–

Végzős vagyok, májusban érettségizünk. A fejekben sokféle kép él erről az időszakról, és nekünk is megvoltak a magunk elképzelései. Mindig vágyakozva néztük a felsőbb éveseket, akik már nagyok és komolyak, de közben gondtalanok is, hiszen „nekik már mindent szabad”, vár rájuk a felnőtt élet.

Aztán beköszöntött a valóság.

Szóval az úgy volt, hogy „majd a szalagavató után, második félévtől nekiállok tanulni”. Na, nem, mintha addig nem tanultam volna, de azért mégis, rá kéne kapcsolni, tételeket és projektet gyártani, évszámokat magolni, verselemzést írni, stb. És persze nem elmenni otthonról, jegelni a barátokat, és minden idegszálammal a rám váró feladatra koncentrálni. De ez nem egészen így alakult.

Noha minden hétvégén megfogadtam, hogy az lesz az utolsó buli/színház/koncert/szülinap/akármi, valahogy mégis mindig jött egy újabb. Amit aztán sosem volt szívem lemondani.

Az osztálytársakkal olyan programokat kezdtünk szervezni, amelyeket a kezdetektől tervezgettünk (vagyis kábé öt éve), mégis csak az utolsó évben kezdtük el megvalósítani őket.

Míg korábban gyakran ültünk otthon péntek este, és maximum kéthavonta csúszott be egy közös mozi, most minden héten csinálunk valamit együtt, legyen az akár csak egy közös főzés vagy társasjátékozás. Régen még a szervezésnek sem állt neki senki, most viszont, ha valakiben megfogalmazódik az ötlet, már aznap elkezdi megszervezni. Mintha éreznénk, ahogy baljósan közelít a vége, minden erőnkkel próbáljuk kihasználni ezt a kis időt.

A szüleink szemében lázadunk, felelőtlenek vagyunk, és éretlenek, alkoholproblémáink vannak, és nem tudunk viselkedni. Néhány tanárunk szerint semmirekellők vagyunk, akik épp elrontják az életüket. „Nem érezzük az előttünk álló dolgok súlyát, és nem fogunk leérettségizni.”

Pedig dehogynem érezzük a súlyát. Úgy telepszik ránk sokszor, hogy olyankor még a mindig vidám, zajos osztálytermünkben is komorabb a légkör, mint egy kriptában.

Mint egy bomba visszaszámlálója, ketyeg a fejünk felett, mi pedig próbáljuk elvágni a megfelelő vezetéket, mielőtt az arcunkba robban.

Különböző periódusokban omlunk össze, így szerencsére mindig van, aki összeszedi a padlón levőket. Vannak, akiket tankönyv nélkül nem is látni, mások párhuzamosan három füzetbe írnak négy különböző tételt. A szünetekben megy a kérdezősködés, valaki mindig korrepetál valakit. Időnként elemi pánik lesz úrrá még a leglazább embereken is, ahogy

minden irányból azt hallgatjuk: „most dől el a jövő, elég egy apró hiba, és minden kárba vész, nem lesz belőlünk semmi”. Annyiszor hallottuk már, hogy mi magunk is kezdjük elhinni.

Kétségbeesetten kapaszkodunk egymásba, nehogy egyedül maradjunk a feladattal, vagy ami még ijesztőbb, a gondolatainkkal. Nem azért megyünk el este kocsmázni, mert be akarunk rúgni (persze, nyilván ilyen is van), hanem, mert ki tudja, lesz-e még jövőre is lehetőségünk így, együtt. Amikor csak ülünk, és egy kicsit nem számít semmi. Nincsenek elvárások, nincsenek határidők, sem feladatok, csak egymás társasága. És a rácsodálkozás, hogy az együtt töltött hat év alatt milyen észrevétlenül nőttünk fel egymás mellett. Habár megkomolyodni továbbra sem sikerült, így ilyenkor újra önfeledtnek tűnik a nevetés. És ha sikerül túlesni a közös panaszkodáson, már a jövő sem olyan fenyegető, amíg tart a varázs. Próbáljuk megállítani a pillanatot, habár tudjuk, hogy nem lehet, és rövid szünet után megint a valóságban találjuk magunkat.

Jövőre mindannyian egyetemre megyünk (legalábbis az a terv…), sokan külföldre készülnek. Akik itthon maradnak, azok is sokfelé. Habár fővároshoz közeli gimisként még egész jó a helyzetünk, hiszen a többség Budapesten marad, de így is szét leszünk szórva. Műegyetem, Corvinus, Filmművészeti, SOTE, ELTE, és még sorolhatnám. És hiába futunk össze néha-néha, ez már nem lesz ugyanolyan. Ami nem baj, csak kicsit megrémít a régóta várt felnőttlét, ami hirtelen meglepően közel került.

Nem segítség kell, hisz mi is meg fogjuk oldani, ahogy annyian előttünk.

Csak hadd kapaszkodjunk még egymásba egy kicsit!

Pichler Zsófi

 Ha téged is aggaszt a közelgő érettségi, olvasd el Jocó bácsi írását is!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Halfpoint