Kurucz Adrienn: Én már mindent nemettem

–

Az Az vagy, amit megeszel sorozat egy kutatásra épült, amelyben egypetéjű ikrek egészségi értékeit hasonlítgatták össze nyolc héten keresztül. Az egyik testvér vegán kosztot kapott, a másik egészséges ételeket (nem tudni, ez pontosan mit takar) – és húst is. Azt vizsgálták, milyen hatással van az oly hasonló szervezetekre a kétféle koszt. És arról is szó esett, miféle szörnyűségeket szabadít a világra a húsipar.

Nem lövöm le a poént, de azt elárulom, felkavartak a látottak. Szorongani kezdtem, mint mindig, ha szóba kerül a táplálkozás. A mit nem szabadna, illetve a mit kellene enni szerteágazó problematikája.

Bűntudat és rizibizi

Már nem emlékszem, mikor lett számomra az evés állandó körete, rizibizije a bűntudat. Mikor vált reflexemmé, hogy minden egyes étkezéskor felteszem magamnak a kérdést, nem ártalmas-e az egészségre a menü valami okból. És szinte soha nem egyértelmű a válasz bennem. Mert ha például nincs az ételben zöldség, akkor az a baj, ha meg van, akkor, ugye, felmerül: hol termett vajon. A tejtermékek, húsok, kenyérfélék fogyaszthatóságának kérdése és mértéke még ennél is sokkal bonyolultabb. 

Ettől függetlenül tudok azért jóízűen enni, bár mióta dr. Schwab „Mikrobiom” Richárd sűrűn nyilatkozgat a médiának, gyakran megkeseredik az íz a számban.

Nem tudom, mennyire vagytok képben, ő az a doki, aki a nyolc óra alvást, a teljes absztinenciát, a 16, de inkább 20 óra koplalást hirdeti magabiztosan, no meg a nyers zöldségeken alapuló táplálkozást. Véletlenül sem szeretnék vitába szállni a nagytudású doktorral, ráadásul látom is a logikát abban, amit mond, viszont frászt kapok tőle egyúttal. Mert ha igaza van, akkor én már bizonyára tönkretettem az egészségemet, és ami a legrosszabb, a gyerekemet is rendszeresen mérgezem. Pedig isten bizony, mindig odafigyeltem arra (is), mit eszik, mit eszünk.

Csakhogy, amikor például a lányom született, épp a paleohullám söpört végig az országon. Én nem követtem szigorúan, de a lisztes dolgokat azért elhagytam egy időre, és próbáltam több húst enni, pedig, bevallom, nem nagyon vagyok oda érte. Persze a gyereken nem kísérleteztem, ő maga jelölte ki az útját mindenféle utánaolvasás nélkül: nagyjából leveseken, sült húsokon, krumplin és gyümölcsökön élt évekig, mert ezeket az ételeket szerette. A többit kenhettem a hajamra, ahogy mondani szokták. A zöldségeket nyersen soha nem ette meg, a szagukat sem bírja, most akkor ezzel mit lehet tenni? Semmit.

Tejbegríz, tészta, túlélés 

Amikor én gyerek voltam, nem volt téma odahaza az egészséges táplálkozás. (Ma bezzeg sokat beszélünk róla, bár senki sem tudja egészen pontosan, mit jelent a fogalom, hisz nincs konszenzus erről a tudományos életben sem, csak trendek vannak, lássuk be!)

Az anyám és a nagyanyám felváltva főztek, és kétségük sem volt afelől, hogy amit elénk tesznek, az az épülésünket szolgálja. Mert hisz szeretettel főznek nekünk finom, tápláló és házias ételeket, gondolták, nem holmi kifőzdei vagy menzakosztot tesznek elénk, ami „ki tudja, miből készül”.

Nagyanyámék is éheztek a második világháború alatt. A túlélés ösztöne bennük még erősen dolgozott, és bár Budapest egyik peremkerületében éltek, még az ötvenes-hatvanas években is tartottak csirkét, disznót, és kis konyhakertjük is volt a ház mellett, amiben termett ez-az, ami meg hiányzott, azt a szomszédokkal csereberélték vagy a piacon szerezték be. A szüleim már ebbe nőttek bele, úgyhogy a mai napig heti egyszer felkerekednek a kosarakkal, és a kedvenc árusaiktól veszik meg a húst, a zöldséget, a gyümölcsöt. Persze azért ők már szupermarketekbe is járnak. Nagyjából ugyanazokat a termékeket veszik hosszú évek óta. A minőség fontos számukra, de nem interjúvolják hosszan a kofákat, és nem állnak percekig egy-egy előre csomagolt árucikk felett, hogy kisilabizálják, milyen összetevőket tartalmaz, és aztán nem kezdenek el szorongani, hogy most akkor ez milyen hatással lesz a szervezetükre. (Mint én.)

Az én kosaram időről-időre változik attól függően, miket és kiktől olvastam mostanában táplálkozástémában. És igen, szoktam szorongani amiatt, hogy táplálom vagy mérgezem-e a családomat, amikor főzök.

A házikoszt gyerekkoromban ugyanazt jelentette, amit a legtöbb családnál akkoriban. Hét közben valamilyen levest ettünk és behabart főzeléket feltéttel. Gyakran volt tészta darált dióval, mákkal. És a tejbegrízt meg palacsintát jól megszórtuk porcukrozott kakaóporral. Hétvégén dőzsöltünk: jöttek a sült húsok, töltött dagadók, fasírtok, pörköltek. Krumplival vagy rizzsel. És desszert, desszert, desszert: hókifli, almáspite vagy fánk. Zöldséget télen csak a húslevesben láttunk, paprikát, paradicsomot, retket, salátát csak szezonban lehetett kapni, nem egész évben. Savanyú káposztát viszont rengeteget ettünk télen is, meg céklát, uborkát, egyéb házi savanyúságot. Nyáron befőtteket nyitottunk a sültekhez (Nagyi!), de friss alma mindig volt, és a felnőttek kiállták a hosszú sorokat, ha déligyümölcs érkezett a piacra. 

Trendek, diéták, étrendek, életmódváltások és a bárány

Az étkezés kamaszkorom táján vált üggyé. Az egyik nagymamám cukorbeteg lett. Diétáznia kellett volna, de nagyon nehezére esett lemondani a szörpökről, az érett kerti körtékről. Parázs vitákat szült az aggódás.

És bennem akkortájt fogalmazódott meg először, hogy talán mégsem ehetünk meg mindent, amit megkívánunk.

Például azért, mert meghízunk. Az egészség szempontja csak később kezdett számítani.

Az első, számomra ellenséggé váló (értsd: hizlaló), de attól még persze nagyon (vagy még jobban) vágyott élelmiszerek értelemszerűen az édességek lettek. A nagymamám előírt diétájából pedig azt is megtudtam, a kenyérfélék és a tészták estében is résen kell lenni. De hol voltam még akkor a harmincas éveim szénhidrátszámolós IR-diétájától, amelyet egészen addig tartottam, amíg már enni sem volt kedvem, mert KELLETT, napi ötször, meghatározott időben, meghatározott egységnyi és típusú szénhidrátot, így az egész életem a táplálkozás körül forgott, és ettől halálosan elfáradtam egy idő után.

No de előreszaladtam. Fiatal, egészséges felnőttként viszonylag könnyű szívvel állítottam próbatételek elé magamat. Magazinos újságíróként, és mert az egészségügyi tematika mindig érdekelt, izgatott lettem minden új táplálkozási irányzat felbukkanásakor. Szívesen teszteltem is őket, és ha úgy éreztem, jó úton vagyok, eltökélten vontam meg magamtól bizonyos táplálékokat hosszabb-rövidebb időre.

Szegény anyukám türelmesen várta, hogy kiábránduljak egy-egy szisztémából, és újra egyek: „rendesen”. Ő rendületlenül főzött a saját elvei mentén, és időnként bepróbálkozott egy-egy Tula nénis mondattal (a „de hát ez csak bárány! mintájára”). Hozzáteszem, nagyon jól főz, mindenki áradozik róla, aki már volt nála vendégségben. És én is imádom mindig, amit elém rak, csak néha sikerül meggyőznie valakinek, hogy ezt vagy azt nem kellene megennem.

Például amiben tej van. Vagy liszt. Vagy glutén. Vagy káposztaféle. Vagy hús. Aztán persze győz Anyu.

Mert bár nincs gurutudata, meggyőzően tálal. És hát, ugye, ő az anyukám. Akit érdekes módon teljesen hidegen hagytak mindig is a csodadiéták.

A korosztályom, illetve a nálam idősebbek bizonyára emlékeznek, hogy a rendszerváltás után a legkülönfélébb kúraleírások lepték el a magazinokat, aztán meg az internetet és a könyvpiacot is. Volt például tojás-, káposztaleves és csokidiéta is – na, ezeket én nem próbáltam, viszont a „délig nem eszünk, aztán meg bármit mértékkel” például megvolt. Ezt a most még menő, bár már lefutóban lévő ablakos koplalási rendszert tehát régi ismerősként üdvözöltem, és egy ideig tartottam is. (Amíg rá nem jöttem, nemhogy nyolc órát, de hatot is csak nehezen alszom végig, ha 16 órán át nem eszem semmit, pláne, ha este még tornázom is, ami negyven felett már tényleg életszükséglet, nem megúszható program. Persze ettől még nem vitatom, hogy működhet a böjtölés, benne van a pakliban, hogy ez a tuti módszer mind az ideális testsúly elérésre, mind az egészség megőrzésére!)

A fogyókúrás motivációt nálam, ezt még nem mondtam, az anyaság teljesen felülírta. Akkortájt, amikor szültem, szaporodtak fel az üzletek polcain is a biotermékek, és egyre többet lehetett olvasni az élelmiszeripari termékekben található mérgekről. Minden egyes összetevőről lehetett találni immár kutatásokat: egymásnak teljesen ellentmondókat.

Nem csoda, hogy majd' megzavarodik az ember szülőként: mégis kire hallgasson?!             

Olykor teljesen hülyének érzem magam. Mert bár rengeteget olvasok továbbra is egészséges táplálkozás témában (van, aki szerint túl sokat is), voltaképpen önkritikát gyakorolva azt mondhatom, nem tudásalapon döntöttem és döntök valami mellett vagy ellenében, hanem az alapján, kinek hiszek. Hogyan is tudhatnék tudásalapon dönteni, amikor a szakértők pingpongoznak a kutatási eredményekkel, nincs közös olvasat szinte semmilyen téren.

Ma, én úgy látom, az emberek számára a táplálkozás egyfajta vallás. Hiszünk a mindenhatóban (szuperfoodok), hiszünk a sátánban (Glutén? Hús? Kinek mi). Aztán esetleg felcseréljük a szerepeket. Gurukat követünk, akiknek elhisszük, tudják, mi a jó nekünk, és főleg: mi a jó a gyerekeinknek.

Vegyünk egy egyszerű, mégis nagyon bonyolulttá váló kérdést: mivel édesítsünk. Gyerekkoromban ez nem volt téma, a cukor és a méz volt a két alternatíva, esetleg a szörnyű ízű szacharinbogyó, amit fémdobozból lehetett kirázogatni.

Mire felnőttem, a cukor közellenséggé vált, miközben soha nem fogyott belőle ennyi a civilizált világban, mint ma.

Évekkel ezelőtt, jól emlékszem, a fruktózt (v)ették, akik a cukor egészségesnek gondolt alternatíváját szerették volna fogyasztani. Aztán kiderült, hogy az sem jó, és a nyírfacukor-eritrit páros jött divatba. Meg persze egy csomó kistestvér, a kókuszcukortól a különböző szirupokig, a mesterséges édesítőszerekkel kapcsolatban pedig mind gyakrabban emlegették szakemberek is a rákkeltő szót, amely vád egyébként az élelmiszerek többsége kapcsán biztosan elhangzott már. 

Füstölt kolbász. Felvágott. Műanyagba csomagolt bármi. Feldolgozott élelmiszerek. Margarin. Konzervek. Tej. Hús. Rizs. Kenyér. Tészta. Nem bio zöldségek. Álbio zöldségek. Mi mindent kellene vajon száműzni az életünkből ahhoz, hogy egészségesek maradjunk?

Negyvennyolc évesen eljutottam oda, hogy ki merjem mondani, fogalmam sincs. Jelentem, elvesztem a rendszerekben, kiteszem a fehér zászlót, és kimondom: gyerekek, gőzöm sincs, kinek van igaza, és nem is próbálok meg úgy tenni, mintha tudnám.    

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Malte Mueller

Kurucz Adrienn