Marossy Kriszta: Becsontosodott a szívem, megfagyott a lelkem, az agyam pedig letiltott – WMN-naplók
Valamikor szeptember végén felmerült az egyik értekezleten, hogy írjak arról, mit élek át, mit érzek, miután a lányom egy másik országba költözött, félig kiürült a szobája, a dobozokban vele együtt elköltöztek azok a tárgyak is, amik a legjobban kapcsolhatók hozzá, és az ágyneműjéből is kiszívtam már az illatát. Akkor csak annyit tudtam mondani, hogy képtelen vagyok írni róla, mert nincsenek letisztult érzéseim. Kavargott minden. Pont annyira zavaros voltam belül, mint ez az egész év, és nem tudtam elválasztani a dolgokat. Most, hogy pár napja hazajött karácsonyozni, már sokkal jobban érzem, milyen folyamatok zajlottak, mi változott, és mi nem fog soha. Marossy Kriszta írása.
–
Az elmúlt egy hónapban, alig észlelhetően, majd egyre erősebben szorongani kezdtem. A rosszkedv és a még annál is rosszabb váltogatta egymást – ritkán vidám és életteli pillanatokkal. Azzal magyaráztam, hogy ultraérzékeny ember lévén mostanra merültem ki az elmúlt tíz hónaptól, meg mások is rosszul vannak, sok szomorú és fájó dolog történt mostanában velem. Meg különben is, tényleg sok barátom kapta el a vírust, közülük az egyik még mindig az életéért küzd a kórházban.
Ez is lehetséges magyarázat lehetne, mégis az a teljes igazság, hogy a kiköltözésétől kezdve, lassan becsontosodott a szívem, megfagyott a lelkem, az agyam pedig letiltott.
Letiltotta, hogy megéljem a maga valóságában azt a hiányt, amit a távolléte okozott, letiltotta az ezzel járó fájdalmakat, én pedig nem vettem észre, hogy szinte nem is dolgozom érzelmileg az egész helyzeten.
Eleinte persze sokat és nagyokat beszéltünk, és láttam, éreztem, hogy boldog, jól van, neki éppen kinyílt valami, amíg nekem bezárult. Talán az ő öröme volt az egyedüli, ami igazán boldoggá tudott tenni, na meg a váratlan időpontokban érkező kedves üzenetei. A többit nem engedtem be. Féltettem ugyan a vírus miatt, vigasztaltam, amikor éppen valami miatt el volt keseredve, vagy amikor betegen (nem Covid) hívott, és nevettem, amikor viccelődött a maga egyedülálló és lehengerlő módján. Mégis, leginkább magam előtt úgy tettem, mint aki nem vesz igazán tudomást a veszteségéről.
Akár meg is lehet vetni ezért, de néha annak örültem, hogy nem szabályozza az életemet, és el tudok vonulni a szobájába, ha csendre van szükségem… Aztán már ennek sem.
A fejlődő szociális életével párhuzamosan, egyre ritkult a kommunikáció, fordított életet élünk. Eddig sem aludtam jól, de már jó ideje kora hajnalban felriadok, és a Messengeren látom, hogy ő nagyjából akkor ment aludni, amikor én felébredtem. Az egyetemista kollégiumi, kontra szülői félkarantén bioritmus természetes kettéválása is megtörtént. Idővel már csak képeket, üzeneteket küldött, egyre kevesebbet hívott úgy, hogy láthattam volna. Elfogadtam, természetesnek vettem, miközben a bennem ordító hangot letekertem, és csendben vártam, hogy mehessek érte a reptérre.
Aztán egyszer csak megérkezett végre. Kijött, és ott álltunk egymással szemben a maszkokban. Esküszöm, nem tudom, mennyi ideig, talán csak egy fél másodpercig, de így utólag sokkal többnek tűnik. Belenéztem abba a gyönyörű, okos szemébe, és lepergett az eddigi közel húsz éve előttem. Néztem, és azt éreztem, hogy olyan az egész, mintha csak tegnap ment volna el.
Amikor viszont megöleltük egymást, és végre éreztem a bőrének és hajának az illatát, akkor elkezdett felrepedni a burok, amibe csomagoltam magam az elmúlt három hónapban.
Ölelgettem, puszilgattam, nevettünk, újra értettünk minden pici gesztust. Közben megkért, hogy egy barátját is vigyük haza, mert érte nem jöttek a szülei. Az autóban ugyan tovább folytatódott a beszélgetés – pár örömkitöréssel tarkítva –, de még mindig nem érkezett meg igazán. Miután elváltunk kedves útitársunktól, és elkanyarodtunk anyukámhoz, aki szigorúan az utcán, de legalább látni akarta élete egyik értelmét. Aztán észrevettük, hogy ott áll az utcán, magára vett mindent, amit vegyvédelmi szerkóként be tudott dobni: nagy sárga esőkabát, kesztyű, három maszk, minden volt rajta, csak hogy láthassa az unokáját. Gyorsan lefertőtlenítettem az egész gyereket, ráhúztam három maszkot és képtelen voltam megakadályozni, hogy a szelektív kukák mellett állva megöleljék egymást. Akkor repedt fel egy újabb réteg a szívemen, mert a távolból néztem őket, és csak folytak a könnyeim. Akkor kezdtem felfogni a saját örömömet, és a magam előtt is eltitkolt hiányt is. De megembereltem magam, kettéválasztottam ezt a szimbiotikus kettőst, és végre hazavittem a gyereket az apjához meg az imádott kutyájához, aki olyan rossz passzban van, hogy nem mertük kockáztatni az utaztatását. Olyan rosszban, hogy rohamot kap, ha elmegy a közeléből az ő imádott vezére, a férjem.
Az apja – velem ellentétben – egy pillanatig nem gondolkozott, rég nem látott gyermeki örömmel az arcán ölelte, puszilta a lányát, míg az addig szétcsúszó lábú, rohamokkal küzdő eb magánkívüli boldogságban rohangált körülöttük, odahordva neki mindent, ami számára fontos. Nagyjából négy métert tudtak megtenni, lerogytak a földre, és onnantól kezdve sem a kutya, sem az apa nem engedte el őt legalább fél órán keresztül.
Leültem velük szemben, és szinte hallottam, ahogy szétrobban a páncél a szívem és a lelkem körül. Zokogtam. Hosszú idő után végre a boldogságtól.
Marossy Kriszta