-

Miként lehet kibírni és túlélni, hogy el kell engedned valakit, akit mindennél jobban szerettél?

Ha csak „simán” elmúlt, mert mást szeret, mert mást szeretsz, mert vége van, az is elviselhetetlen. De hogy lehet nem feladni végképp az életet akkor, amikor ráébredsz: hiába szereted, hiába tettél meg mindent, hiába adtad oda mindened, az életedet is akár... nem lehet vele élni. Nem szimplán nem, hanem életveszélyes vele csak együtt lenni is. És nem is lesz soha más. Nem változik meg ugyanis.

Nem azért, mert nem szeret... vagy mert nem akar. (Jó, lehet, hogy nem is akar. De, ha van benne egyáltalán valami, ami nem megkérdőjelezhető, az az, hogy viszontszeretett. Az elején feltétlenül.)

Nos, van, aki nem változik, mert nem tud. Beteg. Mentális zavarban szenved, ami miatt nem ismeri a szabályokat: sem az életben, sem a párkapcsolatban.

Nem tudja, miről beszélsz, amikor azt mondod: felelősség. Neki ez csak egy szó. Ugyanolyan súlytalan, mint bármelyik más szó... vagy akár maga az élet.

Könnyű szívvel hazudik bármekkorát, tesz meg bármit, amit saját érdeke diktál. A valósága sajátos: az ő világában nincsenek se korlátok, se határok, se rossz emlékek. Magától értetődően gátlástalan. Átgyalogol rajtad is, az életeden is. Az nem csak a pszichiáterek frappáns meghatározása, hogy ez a típus nem szeret, nem szorong, nem tanul. Ez pont így van vele. Minden egyes percben.

A szakirodalom szerint szociopata. Hogy szerinted micsoda, az fázisonként változik.

Nyilván az elején fel sem tűnik, aprók és felejthetők a kis bosszúságok. Ha bárki mondja kívülről, hogy valami nem stimmel, nem hiszed el. Nagyvonalúan hárítasz. Nincs itt semmi baj. Hiszen te szereted őt. Te mindent megteszel. Még annál is többet. Mindent elviselsz. Egyre többet. És amikor benne vagy, mint a béka a melegedő vízben, már magad sem érted, mi történik itt. Magadnak is szépítesz. Finomítod, árnyalod. Nem olyan nagy a baj. Ha valaki megpróbál szólni, egy könnyed mosollyal annyit mondasz: van egy kis problémátok, átmenetileg, de mindent meg tudtok oldani, senki ne aggódjon. Büszke vagy rá, amiért ilyen helyes, kedves... és rettentően okos. (Nem is tudod még, mennyire okos!)

És a pálya egyre nehezebb. Már nem tudod, honnan ér, ami jönni fog. Az elején csak azt gondolod, a körülmények miatt nincs munkája. Most költöztetek, nem találja magát. Meg aztán: ha valaki élsportoló volt, meg kell szoknia az életet, az igazit. Türelmes vagy, hiszen láttunk már olyat, aki a sport után élet helyett mást választott. Hadd találja meg a helyét, gondolod. És dolgozol, sokat. Ő közben nem adja fel a megszokott életszínvonalat. Bőkezűen él a hobbijainak, nem mond le semmiről. Te mindig is sokat dolgoztál, azt gondolod, bírod a harmadik plusz munkát is. Meg a negyediket is. És közben még sajnálod is, hogy milyen nehéz lehet neki. Feladta a karrierjét, hadd regenerálódjon hát! Találja csak ki, mihez kezd. Átmenetileg dolgozik itt-ott, de rendre kiderül, ez sem az az irány, ahova ő igazából menni akar. Telnek az évek. A nagy bizonytalankodásban egyre többször kerül elő az alkohol. Minden szar, mondja, nem lehet itt élni. Mindenki hülye, állítja, ezeknek aztán szalmaszálat se tesz keresztbe.

Benned már fárad a lelkesedés, és néha megfordul a fejedben, hogy nincs ez így jól. Nem érzed jól magad. Finoman jelzed is, talán lehetne szerényebben élni, ha egyedül vagy kenyérkereső. Addigra már nem kis helyesre és aranyosra issza magát; egyre gyakrabban agresszív. Az első pofon után sokáig vezekel. Elhiszed, hogy nem akar elveszíteni. Te azt hiszed, ez a szerelem, évek telnek el, mire felfogod, ez volt az érdek(e).

Hosszú ideig rendben látszanak a dolgok. Nem iszik. Olyan, mint régen.

De egyszer csak megint azt veszed észre, hogy te vagy a családfenntartó. Kezdesz befeszülni, hogy rendben van, a szavadat adtad a jóban-rosszbanra, de milyen egyezség az, amit csak te tartasz be, hol van ebben a jó? Hogy lehet kitartani abban, amiben több a rossz, mint a jó? Amiben aztán már nincs is jó? Óriási a válság.

Az hagyján, hogy te nem ilyen lovat akartál, de nem is az vagy, akit az adott szava alól bárki feloldozhat. A te hited szerint adott szóval, házassággal, élettel, halállal nem viccelünk.

Őrlődsz. Évek telnek el, és bármennyire is szereted, egyszer csak azt gondolod, vége van. Amikor egymás után a harmadik születésnapodon is hülyére issza magát, amikor rendszeresek a dulakodások, amikor már magad sem emlékszel, ezúttal hova dugtad a pénztárcádat, hogy ne lopjon belőle, amikor rezignáltan nézel végig az értékeiden, hogy mit tehet még ebből pénzzé, amikor naponta leszel minden földi rossznak az oka, és már szinte te is elhiszed, hogy pont az az ócska, értéktelen, csúnya és ostoba szarkupac vagy, akinek elmond... akkor egy reggel felkelsz, és tudod: elég volt.

Hogy bár – teljesen érthetetlen és indokolatlan módon – még mindig megdobban tőle a szíved, és még mindig azon gondolkodsz, hogyan lehetne megmenteni; de már elkezdett benned pislákolni az életösztön.

Rájössz, hogy nincs még egy életed, ha ezt elcseszed.

És bár el sem tudod képzelni, mi lesz, ha elhagyod, mert fizikailag annyira fáj, hogy azt hiszed, meghalsz – az eszeddel tudod, ez csak talán halál. De ha vele maradsz, az biztos halál.

Összegyűjtöd titokban az összes váláshoz szükséges papírt. Nem jelenik meg az első tárgyaláson. És azt ígéri, ez hosszú menet lesz.

A kivételes alkalmak egyike ez, amikor igazat mond. Olyan komolyan gondolja, amilyen komolyan csak szociopata gondolhatja a bosszúállást, ha kirúgták az Édenből.

Ha azt hitted, a nehezén már túljutottál, tévedtél. A harc, az igazi, még el sem kezdődött.

Sarolta