– 

A volt férjem tud klassz pasi lenni. Átlagos női szemmel nézve sármos, olykor még jóképűnek is tarthatjuk. Hogy milyen igazából… Nos, az csak az együtt töltött idővel arányosan derül ki.

Az előzményeket ismerhetitek (Sarolta korábbi írásainak linkjét a cikk alján találod! - a szerk.).

A volt férjem új női nem ilyen szerencsések. Ők nem tudják az előzményeket, gyanúm szerint körülbelül minden történetnek az ellenkezőjét ismerik, legalábbis a valósághoz képest.

Vagyis: az ő olvasatukban velem nem lehetett együtt élni, rajtam múlt (el) a kapcsolat, és nincsenek illúzióim, ennél még sokkal több is van a rovásomon. Szerintük, hiszen ezt hallhatták.

A közvetlen utódomnak már vannak tapasztalatai a „jóról”, megdöbbentő a fordulat, hogy időnként kényszert érez, és erről épp nekem akar mesélni. Most vonatkoztassunk el a ténytől, hogy ő is része volt annak a – számomra – nem túl szívderítő eseménynek, hogy vele csalt meg a férjem, gyermekünk kábé négyhónapos korától (folytatólagosan). A sors iróniája: a válókeresetet egy évvel később úgy adtam be, hogy ezt a tényt akkor még nem is tudtam. Mi lehetett ott, ugye... Tételezzük fel, hogy a klassz nő jóhiszeműen járt el a megcsalás közben, mert azt hitte, már zajlik a válás. Én jó fej vagyok, (meg ismerem a volt férjem) elhiszem neki. És nem is érdekel, tényleg. Azon a vasárnap délutánon, amikor feljött hozzánk, és én megtudtam ezt a sztorit a két válóperi tárgyalás között (!) még azt is megkérdeztem, karomon a másfél évessel, hogy kér-e kávét. Mondjuk, nem kért, de hát mindketten tudtuk, hogy nem is gondoltam komolyan ez nem az a kérdés, amire illik igennel válaszolni.

Jó, szóval itt volt ez a nő, nevezzük például Andinak. Az exférjem volt annyira ügyes, hogy tőlem rögtön hozzá költözött, és miután minden szereplő rendezte sorait és díszleteit némiképp, lassan – kizárólag a gyermek miatt – szóba is álltunk. Olykor még elvitték a láthatási időben, és az egész egy ideig élhetőnek tűnt.

De senki nem tud hosszan vetíteni, még az én híresen nagy manipulátor exem sem, tehát a nő, a Legyenandi, óvatosan elkezdett hívogatni, és feltett néhány furfangosnak szánt kérdést, ami végső soron arra irányult, hogy előfordult-e nálunk is ez meg ez. Vagy az.

Nem akarok felvágni, de átlátok az ilyesféle szitán. Amikor aztán rendszerré vált, hogy amint baja lett, engem hívott, kezdtem őt sajnálni. Meg magamat is. Legendásan naiv hozzáállásomban azért időnként már felmerült a kérdés, hogy biztosan kötelességem-e a volt férjemen kívül az új csajával is jó fejnek lennem pusztán a gyerekem miatt, kell-e nekem mindenhez jó képet vágni, minden ócska komédiához, mert eddigre már az összes interakció erőmön felül volt. Aztán szakítottak, és a nőnek sok volt a sérelme, szeretett volna róla mesélni.

Nekem.

Ó, mondom, nem úgy van az. És egy szép csütörtöki napon, amikor arra hivatkozva, hogy nagyon megkedvelte a lányomat, elvinné fagyizni, azt hiszem, végleg pontot tettem ennek a bimbózó barátságnak a végére. Mert nem volt kétségem, hogy szereti a gyereket (ki ne szeretné, szép is, okos is) – fagyiztunk hát egyet hármasban, (!) de hamar kilógott a lóláb, hogy igazából csak panaszkodni szeretett volna, hogy hányszor és miképp, meg mennyi kárt szenvedett ő el. Utólag megveregettem a vállam, amiért nem nevettem a szemébe, hogy mit gondolt, hat év házasság után tudott-e újat mondani nekem – hanem csak finoman – és a jelek szerint hatásosan – éreztettem vele, hogy nekem vannak barátaim, akikkel meg lehet beszélni egy csomó mindent.

A volt férjem a (hírek szerinti) viharos szakítást követően hamar feltalálta magát, és megtalálta az új nőt. Legyen Viki. Néhány – bizonyára szomorú – nap után oda is cuccolt. Úgy tudni, máig boldogan együtt élnek.  Egy másik városban. (A történet egyetlen extatikus örömre okot adó mozzanata ez.) Időnként beszélünk, ezek rendszerint ugyanolyan koreográfia szerint zajló beszélgetések, melyekben mindenki következetesen a saját szerepét hozza, álláspontjainak feladása nélkül.

Nem jutunk megoldásra. Mert nincs megoldás.

Ami a közös gyerekünket illeti, bármilyen élhető kompromisszum elviselhető lenne számomra. De nem hiszem, hogy komolyan tudnék (akarnék) venni valakit, aki az elmúlt 30 hónapban (igen, képes voltam kiszámolni, mikor váltunk el) egyszer sem fizetett tartásdíjat.

És higgyétek el, vannak még ennél nagyobb vétségek is a rovásán.

Szóval a volt férjem új női jó fejek. Sőt mi több. Igazi hősök. Csak van, aki még nem tudja magáról.

Szegény. 

Sarolta

E cikk előzményeit, Sarolta történetét, a szerző korábbi írásaiból ismerheted meg. Olvasd el ezeket ITT, ITT és ITT.

Képünk illusztráció.

*(...) „Az a baj, hogy a nők vagy csúnyák, vagy szépek és buták, 
Vagy, ha szépek és okosak is egyben, nem állnak szóba velem.
Ki érti ezt, ki érti ezt?" (...)

Részlet a KFT együttes Elisabet című klasszikusából.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/alexandre zveiger