–

A patinásnak nevezhető épület még őrzi egykori fényét, bár az elrendezés már (vagy még?) a hatvanas éveket idézi. A folyosóról nyíló bokszokban kisbabák vannak. Kicsik és még kisebbek, köztük egy-két nagyobbacska, ami helyi mércével maximum két kilót jelent. Némelyiken látszik, hogy nincs még itt a Földön, szeme rebben, csak alszik összehúzódva, akár a mamája pocakjában.

Fiúk és lányok, fehérek és feketék. Babák. Nehéz mosolygás nélkül rájuk nézni, de a következő pillanatban az jár az eszemben, milyen szívszorító lehet ez az anyukáknak és apukáknak.

Némelyik inkubátorban ott van a mama polaroid képe, és sok inkubátorban furcsa, spirál lábú horgolt polipok hevernek. A nevek mellett a bekerülés időpontja és a születési súly.

Ki tudja, miért bújtak ki előbb, mint kellett volna?

Az egyik baba Esztergomból érkezett, tüdőgyulladása van. Szép, nagy kislány. „Nem lesz baj” – dörmögi a főorvos, aki 1975 óta gyógyítja a csöppségeket. A polipokról kiderül, hogy önkéntesek horgolják őket, és állítólag segítenek a babáknak megnyugodni, mert olyan a lábuk, mint a köldökzsinór, de az itt dolgozók szerint ezt a kicsik nem tudják. 

Az osztályon 30 babányi hely van, akik ide kerülnek, nem a legsúlyosabb esetek. De nekem így is szívszorító látvány az orrán keresztül is becsövezett pici baba, akiből mindenhol érzékelők lógnak ki.

Az egyik nővér épp etetni készül.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Hatalmas rutinnal nyúl az 1810 grammos babához, aki úgy szívja a mamája tejét a cumisüvegből, mintha nem lenne holnap.

Ő nemsokára hazamehet, állítólag pár nap kell, és magára is kapja azt a 190 grammot, ami hiányzik a két kilóhoz. Akkor irány a mama meg a papa, és a boldog gyerekkor. 

Közben anyukák jönnek be, rutinosan mennek a szekrényekhez. Steril ruhába bújnak, és megy ki-ki a maga babájához. Szoptatni, szeretgetni, együtt lenni. Mert ez kell a kicsiknek is. Jól tudják ezt a itt dolgozók is, ezért, ha a baba állapota engedi, akkor rooming-inben a mama mellé helyezik. Nemcsak a gyerekeknek jó ez, hanem a mamáknak is, mert oldódik a rettenetes feszültség, ami a koraszülést övezi. Hiszen óriási trauma ez mindenkinek. Viszont így összeszoknak a babával, és megtanulják, hogy egy ilyen kicsivel mit lehet csinálni. 

„Nagyon régen, amikor elkezdtem dolgozni, még csak a belső folyosóról nézhették a szülők bokszban lévő babákat. Amikor elérték a két kilót, akkor kaphatta meg a szülő életében először a gyereket. Most viszont itt vannak, csinálnak mindent a fürdetéstől a szoptatásig, és a nővérek segítenek” – magyarázza a főorvos. 

Zsuzsa, dr. Boross Gábor főorvossal beszélget

A Péterfyben II. szintű ellátás van, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a 32. terhességi hét után született gyerekek vannak itt, akik nem szorulnak tartós gépi lélegeztetésre, és 1000 grammnál nagyobbak. Az ennél kisebbeket – vagyis a 23-24. héttől érkezőket – a III. szintű osztályokon látják el, rájuk még jobban kell vigyázni. Szerencsére jók az eredmények országszerte – mondja a főorvos. 

„A gyerekek élni akarnak, és a neonatológia a magyar egészségügy sikerágazata.”

Mára tíz ezrelékről, három-négy ezrelékre csökkent a csecsemőhalandóság. Nagyon sokat javult a mutató, viszont nem elég, hogy életben maradnak, egészségesnek is kell lenniük.

„Amikor én kezdtem a pályát, az 1500 gramm felett születettek közül csak azok maradtak életben, akiknek szerencséjük volt. Az 1000 grammosoknak pedig esélyük sem volt. Most az 500-1000 gramm közöttiek 70 százaléka is életben marad, és egyre több és több baba mindenféle károsodás nélkül ússza meg a korai születést. Az 500 gramm alattiaknál sajnos még mindig magas a sérültek aránya. Volt itt olyan gyerek, akit kétszer kellett újraéleszteni, és másfél év múlva itt rohangált a folyóson” – meséli dr. Boross.

A születés utáni első hét különösen érzékeny időszak, sokan kapnak kisebb-nagyobb agyvérzést. De szerencsére sokan vannak olyanok is, akik maradványtünetek nélkül gyógyulnak meg.

Az anyák és gyermekeik az egész országból jöhetnek, ennek legfeljebb az osztály befogadó-képessége szab határt. Alapelv és szigorú szabály, hogy ha a 36. hét előtt megindul a szülés, és van rá mód, akkor át kell helyezni olyan osztályra az édesanyát, ahol el tudják látni az koraszülöttet. „Van olyan, hogy Pesten beindul egy szülés, és Székesfehérvárra kerül a baba” – magyarázza dr. Boross. Nem baj, vidéken legalább felújították a kórházak egy részét, hála az EU-nak – vetem közbe. Ám kiderül, hiába a körítés, ha nincs, aki ellássa a babákat, hiszen az orvos- és nővérhiány a neonatológiát is éppúgy sújtja, mint a többi ágazatot. 

Ráadásul rájuk biztosan szükség lesz, mert a koraszülések száma nem csökken Magyarországon 8,5–9 kilenc százalék körül mozog, és nem lehet tudni, miért van ez így, mert a környező kelet-európai országokban ennek a fele. Rá lehet fogni a terhelésre, a munkára, a stresszre, fertőzésre, anatómiai rendellenességre – de gyakran mégsem lehet megmagyarázni. 

„Volt egy időszak, amikor sok pénzt és eszközt tettek a neonatológiába, volt képzés, jó centrumok jöttek létre, jó teamekkel, új gyógyszerekkel, új eljárással, ami szintén nagymértékben csökkenti a halálozást. Ilyen volt például az anyának adott tüdőérlelő szteroid” – mondja a főorvos, akivel közben leülünk a főorvosi szobába kávézni. 

Erre kiderül, hogy a koffein nemcsak az orvosok számára életmentő, hanem a babák számára is az lehet.

„A koffeinről egy japán kutató megállapította, hogy a neonatológia csodafegyvere. Nagyon sok mindenre használjuk. Légzéskimaradás esetén például azok a gyerekek, akik korán megkapják, kevésbé lesznek esélyesek az agyvérzésre. Egy koraszülött 20 mg/kg-t kap először, ami olyan, mintha egy 50 kilós ember 12 adag kávét inna meg. Brutálisan hangzik? Igen, mi meg ezt nyomjuk a gyerekbe” – mondja a főorvos. Őket szerencsére gyógyítja a szer, csak legyen, aki beadja. Sok helyütt kevés nővér van, az a kevés pedig megszakad a munkától.

„Ez jó hely, itt nincs hálapénz, mindenkinek tiszta a lelkiismerete” – nevet a főorvos, akit próbálok rábeszélni, hogy az újságírók helyett a nővéreket tömje a pogácsával.

Ők ugyanis folyamatosan rohangálnak – talán ezért sem olyan vonzó ez a munka. Etetni, pelenkázni, infúziót adagolni, fürdetni, kórlapot írni – egész nap nem állnak le, és akkor sincs több nővér, ha telt ház van. 

Hogy lehet feldolgozni a gyerekhalált? – teszem fel a kérdést, kissé félve.

„Rosszul” – feleli röviden a főorvos. „Ha például megszületik egy újszülött úgy, hogy nincs agya, akkor az ember tudja, mi várható. Régebben volt, hogy ott ültem a gyerek mellett egész éjszaka, aztán meghalt. Ez nem volt jó. Szerencsére nem veszítünk el sok gyereket, és egyre kevesebb a károsodott baba.”

Kiderül, hogy a legtöbben fertőzés miatt halnak meg, ami kórházi fertőzést jelent. Hogy ez magyar sajátosság-e? Nem, ez világszerte probléma, nem csak nálunk.

Az egészségügyi dolgozóknak senki nem segít feldolgozni a napi nehézségeket, a mamáknak viszont tavaly alapítványi forrásból indítottak egy terápiás csoportot. „Hatalmas siker volt” – mondja dr. Boross, akitől azt is megtudom, hogy a berendezések 90 százaléka nem az államtól, hanem az őket segítő civilektől és cégektől érkezik. Még szerencse, hogy a kormányunk egyfolytában a szülésre buzdít bennünket – gondolom, mielőtt egy utolsó pillantást vetek a picikre.

Zimre Zsuzsa

Ha érdekel a téma, olvasd el korábbi cikkünket: Nem akartam olyan gyereket – Ez játszódik le egy anyában, amikor koraszülött babája születik, és így lehet „túlélni”

EZEN a linken is olvashatsz néhány korábbi írást tőlünk a koraszülésről