Az embernek mindenféle dolgot tanítanak arról, hogyan kell egy temetésen viselkedni:

  • lehajtott fejjel menj be a ravatalozóba
  • csendben tedd le a virágot
  • állj ott némán maximum egy percig
  • ne nézz a legközelebbi hozzátartozókra, mert illetlenség
  • ne sírj hangosan
  • ne legyen a koszorúd nagyobb, mint a családé
  • részvétnyilvánításod legyen diszkrét
  • osztozz a fájdalmukban, de ne tolakodj.

Azt viszont senki nem tanítja meg, mit kell csinálni az anyád búcsúztatóján. 

Teszünk mindent automatikusan: egy órával korábban érkezünk a temetőbe. A tiszalöki temetőnél még nem láttam szebbet… (Bár előre nem mondhatta, de abban mindannyian egyetértünk, hogy anya is itt akarna nyugodni.) Előtte olyan izgalommal készülünk, mintha egy hatalmas ünnepélyre mennénk: csinosan felöltözünk, szépen megfésülködünk, fényesre bokszoljuk a cipőt, és rendezzük a fiúkat – azt mindig ő intézte, mielőtt indultunk valami fontos helyre. 

Nem nagyon beszélgetünk, néha megállunk egymás előtt, megkérdezzük: „jól vagy?”. Jön a hazugság: „Jól vagyok”.

Hülye kérdés. Négyen az anyánkat veszítettük el, egyikünk pedig az élete szerelmét. 

Nem eszünk, csak kávét főzünk, ő most nem jön, hogy beleigyon egy kortyocskát (és akkor mindig megitta a felét), mondván, hogy ő nem kávézik.

Én vezetek, és pont abban a leosztásban ülünk a kocsiban, mint amikor megkaptuk a legrettenetesebb hírt a tartós lélegeztetési osztályról, amire nem tudtunk felkészülni. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A temetőben már megy az általunk kiválasztott playlist, a ravatalon az urna. Három kiló, ennyi marad. Hirtelen megtudod, milyen igaz: „porból lettünk porrá leszünk”. Azt hitted, valami hülye papi duma, de nem, ennél valóságosabb nincs, közben remélem, hogy a többi nem igaz a Bibliából. 

Úgy toporgunk a ravatal előtt, olyan idétlen az egész: ő ott, egy fekete zsákban, mi meg a legszebb ruhánkban, fényes cipővel ténfergünk, és akkor most mit kell csinálni? Ne haragudj, de ezt is megmondanád, anya? 

Rohangálok ki a temetőből, be a temetőbe, van-e elég papír zsebkendő a zsebemben, rakok vizet a ravatal mellé a székek alá (ilyesmi kelleni fog egyáltalán?), mikor érkezik a többi családtag: anyám öccse, anyám húga, azok gyerekei, mindenki sír, fú, de béna ez, olyan kurva nagy hülyeség ez, anya. 

Ölelgetjük egymást, van olyan, akit legalább tíz éve nem láttam, te szemétláda élet, így tereled össze az egymással nem törődő rokonokat, na, puff, kellett ez, mondtad, majd móresre tanítasz bennünket. 

Aztán leülünk, de azt se mondja el senki, mi illik: ki üljön a legközelebb, ki üljön az első sorba, kinek van helye egyáltalán az urna mellett, ki álljon hátrébb, ki maradjon kint. Szemközt anyám testvérei, és az ő családjaik, mellettem a testvéreim, húgomba kapaszkodom, olyan vékony a keze, félek, hogy eltöröm, utána anyám élettársa, és az ő családja.

A gyászbeszéd nem szokványos, nem írtuk bele, mikor született, azt meg tudják, mikor halt meg, hova járt iskolába, kik a gyerekei, ki a szerelme, ki a párja, a fontosakat úgyis csak ő tudta magáról, azt nem tudja senki megírni.

Az ember még egy gyászszövegben is magáról beszél, hát milyen idétlen már ez, anya?

A szertartás előtt elhatároztam, hogy én majd nem fogok sírni, hogy én leszek az a testvérek közül, aki támogatja a többieket, aki végig erősen áll, és egy könny se lesz az arcomon. Novák mögöttem ül, annyira bőg, mint én, taknyom az államon, kevés a zsebkendő is, pedig két csomaggal hoztam, és a tesóm kezét annyira szorítom, hogy egy ponton azt hiszem, eltört, de ő észre se veszi. Kezem az arcomba temetem, vagy fordítva, nem is tudom, nem nézek senkire, azt se realizálom, ki jön, ki áll ott, kint a verőfényben, ennél szebb tavaszi napunk az életben nem volt, látod, milyen ez, anya, ezt is így rendelted el?!

Lehajtott fejjel megyünk ki, nem sétálunk, nem vonulunk, csak megyünk az urna után, nem nézek senkire, még mindig szorítom a tesóm, pár lépés az urnafal, szerencse,

fú, de rühellnéd, anya, ha hosszan menetelnénk a koporsód után, aztán teátrálisan a földbe raknánk. 

Felolvassák, hogy „nem is vagy itt, nincs is halál”. Majd megszólal az erősítőből A szél lassan elfújja az utolsó dalom, mert Presser volt a kedvenced. Amikor a születési anyakönyvi kivonatodat kerestük, kihullott a papírok közül vagy tíz LGT-koncertjegy, mindet eltetted emlékbe. 

Aztán behelyeznek az urnafalba, aztán rád erősítik egy speciális ragasztóval az ideiglenes lemezt, rajta: élt 58 évet. Azt hiszem, ennél már semmi nem lesz az életben hihetetlenebb, anya. 

Állunk ott egymásba kapaszkodva, egy rakás szerencsétlen, nem kérünk részvétet a járványhelyzetre hivatkozva. Megvárjuk, amíg mindenki elmegy, és bámuljuk az ideiglenes sírfeliratot, nézzük a virágokat, elhiszem, hogy nyílik még a sárga rózsa, csak a te neved olyan hihetetlen azon a plexin, anya. Erre most te is azt mondanád, mennyire morbid, hogy te ott, mi meg itt, és bőgünk, mint a hülyék, és nem tudjuk abbahagyni…

Azóta sem…

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van