Gyárfás Dorka/WMN: Profi riportalany vagy, egy rakás interjú készült veled meg egy interjúkötet is. Mit szólnál, ha kivételesen azt kérném, hogy maximum három mondatban válaszolj?

P. Zs.: Rendben, csináljuk. Úgy gondolod, hogy hajlamos vagyok túlbeszélni a dolgokat?

Gy. D./WMN: Nem, de néha megemészthetetlenül sok gondolatot közvetítesz. Néha olyan sűrűk a szövegeid, hogy alig lehet feldolgozni őket.

P. Zs.: Szenvedélyes vagyok, szeretek kommunikálni, és néha elkap a hév. De a jó kérdező most majd rákényszerít arra, hogy röviden válaszoljak.

Gy. D./WMN: Nem vagy nosztalgiázó típus, de az évfordulókat láthatóan szereted: az ötvenedik születésnapodat, az első lemezed húszéves évfordulóját vagy az Anima megalakulásának 25. évfordulóját.

P. Zs.: Az évfordulók „vannak”, nem én kreálom őket, a koncertekre pedig meghívást kapunk. A távolság meg jó, mert más fénytörésben láttatja a dolgaidat. Ilyen távlatból már nem olyan szigorúan nézel a munkáidra, mint akkor, amikor készültek. Túl vagy rajtuk. De én leginkább előre szoktam nézni.

Gy. D./WMN: Állítólag magadtól nem is néznél rá a régi lemezekre, nincsenek meg neked otthon.

P. Zs.: Igen, a sajátjaim nincsenek meg, viszont

a vagyonom mások lemezeiben és könyveiben van, szóval a legjobb helyen. A nosztalgia nem kenyerem, de a reflexió igen.

Mostanában újra játszunk régi dalokat a koncerteken, de nagyon másképp. Visszahívunk régi zenésztársakat, és mivel ők is változtak az évek során – ahogy mi is –, már máshogy játszunk együtt, más szerepekben, másképp reagálva egymásra.

Gy. D./WMN: Állandó a jövés-menés körülötted. Bárkit fel tudsz hívni, hogy jöjjön, zenéljen veled?

P. Zs.: Sokféle alkotóval dolgozom és beszélgetek. Fiatalokat mutatok be írásokban. Mindenkitől tanulok. Népzenésszel, jazzistával, kísérleti zenésszel vagy éppen képzőművészekkel fogok össze alkalomszerűen. A most 70 éves Presser Gáborról például régóta tudom, hogy kedveli az Animát. Bár nem egy feldolgozós típus – inkább Pressert szokás feldolgozni –, de volt kedve hozzá, hogy átdolgozza a kedvenc Anima-dalát. És olyat csinált belőle pár napja, amitől meghatódtam. Elővette a régi szintiket, amiket régóta nem használt, vokóderezik a refrénben, és kísérleti zajzenével indít, szóval zseniális lett. Ez persze nagy öröm. Most egy olyan lemez készül többek között, amin pályatársak feldolgozásában szerepelnek az Anima-dalok. Beskatulyázhatatlan lesz, mint eddig minden, amit csináltunk. Lesz rajta jazz, népzene, furcsa megközelítések. Mint például Müller Péter Sziámié – akinek az URH-s korszaka nagy hatással volt rám valaha –, vagy Erik Sumóé, aki meg azt állítja, hogy az Anima egyik dala apropóján lett „főállású” zenész. Presserrel legutóbb éppen közös kedvencünkről, Bob Dylanről beszélgettünk, akinek vallásos dalaiból most készítünk egy feldolgozás-lemezt.

Gy. D./WMN: Te is azon az oldalon állsz, akik szerint megérdemelte az irodalmi Nobel-díjat?

P. Zs.: 

A díjaknak nincs jelentősége, egy díj nem minősít egy művészt.

Dylan nálam naponta Nobel-díjat kap, de persze, vicces, hogy egyszer valóban megkapta. Ezzel inkább a korszellemet ismerték el, hogy a populáris zenében is rejlik költészet. Leonard Cohen is kaphatott volna, aki ráadásul szépíró is volt… és annyian mások. De ahogy Dosztojevszkij szerint a nagy oroszok mindannyian „Gogol köpönyegéből” bújtak elő, úgy Dylan bőrdzsekijéből bújt elő a popköltészet. Ez vitathatatlan.

Gy. D./WMN: Szóval a díjak nem számítanak – és az egyéb sikerek? Például a népszerűség?

P. Zs.: A siker mindig véletlenszerűen jött nálunk, nem sokat tettem érte. Amikor az Anima siker- és címlapzenekar volt, és főszereplője a fesztiváloknak, azt is részben az a jelenség idézte elő, hogy nem értették az iróniánkat. Amit mi viccesen akartunk mondani, azt komolyan vették. Ebből a szituból lesznek a „slágerek”. De a bázisunk jóval korábban alakult ki, amikor még sajtpapíron terjesztettük a koncertek hírét, és nem volt semmi marketingje. Az még egy gondolkodó tábor volt, a Tilos rádió egykori közege. Mára tulajdonképpen visszajutottunk ide: egyre kísérletezőbbek vagyunk. Gondolkodtatni akarunk, még radikálisabban nem foglalkozni a határokkal és kategóriákkal.

Egyébként meg sikeresnek lenni kényelmetlen és megbéklyózó, főleg, ha nyughatatlan alkotó vagy, aki nem akar megfelelni.

Gy. D./WMN: Meg sem legyint, hányan hallgatnak, vagy milyen státusz jut nektek a zenei életben?

P. Zs.: Nem, mert nem erről szól az életem. Zenerajongó vagyok – kisgyerekkorom óta – az apukám és a nagymamám hatására. Komolyzenét és kortárs zenét is hallgattam már nagyon korán. Apám Mozarttal gyógyította a fülfájásomat. A zenében élek azóta is. De ugyanúgy szeretem a népzenét, és felsorolhatnám az összes stílust. Engem ez az egész művészeti, zenei „szivárványkoalíció” izgat. Meghallgatok mindent, és próbálom magam átküzdeni azon a fekáliahalmon, amivé a popkultúra mára lett, és kibányászni belőle, ami inspirálhat. Ebből építkezem, és azokból, akikkel együtt dolgozom: fiatalokkal és öregekkel, pakisztáni származású londoni zenésszel, a csíki Bocskor Bíborkával vagy épp egy ghánai énekesnővel, egy etióp zsidó fiúval vagy a lányommal. Oda-vissza gazdagodunk, mert ez egy műhely.

Gy. D./WMN: És a zene a világ legigazságosabb világa, ahol csak a tehetség számít…

P. Zs.: Egyértelmű, csak ezt nem mondjuk ki, mert az szájbarágós lenne. Nem akarok táborokhoz csatlakozni, én egy szelíd határsértő szeretnék lenni, aki a zenéjével politizál, nem a hétköznapi létével.

A zenénk keményen aktivista, kiállunk a jó ügyek mellett, de mi irodalommal is politizálunk: Franz Kafkával, Philip Roth-tal és Dosztojevszkijjel.

Gy. D./WMN: Téged nem bánt, hogy a műveltség mennyire leértékelődött mára?

P. Zs.: Nem, mert én meggyőződéses népművelő vagyok. Irodalomtanárként kezdtem, évekig Vas megyei falusi iskolákban tanítottam, de előtte nevelőintézetben is dolgoztam meg könyvtáros voltam és gyerekszínházat csináltam. Bárhová megyek, most is csillogó szemű, értékes emberekkel találkozom – vagy próbálok erre fókuszálni, mert nemcsak a népművelő attitűd erős bennem, hanem az a szándék is, hogy a jót lássam meg mindenben. Most készítettünk egy Teachers című dalt, ami egy Daft Punk/Soulwax-parafrázis, csak nem techno és house-előadókat sorolunk benne, hanem az orosz klasszikusoktól Noam Chomskyig, Karl Marxtól Hegelig, Rilkéig vagy Keresztes Szent Jánosig. De alapítottam Szerb Antal Társaságot is a közelmúltban, és szervezni fogunk vele Szerb Antal-esteket.

Gy. D./WMN: Ezzel mi a célod?

P. Zs.: Elsősorban az olvasás gyönyörűségére volna jó rávezetni a fiatalokat, de eljárni iskolákba rendhagyó irodalomórát tartani, vagy éppen helyrehozni a szégyenszemre megrongált balfi emlékművet, ami nemcsak Szerb Antalnak állít emléket, hanem Sárközi Györgynek és Halász Gábornak is, akiket egy munkatáborban öltek meg vele 1945 elején. Szerintem Szerb Antal a legjobb médium, egy igazi sármőr, egy joggal imádott ember, aki népinek és urbánusnak, fiatalnak és öregnek egyaránt azt üzenheti, hogy az olvasás szexi.

Gy. D./WMN: Jó, hogy vannak még ilyen küldetéses emberek.  

P. Zs.: Nagyon fontos, hogy hatnunk kell, és nem az a lényeg, hogy hány emberre hatunk. Én nemcsak a dalszerzést élem meg egyszerre őszintén és ironikusan, hanem a helyemet bárhol. Az Anima sosem volt popzenekar – ezért mondtam, hogy műhely. Hülye hasonlat, ráadásul már többször elsütöttem, de ahogy a Barcelona stadionjában az van kiírva, hogy „Több mint egy csapat” – úgy vagyunk mi is többek egy zenekarnál. De hadd fogalmazzak szerényebben: más, mint egy zenekar. Ezért nem érdekel, kit játszik épp a rádió, vagy mikor voltam utoljára a közszolgálati csatornákon.

Gy. D./WMN:  A legtöbb ember nyílt és kíváncsi gyerekként, és ahogy idősödik, egyre inkább beszűkül, begubózik. Veled mintha fordítva lenne: visszagyerekesedsz, ami a kíváncsiságot, lelkesedést illeti.

P. Zs.: Így van, Benjamin Button-szerűen fejlődöm. De szerintem így normális. Nagyon frusztrált, félős serdülő voltam. Nemhogy bulizni nem jártam, de a könyvtárba sem mertem lemenni, a barátomat küldtem el a könyvekért. Olyan félénk voltam, hogy ki sem mozdultam otthonról, körülbelül, mint egy csetlő-botló Dosztojevszkij-hős. Aztán a zene és az írás hatására kinyíltam, és mára tán elviselhetetlenül nyílt vagyok. Imádok szeretetet adni és kapni. Amikor például zenei suliban tanítok, mindig azt kérem a diákoktól, hogy ne a szakmáról kérdezzenek, mert abban igazából outsider vagyok. Én lelkesíteni szeretek leginkább, hogy merjenek önmaguk lenni.

Azt kérdezik ezek a fiatalok, hogy hogyan lehet sikeresnek lenni. Hát, ha valahogy nem szabad nekiállni, akkor így. Mi az, hogy siker?

Hogy kapsz egy állami kitüntetést? Én nem vettem át, az enyém még most is ott csücsül a Budai Várban. Anyám szomorú volt, hogy miért nem vittem neki haza. Azért, mert én gesztusnak szántam, hogy ott hagytam nekik. Nem azért, mert épp ellenszenves az aktuálisan regnáló hatalom – teljesen mindegy, melyik oldal ítéli oda és mikor. A művésznek függetlennek kell maradnia.

Gy. D./WMN: Érnek még rossz élmények, traumák, vagy ebben a teljesen nyílt állapotodban neked minden belefér, és mindennek helye van?

P. Zs.: Egy elvesztett BL-döntő – attól teljesen kikészülök.

Gy. D./WMN: És amikor a lányod elhagyta az Animát, az sem bántott?

P. Zs.: Nem, mert most megint itt van mellettem újra a színpadon, mivel ez egy folyamatosan változó-zsizsgő munkahely. Mi olyan zenekar vagyunk, amelyiknek a közönsége is három-négyévente lecserélődik, ami természetes, mivel a korszakaink is drasztikusan változnak. Ki tudja elviselni, hogy egy magyar dalszövegű, tündérkorszak után jön egy pakisztáni vagy barbadosi származású londoni fiú, aki nálunk tanul meg énekelni, utána meg egy new wawe-es időszak, majd a Vatikán közelében, Rómában készítünk szakrális zajzenét fényinstallációhoz? Most épp az utóbbiban mélyedtem el.

Úgy érzem, a Jóisten azzal a felelősséggel ruházott fel bennünket, hogy ha alkotunk, akkor kísérletezzünk. És ha az istenhitedet is a művészettel akarod közvetíteni, akkor még radikálisabb legyél, véletlenül se sekrestye-szagú.

Igenis van modern, vallásos művészet – és annak semmi köze a politikai kereszténységhez vagy a kereszténydemokráciához, ami fából vaskarika. Az evangéliumhoz van köze, ahogy Pilinszkynek, Dosztojevszkijnek vagy József Attilának.

Gy. D./WMN: Ahogy traumáid, úgy kudarcaid sincsenek?

P. Zs.: Csak napi kudarcok, mint például, hogy újra elkezdtem verseket írni, és időnként nem találom a megfelelő plaszticitást vagy befejezést. Egyébként meg egy boldog ember vagyok. Ez a főfoglalkozásom, a politikám: boldog embernek lenni. Ha az ember a világot egy nagy, univerzális egésznek tudja látni, akkor minden, korábban nagynak hitt probléma eltörpül, vagy okkal történik. Régen rettenetesen fel tudtam húzni magam kicsi dolgokon. Most ajándéknak tartom ezeket a pillanatokat, mert biztos így kellett lennie – hogy valami más történhessen meg az eltervezett helyett. Persze vannak olyan dolgok az életben, mint például egy családtag elvesztése, ami egy időre földre teríti az embert. De ha az egész mögött a reményt látod, akkor minden kis építőkocka a helyére kerül. A lényeg, hogy folyamatosan kommunikálj és intenzíven, odaadóan éld meg azt, amit életnek hívnak.

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography