Steiner Kristóf: Felrázom ezt a negyvenéves testet, és megyek tovább

–

„Miért nem ébresztettél fel?” – kérdi Nimi, kezével a vállamon. A nap épp csak hogy felkelt, az égbolt fényes és ködös egyszerre, pont, mint én. „Minek ébresszelek fel? Úgyse tudtam volna mit mondani. Legalább te aludj. Ha már nekem nem megy.” Ő pedig szeretetteljes aggodalommal néz rám, és azt mondja: „Ilyenkor kelts fel. Ha nincs is mit mondanod, legalább átölellek, emlékeztetlek, hogy mennyire szeretlek, hogy milyen fontos vagy nekem, hogy milyen gyönyörű vagy, hogy nem tudom és nem akarom elképzelni az életet nélküled. Nem kell mondanod semmit, ha nem akarsz.”

Én pedig mosolygok. Mint egy gyerek, akit megdicsért a tanító néni. Mint egy profi sportoló, akinek azt mondta az edzője, hogy jól teljesített. Mint aki fodrásznál volt, ahol elcseszték a haját, és valaki azt mondja neki: „Nem olyan rossz, és hát tudod, ez csak haj, majd újra kinő.” De olyan igazi, bizonyosságszerű érzés nem ragyog fel bennem. Nem érzem úgy, hogy ezektől a szavaktól ma éjjel végre jobban alszom majd. Azt érzem, hogy eleget adnak ahhoz, hogy megmossam az arcom, megfésüljem a hajam, megigyam a kávém, és nekimenjek a napnak, elfoglalva magam mindazzal, amitől majd nem gondolok mindarra, ami éjszaka nyomasztott. 

Napközben – rendszerint – majdnem olyan jól vagyok, mint nemrég. Nemrég, amikor még nem nehezedett rám ez az élősködő, csökönyös, haszontalan negativitás, amitől kalimpál a szívem, nehéz a fejem, üveges a tekintetem.

És persze utálom magam érte, hogy hagyom magamon elhatalmasodni, mindazok után, amiken már keresztülmentem: bulimia, depresszió, az igazi önmagam kétségbeesett keresése, majd – azt hiszem, azt hittem – megtalálása. A válásom után, nagyjából harminchárom évesen valami egyszeriben – bármiféle erőfeszítés nélkül – átfordult legbelül, és… jól lettem. Békében magammal.

Tudtam, hogy nem vagyok tökéletes, azt is, hogy nem is leszek soha, de pont jó voltam saját magamnak, és értettem, hogy az emberi lélek csillogása nem megadatik, hanem csiszolódik. Gyökereket eresztettem, de nem egy helyszínhez, egy másik emberhez, vagy egy ideológiához kötődve, hanem csak úgy bele a világba, és nem féltem semmitől. Így érkezett meg az életembe Nimrod Dagan – akitől szintén nem vártam semmit, azon kívül, hogy önmaga legyen. Ragaszkodásmentesen voltam szerelmes: ha boldogok vagyunk együtt, az szuper, ha meg félremegy valami, hát majd mindenki megy tovább a maga útján.

Ez az önzetlen szerelem egyre szorosabb köteléket font körénk. Egy olyan boldogságot, amely egyszerre volt megengedő és hűséges – önmagunkhoz és a másikhoz.

Úgy zsonglőrködtünk az élettel, ahogy csak a legbátrabbak mernek – mindenbe belevágtunk, ami izgatott, érdekelt minket, és egymást támogatva felépítettünk egy olyan világot, amelyben az élet természetes mélyrepülései az állandó boldogság részei lehetnek: maximálisan önmagunk lehetünk, még olyankor is, ha épp rossz napunk van, vagy épp senkit sem akarunk látni, vagy semmihez sincs kedvünk, csak úgy… lenni.

Sokan felételezik, hogy Steiner Kristóf afféle föld fölött fél méterrel közlekedő, minden helyzetben birkatürelemmel élő, teljes testében és szellemében állandóan mosolygó lény – még akkor is, ha ezt az illúziót időről időre tudatosan lerombolom, mert nem esik jól ez a fajta felelősség. Azt viszont csak a hozzám legközelebb álló lelkek tudják, hogy a háromutcás görög falucskánkba is azzal a szándékkal költöztem el, hogy olyan helyen éljek, ahol az emberi létezés minden magasságát és mélységét szabadon tapasztalhatom meg, társadalmi elvárásoktól mentesen.

A magasságokról sokat mesélek. A mélységekről is szoktam, ha megértek bennem arra, hogy ne üres panaszkodásnak hangozzanak.

Hát most, azt hiszem, felnőttem ahhoz, hogy elmondjam: az elmúláshoz, öregedéshez, halálhoz való egészséges viszonyomba maximálisan belefér az is, hogy elfogadjam a negyvenéves korommal járó, középkorúaknak kijáró krízist. Ebben vagyok most. Utolért.

És mindenkinek szívből köszönöm, aki arról biztosít, hogy a „koromhoz képest” jól nézek ki, hogy a kor csak egy szám, és hogy mindenki keresztülmegy ezen, de az a helyzet, hogy én mindezzel tisztában vagyok. 

Eszembe nem jutna sajnálni a hetvenéves barátaimat, sőt lelki támaszuk vagyok, amikor pillanatokra, percekre megingatja őket az önmagukba vetett hitükben, hogy már „kifelé mennek” az életből. Ilyenkor elmondom nekik, hogy a mai nap számít, nem a tegnap, és nem a holnap. Az, hogy az ősz hajat csodaszépnek látom, vagy hogy überszexinek látok egy magabiztos, ráncokkal és napfoltokkal tarkított férfit akárhány évesen is, semmit sem változtat azon a száraz tényen, hogy ősz a hajam, és feleannyi van belőle, mint tíz éve. 

Ahogyan azon sem, hogy apró hajszálerek lilállanak az orrom tövében, vagy hogy fél éve igyekszem negyadannyit enni, és kétszer annyit mozogni, mint korábban, mégsem mozdul a súlyom hetvenöt kiló alá, ami pont egy tízessel több, mint egy évtizeddel ezelőtt. És ezek mind csupán hiúsági kérdések – de ott van a mindennél sokkal nyomasztóbb félelem, hogy mi lesz velem, belőlem, és velünk Nimivel, ha mindez rohamosan felgyorsul, és észrevétlenül átformálódom majd egy másik emberré, mint akibe a férjem beleszeretett?

Mi lesz, ha egyszer csak azon kapom magam, hogy sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem izgat a szex? Vagy még rosszabb: ha csak bizonyítási kényszerből akarok majd szexelni, így aztán hiába nagy a szám, a farkam nem áll fel?  

A férjem, aki huszonnégy volt, amikor megismerkedtünk, és aki – bár nekem mindig gyönyörű volt – most, harmincévesen minden tekintetben a csúcsok csúcsán van: nyegle kisfiúcskából ámulatba ejtően szépséges férfi lett belőle: az izmai feszesek, ragyog a bőre, csillámokat szór a szeme, higgadt a hangja, stabilan áll a talajon, tudja, mennyit ér, és azt is, hogy én – egyelőre – mennyit érek neki. Azért mondom, hogy egyelőre, mert – és ezért nem aludtam három napja – akaratlanul előbújik bennem a rettegés, hogy rájön: jobbat, szebbet, erősebbet is kaphat, én pedig csak magamat okolhatom majd, ha elhagy.

Ilyenkor elképzelem, hogy áll az ajtóban, a közös otthonunk küszöbén egy bőrönddel, és azt mondja nekem: „Nem tehetek róla, beleszerettem valaki másba”, én pedig zokogva bólogatok, mert mi mást tehetnék. Esetleg térdre rogyok, és könyörgök neki, hogy maradjon velem, vagy éktelen haragra gerjedve hálátlannak, felszínesnek, gonosznak, érzéketlennek és ostobának nevezem, amiért nincs többé „Nimi és Kristóf”.

És hajnali négykor ülök az erkélyen, és várom, hogy feltűnjön keleten a hajnali derengés, és csicseregni kezdjenek a madarak, és kukorékoljanak a környékbeli kakasok, mert már odáig süllyedtem, hogy elképzelem: felkeresem a férfit, akiért elhagyott, és szétverem a fejét. 

Hogy a picsába juttattam magam idáig? A szerelmem a közös ágyunkban az igazak álmát alussza, és amikor a hat macskánk kihirdeti, hogy itt az idő reggelit adni nekik, megmásszák majd őt, és hatszáz decibellel dorombolnak, Nimi pedig kinyitja a szemét, mosolyog, hálás, boldog, megölel, megkérdezi, hogy aludtam, mit álmodtam, és meztelen gyönyörűségében kislattyog a konyhába feltenni a kotyogóst kettőnknek. Esze ágában sincs sehova se menni, ahová én nem tartok vele, a szex pedig épp ugyanúgy a mindennapjaink része, mint öt évvel ezelőtt, csak épp hatványozottan izgalmasabb, bensőségesebb és kerekebb. Az egyetlen „vetélytársam”, akiről rendszeresen megjegyzi: milyen elképesztően szexi, egy hatvan körüli, ősz szakállal és tarkopasz fejbőrrel hódító Insta-influenszer… akit mellesleg én is extra dögösnek tartok.

Hogyan lehetséges, hogy rám, aki mindenkiben, kövérben, soványban, öregben, gyerekben, tiszta tekintettel látom a szépséget, ilyen torz tükörkép néz vissza, még akkor is, ha tudatosan nem nézek sokat tükörbe? Hát úgy, hogy klimaxolok, baszd meg. 

Tudtam, ismertem mint koncepciót, kacagtam rajta, amikor megtörtént Samanthával a Szex és New Yorkban, legyintettem, hogy „jaj, ugyan már”, amikor nem túl közeli ismerőseim nem túl mélyen kifejtették, hogy a középkorúakra jellemző krízis kerülgeti őket, és szégyenemre kicsit még szánalmasnak is találtam, ha negyvenes férfiak hirtelenjében sportkocsikkal és luxuskarórákkal, vagy épp napi háromórás edzőtermi rutinnal, magányos hegymászással, vagy a társuktól hétvégekre külön költözve, időszakosan bérelt legénylakásokkal kompenzálták, hogy puhul a pöcsük.

Most pedig magamat találom kissé szánalmasnak – ahogy az éj leple alatt olvasgatom az internet pöcegödrének összes fórumát, tanulmányát, és cikkét arról, hogy mi történik egy férfi testével és lelkével negyvenéves kor felett, és közben belefutok az írásokba a női magazinok hasábjain is, miszerint „Ha a férjed klimaxol, éreztesd vele, hogy még mindig férfi”, és „Bízz rá férfias munkákat, hogy erősnek érezze magát”, és „Mondd neki gyakran, hogy te vagy az én kősziklám”, és felismerem, hogy Nimi mindezt és még többet megtesz értem, ösztönösen.

De van ennek az egésznek egy másik oldala, ami egyszerre nyugtat és mosolyogtat meg. Ez pedig a mindenkori lecke, amit az élettől tanultam az elmúlt negyven év során, nevezetesen:

vannak folyamatok, amelyeken egy embernek keresztül kell mennie, és toporzékolhatok, elégedetlenkedhetek, ellenkezhetek, akkor sem tudom sem kikerülni, sem felgyorsítani, sem a végére ugrani.

Hogyan is hihettem azt akár egyetlen pillanatra is, hogy amikor harminchárom éves lettem, egyszeriben összeállt a Nagy Kép, és megértettem, ki vagyok magamnak, másoknak, a világnak, és mostantól minden mindig így marad? 

Azt mondják rá, „a változókor” – ez pedig valóban egy pontos és fontos megfogalmazás, amiben minden benne van. Változnunk kell – mindannyiunknak. Lezárult egy folyamat, letisztult a tizen-, huszonéves kor zavarossága, megszabadultunk attól a gizda kis mitugrásztól, aki ellehetetlenítette a felnőtté válásunkat, megérkeztünk a harmincas, hatalmas(nak tűnő) önmagunkhoz, de a munkának nincs vége. Közel sem. És még hány ilyen lesz! Hetvenöt évesen – ha megérem – somolyogva emlékszem majd vissza rá, miféle démonoknak engedtem teret a lelkemben és az életemben negyvenévesen, ha pedig száz évig élnék, a hetvenöt éves önmagamra gondolnék gondtalan csitriként.

Nincs más megoldás, mint belenyugodni az emberi természet nyughatatlanságába. 

Emlékeztetni magunkat – erőnek erejével, nap mint nap –, hogy nincs tökéletesség, megérkezettség, kiteljesedettség, csakis az odafelé vezető út valóságos. Amikor mindezt tudatosítom magamban, sokkal jobban alszom. Amikor pedig ébren vagyok, tudatosítom magamban, hogy – számomra – az emberi élet értelme a gondoskodás, minden korban. Ha nem gondoskodom magamról, másokról, a világról, az aktuális fizikai és mentális állapotomhoz mérten a lehető legtöbbet nyújtva, lehetek akárhány éves, minden feleslegesnek tetszik.

Köztük én magam is. Feleslegesnek nyilvánítani önmagam pedig annyi, mint energiát és időt fektetni abba, hogy gondosan megássam a saját síromat, és élve eltemetkezzem. Így hát inkább kiásom, és megrázom, és felrázom ezt negyvenéves testet, és megyek tovább. Menet közben pedig mesélek róla, hogy bár még mindig érzem, ahogyan a föld ropog a fogaim alatt, és koszos az ingem, és a fél cipőmet is elvesztettem, miközben kikecmeregtem a gödörből, azért mégiscsak sokkal, de sokkal jobb itt kint a fényben, mint ott lent, a föld alatt.

Steiner Kristóf

Képek: Czabán Máté