Persze a valóságban nem így van. Mindenkinek máskor jön el az a pillanat, amikor ráébred, hogy felnőtt lett belőle. Ránk omolhat a felnőttség visszavonhatatlanul – például akkor, amikor elveszítjük a szüleinket. Akárhány évesek vagyunk is.

Van, hogy ez egy folyamat, és van, hogy egy pillanat alatt kell felnőni. Keveseknek adatik meg, hogy örök gyerekként élhetik le az életüket.

Én pontosan tudom, hogy mikor lettem felnőtt.

Öt évvel ezelőtt, egy forró augusztusi napon történt… Kórházban voltam, és hét hónapra született, cseppnyi ikreim a koraszülött intenzíven várták, hogy – háromóránként az inkubátoruk mellett állva – erőt öntsek beléjük.

Törékeny eltökéltséggel haladtunk napról napra előre. Grammokban mérve az időt. Az apjuk nagyon erős támasznak bizonyult, örök optimistán nézett a jövőbe, és tántoríthatatlanul bízott benne, hogy minden jó lesz. Megingathatatlan volt.

Az egyik délután nem jött. Belázasodott, és fájni kezdett a feje, duzzadni a homloka. Óráról-órára romlott az állapota, és ő is kórházba került. Azonnal megműtötték, mert a homloküregében lévő gyulladás olyan erővel lobbant be, hogy nem volt mire várni. Az altatástól még kásás hangon hívott fel, és bizonygatta: semmiség az egész, holnap már tud jönni hozzánk. Egy napot sem fog kihagyni. Persze nem így lett. Végül csak három napig nem tudott jönni, de az akkor egy örökkévalóságnak tűnt.

A pókháló vékonyságú fonal, ami addig összetartott, szétszakadt, és cafatokra hullott. Éreztem, ahogy elúszik minden erőm, és hiába kaptam utána. Csak a sírás maradt.

Reggel kezdtem el sírni és még délben is sírtam. A kórházi szobában lévő nők csodálatosan viselkedtek. Próbáltak reményt önteni belém, ölelgettek, biztattak, de hiába. Jöttek a könnyek, megállíthatatlanul. Amikor elindultam a gyerekekhez, az egyik intenzíves nővér jött szembe velem. Látta, hogy nagy a baj. Kézen fogott, és leültetett a kopott ebédlőasztalok egyikéhez. A szó szoros értelmében elsírtam neki, hogy mi történt. A tehetetlenségemet, a félelmeimet, az ólmos, szűnni nem akaró fáradtságot, az aggodalmaimat, a végtelen magányomat, az egész nyomorúságot, amiből nem láttam a kiutat.

Végighallgatott, de ő nem ölelt meg. Azt mondta, hogy ezt így nem lehet. Most nem. Majd sírok később. Nem roppanhatok össze, mert nincs, aki a helyemre álljon. Szükség van rám. Nem mondta, hogy „majd minden rendben jön”. Nem ígérhette meg, mert ahhoz túl sok mindent látott már. Amit ígért, hogy ő majd elintéz mindent a gyerekek körül, és ha egy alkalmat kihagyok, nem dől össze a világ. Aludni küldött, és visszakísért az ágyamhoz, mint egy kisgyereket.

Két hete, mióta a gyerekek megszülettek a telefonommal a kezembe aludtam, ami két és fél óránként rezgéssel jelezte, hogy mennem kell, csinálnom kell... Most nem állítottam be. Négyórányi ájult alvás után magamtól ébredtem.

Most is emlékszem arra az érzésre, ahogy nézem a mennyezetet, és várom a könnyeket. De nem jöttek. Ennyi idő jutott az összeomlásra. Egy délelőtt. Többet nem engedhettem meg magamnak, mert dolgom volt. Nem volt kifogás, menni kellett. Még egyetlen percre lehunytam a szemem, és aztán indultam. Vártak a gyerekek.

Hiába villogott az agyamban a híres graffiti-felirat „Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni!”. Nem szállhattam ki, mert van, amikor nem lehet kiszállni.

Egész egyszerűen azért, mert néha nincs, aki beszálljon helyetted.

Posteiner Judit