–

A patinásnak nevezhető épület még őrzi egykori fényét, bár az elrendezés már (vagy még?) a hatvanas éveket idézi. A folyosóról nyíló bokszokban kisbabák vannak. Kicsik és még kisebbek, köztük egy-két nagyobbacska, ami helyi mércével maximum két kilót jelent. Némelyiken látszik, hogy nincs még itt a Földön, szeme rebben, csak alszik összehúzódva, akár a mamája pocakjában.

Fiúk és lányok, fehérek és feketék. Babák. Nehéz mosolygás nélkül rájuk nézni, de a következő pillanatban az jár az eszemben, milyen szívszorító lehet ez az anyukáknak és apukáknak.

Némelyik inkubátorban ott van a mama polaroid képe, és sok inkubátorban furcsa, spirál lábú horgolt polipok hevernek. A nevek mellett a bekerülés időpontja és a születési súly.

Ki tudja, miért bújtak ki előbb, mint kellett volna?

Az egyik baba Esztergomból érkezett, tüdőgyulladása van. Szép, nagy kislány. „Nem lesz baj” – dörmögi a főorvos, aki 1975 óta gyógyítja a csöppségeket. A polipokról kiderül, hogy önkéntesek horgolják őket, és állítólag segítenek a babáknak megnyugodni, mert olyan a lábuk, mint a köldökzsinór, de az itt dolgozók szerint ezt a kicsik nem tudják. 

Az osztályon 30 babányi hely van, akik ide kerülnek, nem a legsúlyosabb esetek. De nekem így is szívszorító látvány az orrán keresztül is becsövezett pici baba, akiből mindenhol érzékelők lógnak ki.

Az egyik nővér épp etetni készül.

Hatalmas rutinnal nyúl az 1810 grammos babához, aki úgy szívja a mamája tejét a cumisüvegből, mintha nem lenne holnap.

Ő nemsokára hazamehet, állítólag pár nap kell, és magára is kapja azt a 190 grammot, ami hiányzik a két kilóhoz. Akkor irány a mama meg a papa, és a boldog gyerekkor. 

Közben anyukák jönnek be, rutinosan mennek a szekrényekhez. Steril ruhába bújnak, és megy ki-ki a maga babájához. Szoptatni, szeretgetni, együtt lenni. Mert ez kell a kicsiknek is. Jól tudják ezt a itt dolgozók is, ezért, ha a baba állapota engedi, akkor rooming-inben a mama mellé helyezik. Nemcsak a gyerekeknek jó ez, hanem a mamáknak is, mert oldódik a rettenetes feszültség, ami a koraszülést övezi. Hiszen óriási trauma ez mindenkinek. Viszont így összeszoknak a babával, és megtanulják, hogy egy ilyen kicsivel mit lehet csinálni. 

„Nagyon régen, amikor elkezdtem dolgozni, még csak a belső folyosóról nézhették a szülők bokszban lévő babákat. Amikor elérték a két kilót, akkor kaphatta meg a szülő életében először a gyereket. Most viszont itt vannak, csinálnak mindent a fürdetéstől a szoptatásig, és a nővérek segítenek” – magyarázza a főorvos. 

Zsuzsa, dr. Boross Gábor főorvossal beszélget - A kép a szerző tulajdonában van

A Péterfyben II. szintű ellátás van, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a 32. terhességi hét után született gyerekek vannak itt, akik nem szorulnak tartós gépi lélegeztetésre, és 1000 grammnál nagyobbak. Az ennél kisebbeket – vagyis a 23-24. héttől érkezőket – a III. szintű osztályokon látják el, rájuk még jobban kell vigyázni. Szerencsére jók az eredmények országszerte – mondja a főorvos. 

„A gyerekek élni akarnak, és a neonatológia a magyar egészségügy sikerágazata.”

Mára tíz ezrelékről, három-négy ezrelékre csökkent a csecsemőhalandóság. Nagyon sokat javult a mutató, viszont nem elég, hogy életben maradnak, egészségesnek is kell lenniük.

„Amikor én kezdtem a pályát, az 1500 gramm felett születettek közül csak azok maradtak életben, akiknek szerencséjük volt. Az 1000 grammosoknak pedig esélyük sem volt. Most az 500-1000 gramm közöttiek 70 százaléka is életben marad, és egyre több és több baba mindenféle károsodás nélkül ússza meg a korai születést. Az 500 gramm alattiaknál sajnos még mindig magas a sérültek aránya. Volt itt olyan gyerek, akit kétszer kellett újraéleszteni, és másfél év múlva itt rohangált a folyóson” – meséli dr. Boross.

A születés utáni első hét különösen érzékeny időszak, sokan kapnak kisebb-nagyobb agyvérzést. De szerencsére sokan vannak olyanok is, akik maradványtünetek nélkül gyógyulnak meg.

Az anyák és gyermekeik az egész országból jöhetnek, ennek legfeljebb az osztály befogadó-képessége szab határt. Alapelv és szigorú szabály, hogy ha a 36. hét előtt megindul a szülés, és van rá mód, akkor át kell helyezni olyan osztályra az édesanyát, ahol el tudják látni az koraszülöttet. „Van olyan, hogy Pesten beindul egy szülés, és Székesfehérvárra kerül a baba” – magyarázza dr. Boross. Nem baj, vidéken legalább felújították a kórházak egy részét, hála az EU-nak – vetem közbe. Ám kiderül, hiába a körítés, ha nincs, aki ellássa a babákat, hiszen az orvos- és nővérhiány a neonatológiát is éppúgy sújtja, mint a többi ágazatot. 

Ráadásul rájuk biztosan szükség lesz, mert a koraszülések száma nem csökken Magyarországon 8,5–9 kilenc százalék körül mozog, és nem lehet tudni, miért van ez így, mert a környező kelet-európai országokban ennek a fele. Rá lehet fogni a terhelésre, a munkára, a stresszre, fertőzésre, anatómiai rendellenességre – de gyakran mégsem lehet megmagyarázni. 

„Volt egy időszak, amikor sok pénzt és eszközt tettek a neonatológiába, volt képzés, jó centrumok jöttek létre, jó teamekkel, új gyógyszerekkel, új eljárással, ami szintén nagymértékben csökkenti a halálozást. Ilyen volt például az anyának adott tüdőérlelő szteroid” – mondja a főorvos, akivel közben leülünk a főorvosi szobába kávézni. 

Erre kiderül, hogy a koffein nemcsak az orvosok számára életmentő, hanem a babák számára is az lehet.

„A koffeinről egy japán kutató megállapította, hogy a neonatológia csodafegyvere. Nagyon sok mindenre használjuk. Légzéskimaradás esetén például azok a gyerekek, akik korán megkapják, kevésbé lesznek esélyesek az agyvérzésre. Egy koraszülött 20 mg/kg-t kap először, ami olyan, mintha egy 50 kilós ember 12 adag kávét inna meg. Brutálisan hangzik? Igen, mi meg ezt nyomjuk a gyerekbe” – mondja a főorvos. Őket szerencsére gyógyítja a szer, csak legyen, aki beadja. Sok helyütt kevés nővér van, az a kevés pedig megszakad a munkától.

„Ez jó hely, itt nincs hálapénz, mindenkinek tiszta a lelkiismerete” – nevet a főorvos, akit próbálok rábeszélni, hogy az újságírók helyett a nővéreket tömje a pogácsával.

Ők ugyanis folyamatosan rohangálnak – talán ezért sem olyan vonzó ez a munka. Etetni, pelenkázni, infúziót adagolni, fürdetni, kórlapot írni – egész nap nem állnak le, és akkor sincs több nővér, ha telt ház van. 

Hogy lehet feldolgozni a gyerekhalált? – teszem fel a kérdést, kissé félve.

„Rosszul” – feleli röviden a főorvos. „Ha például megszületik egy újszülött úgy, hogy nincs agya, akkor az ember tudja, mi várható. Régebben volt, hogy ott ültem a gyerek mellett egész éjszaka, aztán meghalt. Ez nem volt jó. Szerencsére nem veszítünk el sok gyereket, és egyre kevesebb a károsodott baba.”

Kiderül, hogy a legtöbben fertőzés miatt halnak meg, ami kórházi fertőzést jelent. Hogy ez magyar sajátosság-e? Nem, ez világszerte probléma, nem csak nálunk.

Az egészségügyi dolgozóknak senki nem segít feldolgozni a napi nehézségeket, a mamáknak viszont tavaly alapítványi forrásból indítottak egy terápiás csoportot. „Hatalmas siker volt” – mondja dr. Boross, akitől azt is megtudom, hogy a berendezések 90 százaléka nem az államtól, hanem az őket segítő civilektől és cégektől érkezik. Még szerencse, hogy a kormányunk egyfolytában a szülésre buzdít bennünket – gondolom, mielőtt egy utolsó pillantást vetek a picikre.

Zimre Zsuzsa

Ha érdekel a téma, olvasd el korábbi cikkünket: Nem akartam olyan gyereket – Ez játszódik le egy anyában, amikor koraszülött babája születik, és így lehet „túlélni”

EZEN a linken is olvashatsz néhány korábbi írást tőlünk a koraszülésről

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ cdwheatley

Zimre Zsuzsa