–

Több mint egy hónapot töltöttem kórházban, amikor az ikreim a vártnál jóval korábban megszülettek. Abban az időszakban burokban éltem, és csak tompán érzékeltem a külvilágot, aminek semmi jelentősége nem volt a kórház falain belül. A mindennapi szigorú rutin, amivel a koraszülöttek gondozása jár, lefoglalták minden percemet és gondolatomat. Anyu naponta hozott ebédje, és a férjem délutáni látogatásai tartották bennem a lelket. Olyan voltam, mint a ló, akinek szemellenzőt raknak a szemére, mindig csak előre próbáltam nézni. A következő órára vagy napra. Ennél távolabb nem gondoltam, mert az túl sok kétséget és félelmet rejtett volna.

Ebben a zárt világban persze ott voltak a sorstársaim. A többi anya, akikkel háromóránként ott álltam a PIC (koraszülött intenzív osztály) ajtaja előtt, és vártam, hogy beengedjenek. Sok év telt el azóta, és már összemosódnak előttem az arcok, hiába próbálom felidézni őket. Csak egyetlen nő maradt meg élesen az emlékezetemben mind közül. Magas volt és nagyon vékony, szinte áttetszően fehér bőrrel, hosszú, göndör barna hajjal. Ezüstkeretes szemüveget viselt, a haját laza kontyba fogta fel. Ettől olyan tanítónős volt. Be nem állt a szája. Egyszerűen nem lehetett nem figyelni rá.

Elmesélte, hogy egy nap felkelt, és mivel nem érezte jól magát, betelefonált a munkahelyére, hogy aznap otthon dolgozik. Délután háromra megszülettek az ikrei. A terhesség huszonhatodik hetében. Egyik baba súlya sem érte el az 1000 grammot. Azóta voltak a koraszülött intenzíven, több mint száz napja.

Eleinte idegesített ez a nő. Az ereje, az optimizmusa és a megingathatatlan hite. Idegesített, mert folyamatosan arra emlékeztetett, hogy ezek belőlem mind hiányoznak.

A fiai nem voltak jó állapotban. Őszintén és sallangmentesen mesélt róla, hogy mi mindenen mentek már keresztül. Az első hetekről, amikor az életükért aggódtak. Arról, hogy összesen négyszer mondták nekik: „nincs tovább”, de ők nem voltak hajlandók búcsúzni, és lám, milyen jól tették, mert igazi kis harcos lett mindkettő. Beszélt a különböző műtétekről és beavatkozásokról, amelyeket ezeken a cseppnyi babákon kellett elvégezni, hogy lássanak, emészteni és lélegezni tudjanak, hogy éljenek… Ide-oda rohangált, amikor egy beavatkozás miatt az egyik fiát egy másik kórházban lévő PIC-re kellett átszállítani, és hozta-vitte a frissen lefejt anyatejet, hogy mindkettőnek jusson. Eközben megállíthatatlanul adta a tanácsokat a többi anyukának tejfakasztásról, homeopátiás szerekről, a később esetlegesen szükséges fejlesztésekről, az elérhető szoptatási tanácsadókról, a megfelelő étrendről. Ha valakinek nem tanácsra, hanem vigasztalásra volt szüksége, azt is észrevette. Sokszor láttam, ahogy a sorban állás közben egy-egy kétségbeeséstől meghajolt hátat gépiesen simogat, és megállás nélkül bátorít mindenkit.

„Minden rendben lesz. Tudom” – ez volt a szavajárása.

Emlékszem, egyszer egy frissen szült nő jött le az intenzívre. A pár órás korababája az inkubátorban feküdt. Talán még nem is látta. Lassan, óvatosan lépkedett felé, hófehér arccal. Megállt az inkubátor mellett, ránézett a gyerekére, és összecsuklott, mint egy rongybaba. Akkor is ez a nő volt, aki elsőként kapcsolt. Mire a nővérek életet leheltek az ájult anyába, ő már ott állt egy pohár vízzel és megnyugtató mosollyal az arcán.

A férje pilóta volt, egy nagydarab, vidám fickó. Titokban színes matricákat ragasztott a fiúk inkubátorainak a falára, és arról suttogott nekik, hogy milyen hosszú repülőutakra fognak majd menni. Arról is beszélt, hogy bejöhetnek majd a pilótafülkébe, és akkor minden gombról elmondja, hogy mire való. A nő is gyakran beszélt a gyerekeihez. Arról mesélt nekik, hogy milyen jókat fognak focizni a kertben az apjukkal és megígérte, hogy az ovis farsangra bármelyik mesehős ruháját megvarrja nekik.

„Minden rendben lesz. Tudom” – ismételgette az inkubátor felé hajolva.

Csodáltam ezt a nőt. Csodáltam az erejét, az optimizmusát és a megingathatatlan hitét. Csodáltam, mert belőlem mindez hiányzott, és ahogy teltek a napok úgy éreztem, hogy az ő korlátlannak tűnő erejéből még nekem is jut egy kicsi.

Sokszor sírtam, és ideig-óráig összeomlottam, de aztán összekapartam magam, és gyakran gondoltam arra, hogy ő több mint 100 napja van itt, és mégsem láttam soha sírni. A mi helyzetünk korántsem volt reménytelen, hiszen az első perctől kezdve joggal bízhattam benne, hogy a gyerekeim pár hét alatt eléggé megerősödnek annyira, hogy végleg otthagyhassuk a kórházat.

Az utolsó etetés mindennap éjfélkor volt, és aztán reggel hatig pihenhettünk. Az egyik éjjel már elcsendesedett a kórterem, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem a lefejt tejnek üvegcsét hozni. Kikászálódtam az ágyból, és mivel nem találtam a papucsomat, mezítláb indultam el a kihalt folyosón az intenzív felé. Félhomály volt, csak az éjszakai lámpák égtek. A nővérpult mögött a résnyire nyitott ajtón kiszűrődött a tévé fénye. Szinte teljes volt a csend, csak egy-egy csecsemő sírt fel néha valamelyik kórteremben.

Aztán meghallottam. A lift melletti pad felől jött a hang – egy dacosan nagyra nőtt fikusz takarásából. Magas, vékony alak ült ott összegörnyedve, és rázta az elfojtott zokogás. Göndör, barna haja az arcába hullott. Egy percig tétováztam, aztán odaültem mellé a padra, és lassan, gépiesen kezdtem el a hátát simogatni. Nem tudtam, mit mondhatnék. Aztán eszembe jutott, és mint egy varázsigét, ezt ismételgettem.

„Minden rendben lesz. Tudom.”

Posteiner Judit

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock