-

Ha meghallom a kérdést, hogy azért váltam-e el tőle, mert megcsalt, legszívesebben hátravetett fejjel, szívből felnevetnék. De megállom. Nem nevetek, csak derűsen nézek a szerencse lányára (fiára), aki a minden rosszak legrosszabbikának azt tartja, ha valaki megcsalja a másikat. Nem, persze nem jó, ha megteszi. De tud ennél nagyobb fájdalmat okozni. Még rajta vagyok annak kiderítésén, hogy az egész hátralévő életre jóvátehetetlenül-e.

Már rég elváltunk. Már megegyeztünk mindenről, és azon is túl. Van ugyan egy közös gyerekünk, akit nyilván szeretne többet látni, de sem a bíróság, sem én, a jóval engedékenyebb nem gondolom ezt jó ötletnek. Meg kellenek is a szabályok, amelyekhez tartjuk magunkat, a rendszer, amiben biztonságosan élünk, a rend, ami megnyugtató mindenkinek. Nem volt könnyű, mire elszántam magam, hogy tartom magam ehhez. Mindig elgyengültem, látva, mennyire szeretik egymást. De mindig visszaélt vele.

Legutóbb például ígérete ellenére nem ment el érte az oviba, miközben a telefonban azt mondta, már ott van. Jóval utánam ért aztán oda, és később idegesítően követett bennünket az utcán, hazáig kísérve bennünket. A lakásba nem engedtem be, mert az ilyen játszmáinak már pontosan ismerem a végét. De ezúttal ivott is, nem tudott veszteni. Én meg azt gondoltam, elég volt. Ez az én lakásom, és én azt engedek be, akit én akarok. Nem voltam mindig ilyen magabiztos, de furcsán állhattak a csillagok:

aznap én sem tudtam veszíteni. Pedig mellette lett gyakorlatom benne: mindenem elveszett, s a hazugságok, az aljasságok után már csaknem én is, teljesen.

Nem tudom egyébként, mi vitt rá épp most, annyi év és annyi elcseszett nap után. Mitől fogyott el a türelmem épp mostanra végképp, hogy ezúttal némi (közel egyórás) közelharc után felhívjam a rendőrséget. Volt már ilyen máskor is, zaklatás is, meg rendőrséghívás is. De végül mindig inkább bontottam a vonalat, mert nem akartam én lenni az, aki a hányatott életét, a viselt dolgait ismerve (meg őt valamikor mindennél jobban szeretve) egy rendőrségi feljelentéssel belerúgja a szakadékba. Mert a szélén van, tudjuk mindketten. De most már nem tudtam, és nem is akartam tekintettel lenni rá. Már elfáradtam, eleget szenvedtem, és beláttam, hogy a gyerek az első. Ha nincs apja – lényegileg, legalább egy normális, kiegyensúlyozott anyja legyen. Gondoltam akkor, és gondolom ma is.

Felhívtam hát a segélyvonalat mégis. Korrektül vázoltam a helyzetet, megadtam a címet, kapukódot (mondjuk. az izgalomtól azt csak második nekifutásra); és vártam. A gyerek bent sírt, az apja kint tipródott. Kiabált, verte az ajtót. Letépte a névtáblámat. Feszegette a zárat. Nem tudtam, átlépi-e a határt, és betöri-e az ajtót. Elég gyenge ajtó, szerintem ment volna, egy 190 centis, 110 kilós pasinak az az ajtó nem tétel. Nem tudtam, akarja-e. De elegem volt belőle, hogy ennek latolgatásán múlik az életem.

Mert az életem napokból áll. És ha valaki a napjaimat rontja el, az életemet teszi tönkre. Minden elvett perccel engem mételyez.

Ültem a fürdőkád szélén, hallgattam, hogy dühöng, a szobából Eperke kalandjainak hangjai szűrődtek ki. Az etetőszékben a gyerek már édesdeden kanalazta a csokigolyót a tejből, kint sütött a nap, és én számolgattam, hány perc lehet, amíg ideér A Segítség. Perc. Aha. Több mint fél óra volt végül. Előtte még felhívtak a ház elől, hol is vagyok pontosan. Ezen kissé megütköztem, ennyi idő alatt bármi történhetett volna; ki mondta, hogy fel tudom venni a telefont? Feljöttek aztán. Látszatra, termetre fele akkora két ember, mint a zaklató. Ketten kétfelé: az egyikük kint maradt, valószínűleg papírokat kért ő is, a másik a gyerek és az én igazolványaimat, személyazonosságunkat ellenőrizte. Keményen, hivatalosan. Átfutott rajtam a kétely: egy kisgyerek jelenlétében lehetne talán másképp. Ha mégoly idióta is ez a helyzet.

Nos, nem untatok senkit a részletekkel. Nem úgy látszott, hogy hisznek nekem. Mert a férfi, ott kint, az ajtó előtt, nagyon meggyőző tud lenni, ha akar. Együttműködő és kedves. Lojális és készséges. Úgyhogy a Kirendelt Közeg nem értette, mi itt a baj, az Úr csak néhány személyes tárgyát jött elvinni, ha javasolhatják, adjam ezeket át csendben, ellenkezés nélkül, mindenkinek jobb a béke, nemdebár, Anyuka?

Éreztem a hisztérikus nevetés szelét közeledni, az agyamtól indult, már-már a torkomhoz ért, de még nem engedtem szabadjára. Még csak a cinizmus szaladt ki belőlem, hogy óóóó, ha az urak tudnák, hogy hányadszor éljük ezt át (indokolatlanul) a csak ezt az egy kis apróságot, csak azt, csak úgy, csak most-témát, nem engem frocliznának itten a békére meg együttműködésre intve. De legyen, vigye, amit akar, leszarom.

(Egyébként is, a telefonban zaklatásról beszéltem, hát, hol van az? Nincs az ajtón külsérelmi nyom, nincs benyomott zár, nincs itt semmi látnivaló.)

Odaadtam azt a két tárgyat, amire a jóember feltétlenül igényt tartott ezen a délutánon, mondom, legyen hát, rajtam ne múljon a béke.

Csak valami elejtett kérdésre félszóval válaszolva derült ki az is, hogy bár ez rendes házasság volt – papírral, majd rendes válási végzéssel, mégse rendes itten semmi: nincs betartott láthatás, nincs tartásdíj, nincs semmi olyan igazán, amitől a gyerek apját apának lehetne hívni a válás után. Ezen a ponton láttam csak, hogy megütköznek a rend őrei a helyzeten, itt tűnt úgy az akció során először, hogy esetleg talán hisznek nekem is, és talán mégsem vagyok az a bosszúálló gonosz nő, aki aljas, önző (bármilyen) érdekből, korábbi sérelem okán, netalántán heccből tiltaná el a sarjat a nemző apjától. (Miközben külsérelmi nyomok sincsenek – letépett névtábla nem számít –, értsük meg egymást, Barátaim!)

Miután a férfi kint az ajtó előtt megkapta a kamuból kért tárgyait, és a férfiak még viccelődtek kicsit egymás közt, férfiasan, az abúzusnak vége lett, együtt vonultak el mindahányan, minden felhajtás nélkül.

Nekem ugyan remegett a gyomrom, és az összes idegszálam, de akkor még ott volt a gyerek, akinek illett megmagyarázni, mi is történt. Noha, magam sem tudtam ugye ezt pontosan.

Ha meghallom a kérdést, hogy azért váltam-e el tőle, mert megcsalt, legszívesebben hátravetett fejjel, szívből felnevetnék. De megállom.

Nem nevetek, csak derűsen nézek a szerencse lányára (fiára), aki a minden rosszak legrosszabbikának azt tartja, ha valaki megcsalja a másikat. Nem, persze nem jó, ha megteszi. De tud ennél nagyobb fájdalmat okozni. Félő, hogy egy életre, jóvátehetetlenül.

Ha csak az enyémre, hát azt túlélem valahogy. De hogy mi lesz a gyerekünkkel, az sokkal jobban érdekel. És igen, megállom, hogy érdekeljen, mi lesz az apjával.

El fogom mondani, miért.

Sarolta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/sdecoret