Az egész társadalmunk gyászol, és fogalmunk sincs, hogyan állhatunk újra talpra

–

Nehéz hónapokon vagyunk túl, és ha valaki tavaly év elején azt mondta volna nekem, hogy másfél év múlva ennyi sebbel, fájdalommal, nehézséggel a hátunk mögött állunk majd itt, jobb esetben kiröhögtem volna, rosszabb esetben pedig beleroppanok a jóslatba.

Most, hogy a jelek szerint talán magunk mögött tudhatjuk a legnehezebb időszakot, továbbra is bizonytalanok vagyunk, mert fogalmunk sincs, hogyan lehet feldolgozni mindazt, amin keresztülmentünk. És nemcsak egyéni szinten, hanem kollektíven is. Tavaly márciusban először a következő hónapban esedékes háromhetes kaliforniai utamnak kellett búcsút intenem, melynek a gondolata hónapok óta tartotta bennem a lelket (egyébként is nehéz időszak volt), aztán néhány nap múlva már nevetségesnek tűnt, hogy ez a legnagyobb problémám: elvesztettem a munkám, amit imádtam, ami a szenvedélyem volt, és fogalmam sem volt, mihez kezdek majd teendők, feladatok nélkül, egyedül bezárva a lakásba.

Nekem szerencsém volt, mert hamar megtaláltak az új lehetőségek, és egyébként is benne voltam egy terápiában, amit online keretek közé tudtunk helyezni, így összeomlás nélkül átvészelhettem a legsötétebb időszakokat is az elmúlt másfél évben. Korábban is sok krízist és traumát éltem már túl, és zajlott le már bennem gyászfolyamat amiatt, mert elvesztettem a hozzám legközelebb állókat, mert szakítottak velem, vagy mert egy barátságnak vége szakadt. Mondhatnám úgy is, hogy rutinos gyászoló vagyok. De a gyásznak ezer arca van. És most az egész világ egy újabbal találkozott.

Ismeretlen, ingoványos talajra tévedt az emberiség, és nemcsak azt kellett kitalálnunk rekordsebességgel, hogyan állíthatjuk meg a vírust, hanem most arra is időt kell szánnunk, hogy a lelkünket miként gyógyíthatjuk meg ennyi veszteség után.

Véleményem szerint ennek legalább akkora jelentősége van, mint a vakcinának, ezért is érdemes figyelmet szentelni a Krízisből erő – Az újranyitás lélektana sorozatnak.

Az első beszélgetés elején Hesna rögtön Dia nemrég megjelent könyvéből idéz:

„Ha veszteség ér minket, legyen az bármilyen jellegű, az tudatos feldolgozást kíván. Ehhez sokszor sem az egyénnek, sem a környezetének nincsenek megfelelő ismeretei, módszerei.”

Hesna maga is először David Kassler cikkében szembesült azzal, hogy egy kollektív gyászfolyamaton megy keresztül a társadalom. Kezdetben ő is a tagadás fázisában volt, azt gondolta, a koronavírus őt nem fogja érinteni, mint ahogy oly’ sokan voltunk ezzel. Aztán jött a düh, amikor beütött a pandémia, és világossá vált, hogy ez mindannyiunkra komoly hatással van. Majd következett az alkudozás szakasza, amikor a szabályok betartásával, a szigorú szabályok követésével igyekeztünk visszaszorítani a vírust. Ezután a szomorúságot tapasztalhattuk meg a felismerés révén, hogy elvesztettük a régi életünket; ami korábban volt, az már sosem tér vissza. Megváltoztak a normálisról alkotott fogalmaink, jó esetben ez magában hordozza az elfogadást, ami által megtanulunk az új körülmények között navigálni.

„Nekem nagyon sokat segített, hogy be tudtam azonosítani a saját érzéseimet, a saját megéléseimet. Így értelmet nyert az is, hogy miért volt bennem annyi nagyon intenzív, negatív érzés”

– fűzi hozzá.

Tényleg mindannyian gyászolunk?

Sokan talán most legyintenek, hogy örüljünk annak, hogy túl vagyunk a nehezén, nem kell a múltba révedve ezt túlmisztifikálni, feleslegesen analizálni. Tizenkét éves voltam, amikor fél év különbséggel elvesztettem a szüleimet, és ugyan nem szándékosan, de éveken keresztül ezzel az attitűddel léteztem, hogy ez van, ezt kell elfogadni, kár a miérteken rágódni, csak menni kell tovább. Nem javaslom senkinek. Hat év múlva úgy omlottam össze, mint egy megpöckölt kártyavár, és hosszú évekbe telt, mire a sebeimet egyáltalán kitisztítottam, majd elindulhattam a gyógyulás útján. Ha valakinek szerencséje volt, és nem vesztett el hozzátartozót, közeli barátot a pandémia alatt, nem érintette hátrányosan egzisztenciálisan, akár még a betegség is elkerülte, az sem biztos, hogy hátradőlhet.

Mert mindannyiunk élete megváltozott, ha tetszik, ha nem. Érdemes ennek időt és teret engedni, hogy feldolgozhassuk. Nemcsak magunknak, hanem másoknak is.

A beszélgetésben Dia kiemeli, hogy egy családtag elvesztésekor a családon belül feszültséget, akár konfliktusokat is okozhat, hogy mindenkiben máshol tart a gyászfolyamat, hiszen különböző ritmusban éljük meg a gyász egyes fázisait. Ez pedig hatványozottan igaz az egész társadalomra kivetítve. 

Anikó a sürgősségin mások gyászát is folyamatosan megéli, ami extra terhet jelent érzelmileg. Mint mondja, a sürgősségi betegellátás segítő foglalkozás, és az egészségügyben dolgozók nem mindig ismerik fel, hogy nekik is szükségük van segítségre, márpedig a gyász feldolgozásához mindannyiunknak kell a támogatás. Anikó szavait hallva újra megállapítom, hogy az egészségügyi dolgozók nemcsak szakmailag teljesítettek embertelen körülmények között, de emberileg is olyan kihívás elé lettek állítva, ami előtt nem győzök fejet hajtani. Minden tiszteletem az övé és a kollégáié, nem szégyellem bevallani, hogy én ehhez kevés lennék.

„Nincs időnk gyászolni, mert nekünk még nem fújták le a meccset. Sok betegnek csak most van lehetősége visszakerülni az egészségügyi ellátásba, amire nem volt a vírus alatt lehetőség. (…)

Nekünk még nem jött el a gyász ideje, inkább azt kell beismernünk, hogy szükségünk van segítségre, hiszen sebzett lelkű gyógyítókká váltunk az elmúlt időszakban. Annyi fuldokló embert látni, amennyivel mi találkoztunk az elmúlt időszakban, traumatizálja az embert. Nekünk a poszttraumás stressz- szindróma, amivel szembe kell néznünk.”

Anikó egyúttal arra is rávilágít, hogy a legnagyobb nehézség nemcsak rájuk, de az egész társadalomra kivetítve is igaz: megtörni a páncélt. Rávenni valakit arra, hogy megnyílhat, beszélhet a fájdalmáról, elgyengülhet. Judit pedig megerősíti, hogy szervezeti környezetben ez hatványozottan igaz.

„Elcsendesedtünk. Nagyon nehéz beszélnünk a veszteségeinkről.”

Azokban, akik eddig nem foglalkoztak traumafeldolgozással tudatosan, joggal merülhet fel a kérdés, hogy „de hát miért tennék ki magukat annak a plusz fájdalomnak, hogy életük tragédiáiról, legnehezebb időszakairól beszéljenek”. Nekik saját tapasztalatból tudom mondani, hogy azért, mert hosszú távon viszont sokkal kifizetődőbb, ez vezethet el ugyanis a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb élethez. Mert a korábbi veszteségeink, még ha nem is veszünk róluk tudomást, bizony dolgoznak a felszín alatt. 

 

A beszélgetés során az is elhangzik, hogy a feldolgozásában azonban nemcsak pszichológus vagy terapeuta segíthet, hanem gyásztanácsadó is. Továbbá rengeteget jelenthet, ha az érzelmeinket beazonosítjuk és kifejezzük egy-egy veszteség kapcsán. Ennek legegyszerűbb módja a naplóírás. Sokszor azonban fel sem ismerjük, hogy gyászfolyamat zajlik bennünk, ez leginkább akkor fordulhat elő, ha gyerekkorunkban nem kaptunk arra mintát, hogy a veszteségeinket el lehet, sőt, el is kell gyászolni.

Az elmúlt időszak számos olyan élethelyzetet teremtett, amiről elsőre nem gondolnánk, hogy a gyász kategóriájába eshet, pedig ugyanolyan fájdalom például a kamaszok számára, hogy az elmúlt másfél évben olyan meghatározó közösségi élményekből maradtak ki, mint például a szalagavató vagy a ballagás. Ennek fájdalmát sem szabad a szőnyeg alá söpörni. Hesna Pál Feri szavait idézi:

„Nemcsak azt kell meggyászolnunk, amit elvesztettünk, hanem azt is, ami nem jöhetett létre.”

Oké, ha nem vagy oké

A XXI. században dől ránk a „positive mindset” lobbija, és ez időnként rettenetesen fárasztó, maximálisan egyetértek a beszélgetés vendégeivel, akik mind úgy vélik, hogy teljesen rendben van, ha az ember nem csattan ki az optimizmustól, és nem is kell ezt mindenáron magunkra erőltetni. Réka 2014-ben vesztette el a bal lábát egy autóbaleset következtében, akkor azonban nem ezen kesergett, csak végtelenül hálás volt, hogy életben maradt. Most viszont tombol benne a düh.

„A balesetem után volt egy újjászületés-élményem, amikor azt éreztem, hogy egy régi fejezet lezárult, és elindult egy új, amelyben kapaszkodókat keresek. Ezek voltak a család, a barátok, a körülöttem lévő szakemberek. Úgy éreztem, hogy elememben vagyok, és mindig van egy következő lépés, amire lehet építkezni, ezt tudatosan csináltam, valószínűleg ezért tudtam ilyen gyorsan talpra állni. Most viszont nagyon kevés ilyen kapaszkodónk van.

Azt szoktam mostanában csinálni, hogy felírom egy cetlire, miért vagyok hálás, de kevés dolgot tudok felsorolni. Nagyon hiányoznak a társas kapcsolatok. Én ebben az időszakban sokkal bizonytalanabb vagyok, mint a lábam elvesztése után.”

Mit tehetünk akkor, ha a környezetünkben szorul valaki segítségre?

A gyász kapcsán sokszor felmerül az is, hogy nehezen közelítünk ahhoz, aki súlyos veszteséget élt át, mert nem tudjuk, mit mondjunk, akarja-e a másik, hogy ott legyünk, ettől zavarba jövünk, és inkább távolságot tartunk, ezáltal pedig még inkább izolációba taszítjuk a másikat, holott hatványozottan szüksége lenne a kapcsolódásra. Egy-egy veszteségélmény átélése után sokan nem is tudják megfogalmazni, mire, milyen támogatásra van szükségük, ezért ilyenkor jobb nem is kérdezni, miben segíthetünk, egyszerűen csak cselekedjünk. Vigyünk ebédet, lepjük meg a másikat. Anikónak például nem az az igazi segítség, ha nem az átélt traumáiról beszélget vele a környezete, hanem teljesen hétköznapi dolgokról, mint ahogy azt korábban, normál körülmények között tették.

Juditék nagyon sok energiát fektettek abba, hogy új hagyományokat teremtsenek a munkaközösségeken belül, és Dia is megerősíti, hogy érdemes kreatívnak lenni, új tradíciókat, rituálékat teremteni, amelyek segítenek kifejezni az érzéseinket az alábbi három kérdésre, melyet a Gestalt-terápiában alkalmaznak:

• Mi az, amit bánok a helyzet kapcsán?
• Mi az, ami miatt neheztelek?
• Mi az, ami miatt hálás vagyok?

Ezek megválaszolása nagyban elősegíti a feldolgozás folyamatát.

A feldolgozás után jöhet az újrakezdés

Arra a kérdésre, hogy ki milyen tanulságot visz magával, Anikó azt feleli, hogy mindenki keresse folyamatosan az életében a szépséget és a jóságot, mindenki élje úgy az életét, hogy sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap.

Réka már nem mer előre tervezni, kétszer dőlt dugába egy amerikai ösztöndíj lehetősége, már csak abban bízik, hogy egyszer csak meglepetésszerűen megvalósul. Egyelőre olyan kis dolgokban gondolkozik, mint egy Duna-parti tábortűz a barátokkal, vagy kutyás kirándulás a Börzsönyben. Egyetért Anikóval, hogy az apróságokban kell örömet keresni. A beszélgetés zárómondata is ezt erősíti meg:

„A boldogság nem a megélt boldog pillanatok intenzitásától, hanem a gyakoriságától függ. Tehát az apró boldogságmorzsákból táplálkozzunk, és merjük megélni az érzéseinket.”

Őszintén vallom, hogy tényleg ebben rejlik a titok. Ma például kiültem egy kávézó teraszára, kávét ittam, pogácsát ettem, és sütött rám a nap. Egy pillanatra megállt a világ, és boldog voltam. 

Krajnyik Cintia