Én nem tudom, hogy csinálja, de esküszöm, van, akinek MINDIG bejön az élet. Kinek így, kinek úgy, de a volt férjem speciel folyton istennőket talál. Az is, akivel most él, egy földre szállt angyal, igazán. Előre vérzik a szívem a pillanattól, amikor a tündérlány majd felébred szerelmes álmából. Rettegve várom, mikor hullik le a szeméről a hályog, és múlik el a varázs. És látja meg azt, akit én is csak sokára ismertem fel. Azt az akarnokot, aki érinthetetlen, láthatatlan, már-már eltéphetetlen szerelemszálakon rángatott – kénye és kedve, de főleg érdeke szerint – éveken át.

Persze sajnálom is. És önző is vagyok.

Mert abban a pillanatban majd újra összeomlik a gyerekemnek az apjával eddig nehezen épített, törékeny kapcsolata, ami eddig sem volt zökkenőmentes, de valahogy még mindig épp a víz fölött maradt. És nem merült el. Az apa ugyanis az a típus, aki nő (mondanám, hogy gazdatest, de az messzire vezetne) nélkül kifejezetten életképtelen. Egyedülállóként semmilyen perspektívája nincs. Nem a sértettség mondatja ezt velem, éveim vannak ennek belátásában. Több nő mellett is láttam már. És nő nélkül is.

Ha ez a mostani véget ér, akkor sajnos abban a pillanatban újra káosz lesz, és bár tudom, nem illene akarnom, hogy hosszan maradjanak együtt, egy kis részem azért igenis azt szeretné. Abban a pillanatban persze, ahogy elhagyja, a mostani tündérlánynak újrakezdődik az élet – az élet, amiről most még azt hiszi, csupán attól a férfitől lehet boldog, aki most mellette van. Egyelőre minden rendben látszik: nem tudom, érez-e, sejt-e bármilyen nehézséget, furcsaságot, de ha váratlan-rejtélyes módon olykor-olykor úgy alakul, hogy négyszemközt váltunk néhány szót, abból semmi ilyesmi nem derül ki. 

Sőt. Nagyon udvariasan olyanokat válaszol, amikor mi ostoba nők  intézzük édeskettesben A Férfi dolgait, és én káromkodva fogadkozom, hogy sohadesohatöbbéebbenazéletben nem teszek érte/miatta odébb egy szalmaszálat se, nemhogy negyven fokban cipeljem le a könyveit, hát, miért én, és miért nem ő maga – akkor erre azt mondja: megérti, de ne dühöngjek, nem éri meg, higgyem el.

Meg azt, hogy kettőn áll a vásár, amikor szóba kerül a válásunk. És én, bár kedvem volna és igényem is, nem mondom, hogy

figyelj, bébi, tudod ám, mi múlik kettőn, az, amiért ketten tesznek, nem az én házasságom.

Hidd csak el nyugodtan, ez kizárólag rajta múlt. Nem tudott volna ember többet tenni érte, én naponta egész világokat építettem újra.

Az összes becsületszavamra mondhatom, hogy nem rajtam múlt, azért is tartott hat évig. Tudod te, mennyi az? Amiből jó sokat vakhülye szerelemben ugyan, de a bizonytalanságtól mégis boldogtalanul töltesz el? Tudod?!

Kettőn múlik, mi?

Á, fogalmad sincs.

Ezt persze mind nem mondtam neki, csak hümmögtem, hogy „ja, ja, kettőn”. És közben végleg letettem arról a kósza kis szándékról, hogy figyelmeztessem: fusson, amíg nem késő. Hiába mondanám, meg sem hallaná.

Most már emlékszem, voltak olyanok, akik nekem is szóltak. Olyan gyorsan tettem meg nem történtté ezeket a beszélgetéseket, hogy mielőtt felfoghattam volna, már töröltem is az agyamból. Önvédelem. Nem nagy ügy.  Szép eredményeket hozott. Khm.

Most meg ez a lány: sosem tudom meg, hogy ez már a hárítás, vagy még az őszinte hit. De bármelyik is, nincs jogom beledumálni a boldogságába.

Ő választotta. Ő akarja. Ő él vele. Hogy jönnék ahhoz, hogy kinyissam a szemét? Ez nem az én harcom – döntöm el végül az utolsó doboznál, „igazad volt, könnyebb lesz ezután” mondom neki súlytalanul. A súlyok, még ha láthatatlanok is, otthon várják. Nem lököm le az útról, amin járni akar, nem veszem el az illúziót, amiben hinni akar.

Ki tudja? Talán mégis vannak csodák, csak a megfelelő ember kell hozzá. És majd ő lesz az, akinek ez mégis sikerül. Aki majd begyógyítja annak a „szegény” embernek a sebeit. 

Sarolta

Ha tetszett ez az írás, olvasd el Sarolta többi vallomását is ITT, ITT, ITT és ITT!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/David MG