wmn-phytotec-remifemin

A múltkori változókori „coming out” írásomra nagyon sok érdekes reakciót kaptam, de elsősorban az tűnt föl, hogy mennyire megkönnyebbültek a velem egy cipőben járók:

„Úristen, nem vagyok egyedül, más is szenved ettől, és ki meri mondani, méghozzá nyilvánosan! Akkor én sem tartom magamban…”

Ha csak ennyi haszna lett volna a kitárulkozásomnak, már az is megérte volna, de nem. Ennél sokkal több történt. Nagyon sok bátorító üzenetet kaptam, és különböző megoldási javaslatokat is. Majd erről is beszámolok később. De most inkább azokról az élethelyzetekről írok, amikor nem volt mese, mondanom kellett valamit, mert egyszer csak látható jelekkel öntöttek el a klimax tünetei... 

1. Amikor ismeretlen emberek előtt kap el a hőhullám, mondjuk, egy bolt pénztárában

Valószínűleg legtöbbször fogalma sincs a pénztároskisasszonynak, hogy miért keresem remegő kézzel a táskámban a pénztárcámat, miért sóhajtozom, és miért törölgetem a másik kezemmel a homlokomat. Ez nem az a helyzet, ami vicces lenne, mert mögöttem áll a sor, neki kevés a fizetése, és a pénztárcámat egyébként is már rég a kosaramba készítettem, de a hőhullám egy kicsit elhomályosította a tudatomat, ezért nem ott keresem, ahol van. Amikor végre megtalálom a pénztárcámat, és ő megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy nem kell sztornóznia az egész cuccot, amit vettem, akkor megjegyzem viccesen, hogy: „bocsánat, a banyakór kicsit elvette az eszemet”. Ilyenkor tízből kilencszer kedves mosoly a válasz. Így én kis felmentést kapok magam előtt is, ő pedig megnyugszik, hogy nem minden vevő hülye, illetve de, csak van, aki be is vallja.

2. Amikor a gyerekeid előtt kapsz egy forró fröccsöt, természetesen kiélezett helyzetben

Például, ha a majdnem tizennégy éves nagylányoddal folytatsz kissé éles hangú vitát arról, hogy nyár közepén nem kötött szoknyában, és nem is átmeneti kabátban kellene kimenni az utcára, mert amúgy is harminc fok van, és ez azért jóval túlmegy az ésszerűség határán. Amikor már nincsenek érveim, megtörténik a fejemben az a furcsa nyomás, és feltartózhatatlanul jön a hőhullám… Ilyenkor először is leülök, aztán vizet iszom, aztán elcsendesedem. (Oké, pihegek, tátogok, lihegek…) És amikor már meg tudok szólalni, a riadt tekintetű gyerekemet is megnyugtatom:

„Nyugi, csak elkapta anyádat egy hőhullám, de mindjárt vége, és vitatkozhatunk tovább.”

Ezzel persze parázs vita helyett röhögésbe fullad a helyzet, és gyorsan lekerül róla a kötött a szoknya, de még az átmeneti kabátot is felváltja egy kockás ing…

3. Amikor épp neked kellene villantanod a munkahelyeden, de…

Jó pár hónappal ezelőtt vettük fel még a régi szerkesztőségben azt a kisfilmet, amelyben arról vallottunk egy kamera előtt, hogy milyen gátak álltak előttünk életünk során az önelfogadásban. Elég megrázó lett az egész, már felvétel közben is éreztük, hogy olyan fájdalmakat mondunk ki, és fogalmazunk meg, amelyek felszabadító erővel hatnak ránk, és (mint utólag kiderült), rátok is. Természetesen épp akkor öntött el a forróság, amikor Kriszta azt mondta: „Gabi, gyere, most te következel.” Hát, hogy a francba álljak kamera elé remegve, csapzottan, rákvörösen? Nem volt más választásom, kénytelen voltam ezt válaszolni:

„Bocs, pont hőhullámom van, menjen inkább valaki más. Mindjárt összeszedem magam.”

Azt hiszem, ekkor mondtam ki először nyilvánosan a munkatársaim körében, hogy nem vagyok már szülőképes korban. Egy pillanatra csend lett, mindenki rám nézett, én idétlenül elvigyorodtam, de az élet nem állt meg, tudomásul vették a helyzetet, ment tovább a felvétel, és a következő körre valóban összekaptam magam.

4. Ha az ágyban kap el a kórság, és nem vagy egyedül…

Sok ilyen helyzet van, mert – mint írtam a múltkor is – szinte mindig arra ébredek, hogy csatakos vagyok. Viszont, ha olyan szerencsés vagy, mint én, hogy sokszor fekszik melletted egy pasi, aki mindenhogy szeret téged, akár izzadtan is, akkor simán meg lehet mondani neki, hogy:

„Drágám, most érinthetetlen vagyok, nagyon melegem van.”

Ő erre természetesen nem ér hozzám, ad nekem időt, tudja, hogy ilyenkor elviselhetetlen lenne minden érintés. Viszont buzgón biztat arra, hogy szabaduljak meg a ruháimtól, ha már ennyire melegem van… Erre normál esetben igen kicsi az esélye, mert még mindig elég szégyenlős vagyok, és ezen az együtt töltött hét év sem tudott változtatni. Ilyenkor viszont nem sokáig gondolkodom, lehámozom magamról a ruháimat, megvárjuk, míg megszáradok, aztán…

Mondtam már, hogy alapvetően azért imádok ötvenévesnek, lenni, ugye?

Both Gabi

Ha téged is érdekel a téma, olvasd el korábbi írásainkat.

Ez zajlik egy változókorú nőben – Hőhullámos hétköznapjaim az ötvenedik évemben

A változókor: rémálom kontra fáklyásmenet 

A klimax egy gyászfolyamat – Így lehet ép ésszel túlélni a változókort a pszichológus szerint