Harmadnapon

Reggel óta érzem ezt. Üresség. De én fájdalmat akarok.

Érezni, nemcsak szavakkal újra és újra elmondani, hogy nincs.

A szavak arról, hogy nincs, csak átfolynak rajtam anélkül, hogy belém hatolnának. 
Egy apró kis csaj gyönyörű vastag ajkakkal, üdítően egyenes és nyers őszinteséggel, irdatlan életigenléssel.
Egy apró kis csaj elég bátorsággal ahhoz, hogy négyszer legyen kopasz, elég bátorsággal ahhoz, hogy végigcsináljon mindent, és még annál is többet, hogy itt maradhasson.
Egy apró kis csaj, aki 39 évesen meghalt rákban.

Ha majd egyszer érezni tudom azt, aminek most még csak nevet tudok adni, akkor majd el is fogok tudni köszönni tőle.

Egy hete sincs

Neki ott a végén nem adta meg magát, mégis elvitte tőlünk mindörökre.

Mi meg csak nézünk utána bután, oszt ez van, tenni már nincs mit.

Abban a pár évben, amim nekem vele volt, nem vesztettük egymást szem elől egyáltalán. Egyszer ment neki a kemó és halkan beszélgettünk közben telefonon. Suttogó hangot hallottam felőle: „Ne haragudj rám, nagyon szeretlek.” Kérdeztem, ki volt. A nővér – mondta, merthogy nagyon meggyötörte az előbb. Hát így.

Én is nagyon szeretlek. 

Legyen most már minden könnyű neked.

Ebben a hónapban

Egy táska. Az övé. Naná, hogy rohadtul macskás.

Azok, akiket hátrahagyott, azt mondják, nem lehet másé, csak az enyém.

Egy napig nem érek hozzá, nagy ívben elkerülöm, szatyron át is süt onnan a sarokból.

Aztán anélkül, hogy elhatároznám, odalépek, és magamhoz szorítom, valahol a hasam táján. Áramütés. Az energiái döbbenetes erővel melegítenek. Újra itt van.

Hol van? Hol a büdös francban van?

Épp egy éve, hogy...

A macska egy ház tövében ült, hátát a kőfalnak döntve egykedvűen süttette magát a toszkán őszvégi verőfénnyel.

Jöttömre, szóltomra nem reagált, már-már feladtam, mikor észrevettem: a hasa ütemesen emelkedik-ereszkedik, dorombol hát, miközben közömböset játszik. Nem adta magát könnyen, jó időbe telt, mire magamhoz édesgettem, de amilyen melós volt, míg enyém lett, oly odaadó, miután megadta magát.

Hosszasan időztünk együtt, mindkettőnk kedvére.

Mikor már a bizalmasom lett, meséltem neki egy csajról, aki nemrég úgy ment el, hogy egy kérése volt csak: egy kicsit örökre itt maradni Toszkánában. És mi úgy tettünk, ahogy kérte.

Nehezen indultam. Ő még tett utánam néhány lépést az olajfák között, aztán lustán megállt, kinyújtóztatta elmacskásodott hátát, és intett a szemével: menj csak nyugodtan, én majd figyelek a nőre.

Menj csak nyugodtan tovább.

Túl régen, változatlanul

A vége felé egyszer hívott a pasija: próbáljam meggyőzni – mert rám hallgat –, hogy vesse alá magát még egy utolsó kezelésnek.

Jó félórája dumáltam már hevülten – azt hiszem épp ott tartottam, hogy engedje ledobni magára még Nagasakit, ha már egyszer végigszenvedte az egész világháborút Hirosimáig bezárólag – mikor váratlanul meleg, bársonyos hangon közbevágott:

– Érzem, hogy szeretsz, és ez olyan jó.

Azzal, hogy akkor és ott őt leszállította a vonatról a kalauz, mert észrevette, hogy a jegye csak addig szólt, a mi kettőnk barátsága is szükségképpen lezárult.

Nem tud már változni, és nem tud már fejlődni. Viszont nem tud már megszűnni sem.

Basszus, két éve már

Általában már nem sírok, ha eszembe jut, csak nagyon ritkán, de akkor teljesen váratlanul, csillapíthatatlanul, és kívülről talán kissé zavarba ejtően.

A minap egy fesztiválon épp csak odaérvén: eufóriában és fröccskeresésben a színpadon zajló dolgok még csak a nyúltagyig érnek mellékesen, mikor egyszer csak a Csík zenekar mellé felpattan a Kiss Tibi, és nekikezd, hogy aszongya „most múlik pontosan”.
Én meg a pillanat törtrésze alatt zuhanok darabjaimra, mire az egyik barátnőm rám néz, elkapja a kezem, felrohan velem a domboldalra, és ledönt a fűbe.
És míg én ott taknyom-nyálam egybefolyva, addig ő szorítja a kezem, néz rám és nevet, csak nevet.
És akkor ott, azzal a bömbölve röhögéssel ő, akit évekkel ezelőtt elvitt az a rohadt rák, annyira ott van velünk az orfűi lapajon, hogy az csuda.

Judit