–

Az operaszínpadok hősnői

A díva kifejezés a latin isteni, la divina kifejezésből származik – ez afféle becenévként szolgált egyébként Maria Callas számára, akinek hangi adottságait és technikai tudását csakis emberfeletti jelzőkkel lehetett illetni. Ahhoz azonban, hogy a dívák történetének elejére ugorjunk, egészen a XIX. századig kell visszamennünk. Abba az időbe, amikor a nők nagy része számára elképzelhetetlen volt az önálló kenyérkereset, s a házasság intézménye is elsősorban gazdasági társulásnak számított, semmint szerelmi összekapcsolódásnak. 

Miután a nők sokáig színpadra sem léphettek (lásd a Szerelmes Shakespeare című film), ahhoz, hogy megszülessen a díva fogalma, az operára volt szükség. Ott ugyanis (noha sokáig a kontratenorok „látták el” a női szerepköröket) a zeneszerzők hangi-technikai elvárásaihoz nőkre volt szükség. És az olyan énekesnők előtt, mint Adelina Patti vagy Maria Malibran, akik nemcsak lenyűgöző énektudásukkal, de szuggesztív színpadi jelenlétükkel is meghódították a közönséget, kinyílt a világ. 

Egyrészt rengeteg pénzt kerestek, másrészt izzó rajongás vette őket körül, s ez olyan ajtókat is megnyitott a számukra társadalmilag, amelyek addig hét lakattal voltak elzárva a nők előtt. Saját egzisztencia? Szerelmi házasság? Művészi szabadság? Alkotómunka? Ha akarták, megkapták. A zeneszerzők, színházigazgatók reszkettek a kegyeikért, nekik írták az operákat, hozzájuk igazították az évadokat, a gyártók mindent az ő nevükkel akartak eladni – elképesztő hatalmuk volt. 

A Dívák & Ikonok kiállítás első része az ő emléküket idézi meg, és ezt olyan okosan teszi, hogy az ember azon kapja magát: rajongani kezd olyan énekesnőkért, akiknek hangját nemhogy ő nem hallotta, de hangfelvételek híján egyetlen ma élő ember sem. 

De hát lehet nem imádni Adelina Pattit, aki, amikor egy amerikai impresszárió koncertturnéra akarta lekötni, s sokallta a művésznő által kért 4000 dollárt fellépésenként („az Egyesült Államok elnökének negyedennyit fizetünk!”), azt válaszolta: „Hát akkor hívja meg énekelni az elnököt!”? 

Némafilm, hangos siker

Hacsak valakinek nem az a kattanása, hogy fekete-fehér filmeket néz, valószínűleg keveset hallott olyan dívákról, akik komplett korszakokat határoztak meg: például Theda Bara, az első vamp, vagy Clara Bow, az eredeti „It girl”. (Olvasóink, mondjuk, többet, hiszen Baráról és Bow-ról már írtam korábban.)

A tárlat sorra veszi őket, elmagyarázza jelentőségüket, s miközben bal kéz felől Isadora Duncan ruháját csodálhatjuk meg (a Delphos-ruha és Henriette Negrin felháborító történetét is megírtam már), jobbról Fedák Sáriét és Medveczky Ilonáét – akinek strasszos-tollas kosztüme mellett pompásan megfér Joséphine Baker fellépőruhája.

A kiállítás kurátorai aprólékos műgonddal magyarázzák el, miért volt fontos Marlene Dietrich férfiruhája vagy Greta Garbo hűvös szépsége, láthatjuk Ingrid Bergman lovagi jelmezét és egy sor olyan relikviát, amelyek mindegyike felbecsülhetetlen értékkel bír. 

Az érzelmiről nem is beszélve: bevallom, amikor először bejártam a tárlatot, több ponton is elérzékenyültem. Például Maria Callas vörös Tosca-jelmeze előtt – gyerekkorom óta rajongok érte, és miatta a Tosca az egyik kedvenc operám, miatta tetováltattam a címszereplő nagyáriájának részletét a hátamra…

Egyenjogúság, nőjogok

A tárlat kimondottan élesen fókuszál a téma női egyenjogúsági aspektusára. Nem véletlen: 

azzal, hogy a dívák úttörők voltak az üvegplafon áttörésében, a szabadság demonstrációjában vagy épp tevőlegesen is, aktivistaként harcoltak, harcolnak a nők jogaiért, társadalmilag felbecsülhetetlen a szerepük. Ugyanakkor magánéletükben szinte mindannyian szenvedtek a nőket sújtó elvárásoktól és sztereotípiáktól – vagy épp a bántalmazástól. 

Maria Malibrant azért ismerjük egy bankár nevén, mert házasság útján szabadult meg bántalmazó apjától. A testszégyenítés a korai operadíváktól, akiket az úgynevezett szakmai kritika (aha) is simán nevezett tehénnek, Adele-ig ível (akinek ruháját szintén megnézhetjük). A testkép egyébként is vissza-visszatérő téma – Judy Garlandot például amfetamintablettákon, kávén és levesen tartották tizenéves korában, Lizzo kiállított kabátja arról tanúskodik, hogy ezzel a mai napig dolgunk van. 

De gondolkodhatunk az életkor és a megbecsültség, az age-izmus tematikájában is (például Cher észveszejtő kosztümei előtt), láthatunk jelmezbe oltott társadalomkritikát (mint például Rihanna Met-gálán viselt ruhája püspöki süveggel), vagy olvashatunk családon belüli erőszakról is, mondjuk, Annie Lennox alapítványa kapcsán. 

A nők rasszizmus elleni harcban vállalt szerepe szintén visszatérő toposz: Eleanor Roosevelt kiállásától Joséphine Baker társadalmi fricskával beérő banánszoknyájáig, Ella Fitzgerald fellépőruhájáig több ponton is közelebb kerülünk ahhoz, hogy belássuk: ezek a nők valójában saját koruk hősei voltak.

A problémás nőalak

A díva szóhoz gyakran kapcsolnak valamiféle pejoratív utózöngét: a nő, akivel csak a baj van. Aki jelenetet rendez, aki cicaharcol, aki túl sokba kerül, lemondja az előadásokat stb. A kiállítás rendkívül bölcsen mutat rá arra, hogy azért nem kell ám mindent úgy elhinni, ahogy van: egyrészt a dívák szabadsága, társadalomfelettisége eleve komoly indulatokat szült minden korban, másrészt pedig ez az indulat hatványozódott, ha a hatalommal bíró férfiak adott esetben nem tudták birtokolni a dívát. 

Számtalan tragikus vagy épp botrányos történet (Callas–Onassis, Monroe–Kennedy, Liz Taylor vagy épp Gábor ZsaZsa házasságai) mutatják, hogy mit meg nem tettek férfiak azért, hogy aranykalitkába zárják a vágyott nőt – s hogy aztán, amikor úgy volt kedvük, megszabaduljanak tőle. 

A dívákban gyakran láttak aranytojást tojó tyúkot, s nem egyszer zsigerelték ki őket – s amikor ez a mentális vagy akár a testi egészségüket aknázta alá, s nem tudtak százszázalékosan teljesíteni, netán összeomlottak, gyenge idegrendszerű, hisztis nőként állították be őket.

A Dívák & Ikonok igazságot szolgáltat e tekintetben, s sokszor ehhez elég csak annyi, hogy végigjárjuk, és megnézzük, hogy a festményre illő jelmezt viselő Blaha Lujza vagy a bő pólóban-rövidgatyában fellépő Billie Eilish száz-százhúsz év távlatában is ugyanazzal a nőgyűlölettel és testszégyenítéssel néz szembe.

Jó lenne, ha tanulnánk is a látottakból, s átlátnánk: annak, hogy egy nő mikor, mennyit és pontosan mit mutat a testéből, annak mindig jelentése és jelentősége van. Rihannánál is, Grace Jonesnál is és Theda Baránál is. 

Hollywood aranykora a szemünk előtt

Tulajdonképpen nehezen felfogható, hogy ezek a ruhák teljes valójukban itt vannak: Monroe „kis feketéje” a Van, aki forrón szeretiből, Bette Davis koktélruhája a Mindent Éváról című filmből – nem tudom, mit szólna, hogy Joan Crawford ruhájával rakták egy vitrinbe az övét, haha, az iparági legenda szerint nem állhatták egymást. 

És akkor még el sem jutottunk a popzenei részhez, ahol aztán Sebestyén Márta viseletétől Dolly Parton-Barbie-ig, Janelle Monáé puncinadrágjától Björk földöntúli maszkjaiig van minden. Csak adjunk magunknak időt a bejárásra: azt javaslom, 2,5-3 órát is szánjunk rá, és vegyük a fáradságot, hogy elolvassuk a kiírásokat is, mert rengeteget tanulhatunk belőlük.

Judy Garland, Liz Taylor, Vivien Leigh, Piaf, Billie Holiday, Missy Elliott, Cserháti Zsuzsa, Sena, Bangó Margit… Sorolni is nehéz, egyszerűen mindegyik előtt meg kell állni, és elgondolkodni picit azon, vajon mennyire becsültük, becsüljük meg azokat a nőket, akik a világot formálják.

Csepelyi Adrienn