A fagyi újra luxuscikk lett – Így változott a fagylalt ára az elmúlt 60 évben

–

Tartozom egy nehéz vallomással…

Igaz, hogy majdnem ötvenöt éve történt, de még ma is összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy óvodásként bizony tízfillérenként csentem el a titkos vasárnapi fagyiszeánszomra való pénzt abból a kis kerámiakancsóból, amelyben anyukám a tíz és húszfilléreseket gyűjtötte.

Tudjátok, hogyan zajlott az én titkos fagyiszeánszom? Minden nyári vasárnap ugyanúgy telt nálunk: anyukám levágta a csirkét, amíg én a kertben gyűjtöttem a leveshez való zöldségeket, mert nem igazán bírtam nézni a véres jelenetet. Miután megettük a húslevest és a csirkepörköltet vagy a rántott csirkét, a szüleim többnyire ledőltek pihenni.

Én pedig felvettem a pörgős szoknyámat, és elosontam a cukrászdába, hogy egyetlen boldog gombócra váltsam az egész héten titokban gyűjtögetett filléreimet.

Mire a többiek fölébredtek, én már rég otthon voltam, hasamban egy gombóc punccsal, és azzal az édes tudattal, hogy nincs a világon finomabb dolog a fagyinál…

Ma is nagyon szeretem a fagyit, ahogy a három fiatal felnőtt gyerekem is, de bizony erősen meg kell gondolnom, hogy mikor hívom meg őket fejenként két gombóc fagyira, mert ha mind a négyen fagyizunk egy minőségi helyen, az a nyolc gombóc közel jár a tízezer forinthoz…

Filmes „filléres emlékeim” a fagyiról

Nem csak nekem jelentett sokat a fagyi gyerekkoromban, azt hiszem, hogy az én generációm kollektív emlékezetében is ott él néhány ikonikus filmes emlék a fagyiról. Bizony elég rég volt már, amikor a Keménykalap és Krumpliorr című filmben Bagaméri megátkozott fagylaltja ingyen se kellett Öcsinek, legalább tízszer láttam gyerekként ezt a filmet, nézzétek csak az egyik kedvenc epizódomat:

A másik klasszikus fagyis filmjelenet pedig szintén gyerekkoromból, a Különben dühbe jövünk című filmből való. Emlékeztek még?

„A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt”

Bud Spencer és Terence Hill játéka engem ma is mosolyra késztet

De vajon tényleg olyan drága lett a fagyi, vagy csak a nosztalgia miatt tűnik annak? Megnéztem, hogy egy átlagfizetésből különböző korszakokban hány gombóc fagyit lehetett venni.

Kis magyar gombócindex (1960–2026)

Egy táblázatot is készítettem a sokkoló arányokról.

Ebből kiderül, hogy az 1960-as évek átlagfizetéséhez viszonyítva több mint négyszer annyi gombóc fagyit lehetett venni, mint ma. Úgyhogy el is kezdem gyűjteni a nyári fagyipénzt egy külön perselybe. Minden visszajáró aprót odadobok, hogy ne „fájjon” annyira a közös fagyizás a gyerekeimmel idén!

És akkor most jöjjön egy kis fagyitörténelem

Kína járt élen abban, hogy már időszámításunk előtt, a Han-korban is megőrizték nyaranta a hideget a tudatosan épített jégvermekben. A legkorábbi, mai értelemben vett „fagylaltot” is a kínai elit fogyasztotta, ami tejjel és rizzsel kevert havat jelentett.

Perzsiában pedig egy rózsavízzel, sáfránnyal és lime-lével ízesített, rizstésztába csavart jeges édességet kínáltak, ez volt a faloodeh nevű hideg csemege. Ebből fejlődött ki később az arab sharbat (gyümölcsszirup jéggel), amely a mai sorbet szavunk őse.

A fagyi históriája elképesztően izgalmas, az is kiderült számomra például, hogy egykor még gyógyító erőt is tulajdonítottak neki: 

Hippokratész konkrétan gyógyszerként, a testnedvek élénkítésére javasolta a jégkását a betegeinek. 

Néró római császár pedig annyira imádta a hideg édességet, hogy rabszolgákat küldött a távoli hegyekbe hóért, amit azután mézzel, ibolyával, rózsavízzel és gyümölcsökkel keverve fogyasztott. 

A nagy Marco Polo-mítosz

A legnépszerűbb legenda szerint Marco Polo vitte a tejes-jeges desszert receptjét Kínából Olaszországba a 13. század végén.

Az Ice Cream Alliance kutatása szerint azonban erre semmilyen írásos bizonyíték nincs, ez csupán a viktoriánus kor romantikus kitalációja.

Egy másik makacs legenda úgy tartja, hogy Medici Katalin vitte magával a fagyit Franciaországba, amikor 1553-ban feleségül ment a későbbi II. Henrik királyhoz. Ebből pedig csak annyi biztos, hogy a 16–17. századi olasz és francia udvarokban már elképesztő összegeket fizettek a fagyasztási technikát ismerő cukrászoknak.

Az első hivatalos recept

Az első dokumentált tejes fagylaltreceptet egy nápolyi udvari ember, Antonio Latini vetette papírra a 17. században, aki egy tejalapú sorbetet készített, a gasztrotörténészek is ezt tekintik a modern fagylalt közvetlen ősének. A nagy áttörés viszont csak később következett be.

1742-ben publikálták Franciaországban azt a receptet, amely már tojássárgáját is használt, és előírta a massza kevergetését fagyasztás közben.

Ez adta meg a fagylaltnak azt a selymes, krémes textúrát, amit ma is ismerünk. 

Az ipari forradalom: Nancy Johnsontól Jacob Fussellig

A 19. századig a fagylalt készítése elképesztően nehéz fizikai munka volt, mert a jeget folyamatosan kézzel kellett verni és keverni az edény fala körül, hogy ne fagyjon egyetlen nagy tömbbé. Az amerikai Nancy M. Johnson szabadalmaztatta a kézzel hajtható, belső keverőlapáttal (dasher) ellátott fagyigépet. Ez a fadézsás, kurbli forgatásával működő szerkezet selymes krémet produkált, ma is ezen az elven működnek az otthoni fagyigépek.  

És akkor most visszatértünk a cikk apropójához, az első fagyigyár alapításához: Fussell eredetileg tejkereskedő volt, és amikor rájött, hogy a nyári időszakban rengeteg tejszín és tej marad a nyakán, ahelyett, hogy kiöntötte volna, Nancy Johnson gépének elvét alapul véve, nagyüzemi fagyasztásba kezdett 1851-ben, vagyis 175 évvel ezelőtt.

A tömegtermelés miatt így végre a szegényebb néprétegek számára is elérhetővé tette a korábbi királyi luxust.

„Hideg nyalat”

Nálunk a fagylaltot a reformkorig még „hideg nyalat”-nak hívták, pedig Báróczi Sándor testőr írónk már 1775-ben fagylaltnak nevezte. 1823-ban nyílt meg Fischer Péter fagylaldája, a legenda szerint pedig Deák Ferenc volt az egyik leghűségesebb vásárlója.

Az első időkben nem is gombóconként mérték a fagyit, hanem szeletben, csak akkor lett gombógformájú, amikor a spanyol tekercsnek nevezett tölcsér is megjelent nálunk.

Egy biztos, a „hideg nyalat” a legnagyobb melegben igazi gyógyír mindannyiunknak, és kevés olyan édesség van, aminek ennyien hódolnának világszerte, legyenek kicsik, nagyok, férfiak vagy nők.

Sőt, már a kutyáknak is készül külön kutyafagyi. Lujzi kutyámat alig bírom elrángatni arról a helyről, ahol évekkel ezelőtt árultak ilyesmit. Régóta nem kapható már, ő mégis reménykedik, és bánatos kutyaszemekkel néz rám, amikor valódi fagyit nyalogatok. Pedig hiába bűvöl, mert a kutyáknak egyáltalán nem való az emberek számára készült édesség.

Jó fagyizást mindenkinek a nyárra! 

Both Gabi