Lassan csinálhatnánk egy „dolgok, amik indokolatlanul kiborítanak” rovatot a cikkeimnek, annyi mindent tekintek a személyes ellenségemnek

A nyár, és azon belül is a meleg viszont már jó régóta vezeti a listát, és évről évre egyre rosszabbul bírom. Ami pedig még zavaróbb ebben, az az, hogy míg az okmányirodát, a pedofilokat vagy a mosolygásra felszólító építőmunkásokat mindenki utálja, a nyarat látszólag csak én gyűlölöm ilyen hévvel. Nektek ez a paradicsom, a pillanat, amire egész évben vártatok. Gyíkok módjára özönlötök el minden napszítta sávot az épületek között,

nincs nagyobb boldogság számotokra, mint felavatni az új bikiniteket egy kis barnulással, és képesek vagytok órákig aszalódni egy vonatkocsiban csak azért, hogy egy órát tölthessetek sikító emberekkel egy túlárazott pocsolyában.

Amint elkezdődik a május, kivirágoztok, a bőrötök barna, a hajatokba aranysávok gyűlnek, és szeplők pettyezik az orrotokat. Vígan hirdetitek, hogy végre kilábaltatok a téli depresszióból, és elindultok világot látni (vagy inkább csak Horvátországot), hogy teljes egészében tapasztalhassátok meg azt az évente egyszer lehetségessé váló kalandot, amit a nyár kínál nektek. És én iszonyatosan irigyellek titeket ezért. Semmit nem csináltok rosszul, nem gondolom, hogy a nyár megszállott rajongói mind agymosott idióták a kapitalizmus, és az influenszerkultúra fogságában, vagy hogy a tél alulértékelt évszak, amit csak divatból utál az emberek nagy része. Megértem, miért várjátok, hogy hosszabbak legyenek a nappalok és forróbbak az éjszakák, gyönyörűek vagytok nyári ruhában, és imádom látni, hogy boldogok körülöttem az emberek. 

 

Csak én nem vagyok az, és iszonyatosan idegesít, hogy az én boldogságom mindig lekési a tiéteket

Én ugyanis nyomorultul érzem magamat nyáron. Leginkább fizikailag, de mindenhogy máshogy is. Kezdjük azzal, hogy borzasztóan érzékeny vagyok a fényre és a melegre, ami szerintem látszik is a skót vámpírra hajazó színezetemen, de senki sem hiszi el, hogy mennyire, amíg nem kényszerül több mint fél órát eltölteni velem egy olyan helyen, ahol nincsen légkondi. Mondjuk, ezért nem hibáztatok senkit, elég drámai alkat vagyok, az exem is hisztinek gondolta a hő-intoleranciámat, amíg nem hánytam a lába elé a Kékhullám-Expresszen. A Déliben se hitt nekem az a takarítónő, aki nem akart beengedni a frissen kitakarított vécébe, de aztán a lépcsőt is összehánytam, és

amikor már egy pályaudvar lépcsőjéről, sírva mossa fel a saját hányását az ember, akkor azért elgondolkodik rajta, hogy holnap elhagyja-e a lakást naplemente előtt.

És akkor még nem is beszéltem a folyamatos izzadásról, szédülésről és érzékeny szememről, számomra kimenni a napra egy olyan expedíció, amire órákig készülnöm kell. Ha nem lenne amúgy is olyan színem, mint egy krétának, biztos fehérre kenném magam naptejjel, de legalább a szúnyogirtóval nem kell szórakoznom, mert annyira egészségtelenül nézek ki a napon, hogy még a bogarak is elkerülnek. Néha visszanézem a nyári fotóimat, és a legtöbbön csak egy elmosódott, hófehér paca vagyok a mosolygó, napbarnított félistenek között.

Nekem nem áll jól ez az évszak, egyszerűen nem illek bele

Egyetlen bikinifelsőm van, és az is alig jön rám. A rövid, keskeny és lenge nyári ruhákat nem az én alkatomra tervezték. Kell a hely a melltartópántomnak, és nem szeretném, hogy a fenekem hozzáérjen a metróüléshez. Létezik egy tipikus, kókuszillatú, fehérszoknyás, fröccsözős nyári aesthetic, amiből én úgy kilógok, mint egy kakukkfióka. Az a fajta ember vagyok, aki egy kastélyban festene a legjobban, a hóesésben. Epekedem a fjordok után. És nemcsak visszataszítóan nézek ki, de úgy is érzem magam. Olyan érzés nekem nyáron létezni, mintha egy nagyító alatt élném az életem. Minden kis részletem kínosan látható lesz, minden egyes szőrszál, izzadságcsepp és stresszes pattanás kétszer olyan feltűnő, mint télen. Mintha alkoholos filccel kiírták volna rám az összes hibámat.

Nyáron az embernek lazának, zavartalannak és felelőtlennek kéne lennie, de ezek nem férnek bele a személyiségembe. Azt az üzenetet küldi nekünk a közösségi média és a nyári élmények köré épített filmek/sorozatok, hogy nyáron egy másik, szabadabb verziója vagy önmagadnak, hogy a nyár a futó kalandok, az elpiált délelőttök és a bikinis röplabda időszaka, de én nem ez az ember vagyok. Nem vágyom arra, hogy másmilyen legyek, mint télen, és egyébként is kiharcoltam magamnak elég szabadságot ahhoz, hogy ne ebben a három hónapban kelljen megerősítenem magamban, hogy igen, itt vagyok, és tényleg ÉLEK.

Nem akarom elengedni a felelősségeimet, és nem szeretnék „lazább” lenni. Napsütés ide vagy oda, az utóbbi időben betegesen jó akarok lenni, és nem bírom elengedni ezt – ami talán egy teljesen másik probléma –, de nem esik jól nekem, hogy mindenki azt várja tőlem, vegyem át ezt hangulatot.

Az én melankolikus, őrlődő természetem nem mutatna jól egy romantikus, utazós regényben

És ezzel valószínűleg nincs is semmi baj, de amikor mindenhol azt látom, hogy utazz, vásárolj, szexelj és élvezkedj, akkor azt érzem, hogy valamit rosszul csinálok, amiért én csak arra vágyom, hogy egy teraszon olvassak anélkül, hogy hőgutát kapnék.

Ugyanazt várom minden évszaktól: békét, amit nyáron sokkal nehezebb megtalálnom. Általában az éjszaka az én területem, amikor az emberek eltűnnek az utcáról, senki sem próbál meg felhívni, és olyan, mintha a világ megajándékozott volna pár órával, ami csak az enyém. Télen sokkal hosszabbra nyúlik ez az idő, ilyenkor viszont a napjaim nagy része azzal telik, hogy próbálom kitölteni a perceket, amíg besötétedik, és újra úgy érzem, szabadon lélegzem. Mások télen érzik ugyanezt, hogy fáradtak, motiválatlanok, és amíg nem jutnak elég fényhez, csak vegetálnak.  

 

Azonban ahogy téli, nyári depresszió is létezik, és minden évben ront az egyébként is labilis mentális egészségemen

Az, hogy egész nap a szobámban ülök, és enyhén, de folyamatosan rosszul vagyok, olyan érzéssel tölt el, mintha börtönben lennék. Tudom, hogy tengernyi időm van, és végre mások is ráérnek, de mégsem vagyok képes kihasználni, mert fizikailag annyira kimerítő számomra a hőség, hogy ha szerveznék is magamnak valami programot, biztosan elrontaná a hányingerem. Így marad az egyedüllét, a légkondi és a várakozás, ami nekem – alapvetően extrovertált emberként – maga a pokol.

Az életem eddigi legdurvább depressziós epizódjai mind nyáron törtek rám, mert ilyenkor izolálva, magányosnak és visszataszítónak érzem magam, amivel akkor is nagyon nehezen birkózom meg, ha egyébként minden rendben van az életemben.

Tizenöt évesen egy júniusi napom hívtam fel először a Kék Vonalat, tizennyolc évesen a hőségben, egy vizes törölközőkkel kipárnázott emeletes ágyon írtam meg a depresszióról az első regényemet, és tavaly nyáron is egy kolozsvári hotel ötödik emeletén álltam az ablakban, miközben sírva magyaráztam a legjobb barátnőmnek, hogy fogalmam sincs, miért utálok ennyire élni, amikor tulajdonképpen semmi bajom. Bipolárisként ezek az epizódok télen is elkísérnek, de a meleg és a nyári hangulat, annyit rontanak rajtuk, hogy szinte borítékolható: minimum egyszer átfut majd a fejemen a gondolat, hogy befekszem a pszichiátriára. Aztán megrázom magam, felállok, és csinálom tovább, ahogy szoktam, de akkor is baromi ijesztő, hogy ennyire erősen képes befolyásolni a mentális egészségemet az, hogy fizikailag rosszul vagyok. Ahogy az se segít, hogy előre rettegek attól, hogy ezzel majd meg kell küzdenem. Jelentem, egyre jobb vagyok benne, de képzeljétek csak el, mennyi mindenre lennék képes, ha nem kéne ennyi energiát pazarolnom erre. 

Szóval igen, szinte minden aspektusát gyűlölöm ennek az évszaknak

De azért ne gondoljátok azt, hogy sosem érzem jól magam, és azt akarom, hogy mindenki más is velem utálkozzon. Mert annak ellenére, hogy az életem legmélyebb pillanatait a nyárhoz kötöm, és több időt töltök leégve, mint a medencében, nagyon sok szép emléket hordoz nekem a nyár, amikért hajlandó vagyok elviselni a rosszakat. Lehet, hogy nem volt jó érzés kilencedikesként beismerni, hogy nem akarok élni, de ha nem tettem volna meg, akkor nem változtatok magamon, és sose jövök össze az exemmel, aki öt évig a világot jelentette nekem, és azt se bántam, hogy júliusban van az évfordulónk.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Lehet, hogy a könyvem egy boldogtalan időszak terméke, de képtelen lettem volna feldolgozni, ami történt velem, ha nem kényszerülök rá arra, hogy beltéren, írással töltsem a nyaramat. Lehet, hogy többet sírtam Erdélyben, mint szeretném beismerni, de közelebb kerültem a családomhoz, és rájöttem, hogy még a legrosszabb pillanataimban is képes vagyok összeszedni magam, és belemosolyogni a kamerába, mert tisztelem azt a munkát, amit mások végeztek azért, hogy itt lehessek.

A nyár mindig kemény időszak számomra, de emlékeztet arra, hogy mennyit fejlődtem abban, ahogy a rosszulléteket kezelem, és a végén tudok valami szépet kovácsolni a nehézségekből.

Amikor pedig néhanapján becsúszik egy tökéletes, szellős nyári éjszaka, vagy egy felejthetetlen koncert, akkor hálásabb tudok lenni, mint amivé a tél valaha tett engem. A tél, a hideg a komfortzónám, jobban vagyok olyankor, de nem is tanulok annyit magamról, mint amikor rá vagyok kényszerítve, hogy kilépjek belőle. Nem ilyenkor vagyok saját magam legjobb verziója, de ezek a pillanatok tanítják meg nekem a leckéket, amiktől közelebb kerülök hozzá.

Nem tárt karokkal, de várom a hőhullámot, mert kíváncsi vagyok rá, hogy milyen leszek, ha túljutok rajta. Addig meg egy pajzsmirigyvizsgálatra azért elnézek. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Igor Ustynskyy