az lett, hogy kismajmok addig ettek, amíg volt előttük étel, volt, hogy bele is haltak a zabálásba.

K. A./WMN: Olvastam, hogy az árva vagy örökbefogadott gyerekek is hajlamosak túlevésre.

F. A.: Ez így van. Személyesen is tapasztaltam hasonlót. Amikor a vér szerinti gyerekeink születése előtt a feleségemmel kihoztunk egy árva testvérpárt az intézetből, a hűtőt egy idő után le kellett lakatolni, mert nem tudták abbahagyni az evést, amíg volt valami a polcokon. A táplálkozás, az éhség mélyen összefügg a szeretetet adással-kapással-elfogadni tudással.

K. A./WMN: Miért eszünk jóval többet társaságban?

F. A.: Egy partner 35 százalékkal emeli az elfogyasztott étel mennyiségét. Ha négyen vagyunk, az átlagosan 70 százalékkal. Ha heten, ami karácsonykor nem ritka, akkor kétszer annyit eszünk. Egyrészt, mert „jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek” – ahogy Arany János írja a Családi körben. Másrészt az állatvilágból hozzuk az orális konkurencia jelenséget, azaz: a másik elől elenni valamit, az jó. Ha két kutyát etetünk egyszerre, sokkal gyorsabban és sokkal többet esznek, mintha külön-külön ennének. Ez embereknél is megfigyelhető, ha nem is tudatos.

Volt az ELTÉ-n egy nagyon érdekes vizsgálatunk. Érzelmi hívószavakat kerestünk, kíváncsiak voltunk, melyek hallatán mutatják a résztvevők a legtöbb érzelmet. Mind az egyetemistáknál, mind  a középiskolásoknál az „otthon enni” volt a befutó. Miközben olyan a világ, olyan az életünk, hogy egyre ritkábban tudunk együtt enni, vágyunk a nagy, közös étkezésekre a szeretteinkkel. Én azt mondom, hogy a karácsony diétával nem is lenne igazán karácsony. 

Kurucz Adrienn