Ez '24 legszexibb filmje, de nagy sztorit jobb, ha nem vársz tőle – megnéztük a Parthenopét
Gondolatok Paolo Sorrentino új filmjéről
Éteri szépségű nő bukik fel a tengerből, a bőrén legördülő vízcseppek gyémántok módjára csillannak a napfényben, lassított felvételként lebben a haja, párducként mozdul a teste, kimerevedik a pillanat. Ha önmagában Celeste Dalla Porta színésznő nem lenne az eseted (mondjuk, azt kétlem, bármi is legyen a szexuális orientációd), a kameramozgás gondoskodik róla, hogy azonnal belezúgj, ahogy arról is, hogy teljesen elbizonytalanodj, mit is nézel éppen. Egy új bikinikollekció promófilmjét, kortárs köntösbe csomagolt mitológiai sztorit, egy művészpornó első snittjeit, vagy mindet egyben. Sorrentino új filmje annyira szép, hogy az már komikus, a kérdés csak az, hogy ez kielégítő-e két és fél órán keresztül. Egyébként lehet, hogy az. Takács Dalma ajánlója – vagy legalábbis gondolatai – a Parthenopé – Nápoly szépe című filmről.
–
A 7. sor szélén foglalunk helyet, lassan elsötétül a terem. Az első pár percben szokásomhoz híven kényelmetlenül fészkelődöm – hülye anomália, hogy szeretem a moziélményt, de utálom a zárt, sötét termeket –, ám ez ma kivételesen rövid ideig tart. Sorrentino rögtön a képernyőre tapaszt: annyira lenyűgöz a főszereplő, Parthenopé szépsége, hogy útszéli, catcallingoló munkásokat megszégyenítő módon szkennelem minden porcikáját csakúgy, mint bárki más, aki a vásznon szembejön vele – legyen szó az utca emberéről, a strandolókról vagy tulajdon testvéréről. Sziréni megmutatkozás ez – a film alapját is egy nápolyi mítosz adta egy Parthenopé nevű szirénről – a különbség csak az köztük, hogy a film főszereplője nem a hangjával őrjíti meg az olaszokat, hanem dús ajkával, meg azokkal az igazán apró, épp csak valamit takaró ruhadarabokkal, amik bármikor félrelibbenhetnének. (Ha csak ezért néznéd meg a filmet, előre szólok – nem fognak.)
Egy szó, mint száz: Parthenopé gyönyörű és ellenállhatatlan – és ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni a filmet, ezzel már össze is foglaltuk a tartalmát. Merthogy adott egy nő, aki – jó szirén módjára – a tengerben született, tünékeny és titokzatos, tele van rejtélyekkel, mágnesként vonz férfit, nőt egyaránt, és noha fürdőzik a figyelmükben, senki sem kaphatja meg teljesen. (Legalábbis, érzelmileg.) Ez a fajta csáberő szül némi fennforgást – az például nem túl szerencsés, hogy a bátyja is szerelmes belé, és olyan köztük a kémia, hogy egyszerre szurkolok és szégyellem magam nézőként –,
a kérdés viszont, hogy valóban van-e annyi tartalom, mélység a gyönyörű külső mögött, amennyivel mindenki felruházza őt, végig Damoklész kardjaként lebeg a feje felett.
És az van, hogy nem könnyű ezt nyugodt lelkiismerettel figyelni a nézőtérről. Amellett ugyanis, hogy tisztában vagyok vele: Sorrentino védjegye a szépség ábrázolása, ami előtt én is mélyen meghajlok, végig a határán táncol annak, hogy tárgyiasítóvá, degradálóvá váljon Parthenopé bemutatása – a nézőt pedig bűnrészesként rántsa bele ebbe. És bár megpróbálja kihúzni a méregfogat azzal, hogy Parthenopé remekül teljesít az egyetemen, bőszen érdeklődik az antropológia és a filozófia iránt, a napbarnított szépfiúk helyett pedig Gary Oldman karakterébe zúg bele (legalább 5 percre) jó sapioszexuálisként, végső soron mégis hiteltelen minden próbálkozás, ami a túlszexualizáltságot próbálná balanszírozni.
Talán az egyetlen őszintén nőpárti vonás az a sztoriban, hogy Parthenopé nem kiszolgáltatott, hanem öntörvényű és kalandkereső – örömmel fürdőzik környezete figyelmében, örömmel játszik az őt körbevevő férfiakkal, örömmel használja akár előnyszerzésre szépségét.
Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga – én a magam részéről csak szimplán örülök, hogy legalább Parthenopé szabad akaratát nem áldozta fel Sorrentino a szexiség oltárán.
Pár potenciálisan jó forgatókönyvet viszont igen – mert az végső soron sosem derül ki, hogy ez a film igazából miről szól. És ezzel alapesetben nem is lenne nagy gond, hiszen Sorrentino mindig is inkább képekben, érzetekben, hangulatokban fejezte ki magát, mintsem szájbarágós mondanivalóban („ha szavakkal el tudnánk mondani, nem lenne okunk festeni” – mondta Rothko) – ráadásul az olyan témáknak, mint a fiatalság, az idő múlása és a szépség, ez tényleg jól áll, ezúttal mégis mérges lettem rá a kihagyott ziccerekért.
A 2 és fél óra során legalább 7-8 olyan pont volt, amikor már épp elhittem, hogy rákanyarodunk a valós, nagy kérdésekre, de Sorrentino mindig átvert. Egy-egy dialógus erejéig felvillantott szuper izgalmas, önálló forgatókönyvként is működő témákat, végül mindegyik labdát hagyta tovapattogni a távolba, zsákolás nélkül. Ez a film szólhatna az ambivalens családi dinamikákról, a veszteség feldolgozásáról, társadalmi különbségekről, a szerelem természetéről, a male gaze morális dilemmáiról, az egyházi hipokratákról, de egyikről sem szól. Míg a mérleg egyik serpenyőjébe bekerülnek a szemet gyönyörködtető, élvezetes snittek, a bugyiolvasztó románcok, a másik tele áltudományos klisékkel, coelho-i filozofálgatásokkal, giccsessé és komikussá váló jelenetekkel.
Bár üdítő az izgalmat, a csábítást, az erotikát nézni a képernyőn, és mind egy emberként izzadunk le Parthenopé dekoltázsától, de a 78. szájba nyúlkálós majdnem-szexjelenet helyett tökre érdekelne, mi lett azokkal az elvarratlan szálakkal, amikben egy izgalmas forgatókönyvet sejtettem.
De vajon mi áll emögött? Sorrentinónak volt egy valag baromi jó ötlete, nem bírt választani, ezért mindent belenyomott egy filmbe, de nem volt ideje kibontani őket? Esetleg épp az élet kiszámíthatatlanságát akarta sugalmazni azzal, hogy bennünket, nézőket is megvezetett? Vagy ez az egész egy fricska, egy elnagyolt rendezői gesztus, hogy tessék, hülyék, nekem már senkinek sem kell bizonyítanom, én ezt megtehetem? Vagy az egész nem több, mint egy ötvenes olasz pasi kéjelgése, aki baromira rajong a fiatal nőkért? Talán egyik sem, talán mind egyszerre. Viszont míg bennem elsőre felháborodást keltett a dolog, egy kedves filmrajongó barátom azzal érvelt, hogy Sorrentino nem egy-egy filmben, hanem saját univerzumban gondolkodik – mind esztétika, mind mondanivaló szempontjából –, és megteheti már, hogy csak saját kedvtelésére válogat össze emlékszerű témákat és hangulatokat, bizonytalanságban tartva a nézőt. Fair enough.
Csak ezen a ponton egyáltalán nem mindegy, hogy úgy ülsz-e be a mozira, mint egy olasz mondavilágban és Sorrentino-életművében mélyen jártas művészfilmrajongó, vagy úgy, mint egy átlag állampolgár, aki csak szeretett volna megnézni egy jó filmet a családjával szombat este, és baromira nem tudja hova rakni azt, amit kapott. (Persze az, hogy feladata-e ezzel foglalkozni egy rendezőnek, megint más kérdés.)
De tudjátok, mit? Kritizálhatom, cincálhatom tovább a filmet, de idestova négy napja szinte minden gondolatom kitölti – ez pedig magáért beszél. A film tagadhatatlanul hatott, esztétikus képei és dilemmái, a rendezőre oly jellemző olasz életérzés mind velem maradt függetlenül attól, hogy tetszik-e a végeredmény. Dönteni nem tudok erről, de hogy most rögtön Nápolyba akarok utazni, hogy egy tengerparti fancy buliban Trio Ternura A Gira című számára bulizzak, az tagadhatatlan. Sorrentino, nyertél.
