–

Sohasem érdekelt a korom, sőt: mindig őszinte csodálkozással figyeltem azokat, akik akkurátusan számon tartják, hányadik születésnapjukat ünneplik, és ennek megfelelően hol is kellene tartaniuk az életben. Én általában sohasem ott tartottam, ahol mások szerint kellett volna vagy kellene, ráadásul a diszkalkulia miatt csak születési éveket vagyok képes bemagolni, így ha azt kérdezik tőlem, hány éves X vagy Y, én egy évszámmal fogok felelni.

A harmincadik szülinapom volt az első, amelynél azt éreztem, hogy nem tudom igazán átérezni, mi ennek a jelentősége, miért kellene másként ünnepelnem, netán pánikba esnem, ahogy több barátnőm is tette, amikor átlépett a harmadik x-be. A környezetemet sokkal inkább lázban tartotta ez a jubileum, mint engem.

A héten betöltöttem a 35-öt. Ennek pont ugyanannyira nincs számomra különösebb jelentősége, mint a harmincnak, ám olyan élethelyzetben találtam magam, hogy óhatatlanul is elgondolkodtam: vajon van egyáltalán értelme a sok eltelt évnek? Tanultam valamit, vagy ugyanazokat a hibákat követem el, mint tizen- vagy huszonéves koromban? A végén egy lista kezdett alakulni a fejemben, és arra jöttem rá, hogy bár ma is jó sok marhaságot csinálok, azért néhány leckét megtanultam. 

1. Nincs olyan, hogy optimális élethelyzet

Talán kezdhetnék vidámabb témával is, de ez az, ami először eszembe jutott, amikor a cikken dolgozni kezdtem. Gondolom, nem véletlenül. Az utóbbi húsz évemre visszagondolva, kétségbeejtően sok időt töltöttem azzal, hogy vártam: a dolgok jobbra forduljanak. Legyen kicsivel több pénzem, normális párkapcsolatom, javuljon az idő, ne fájjon a fejem.

Amikor 2015 tavaszán találtak egy csomót a mellemben, egyetlen pillanat alatt más fénytörésbe került minden, amit addig az életemről gondoltam. Mi van, ha nincs holnap?

Azóta számtalan helyzetben tettem fel magamnak a kérdést: ha másfél évem lenne hátra, akkor is azzal tölteném a mai napot, amit éppen csinálok? Tulajdonképpen mire várok a fogyókúrával, a rég halogatott felmondással, azzal, hogy valami újat kezdjek tanulni? Nem lesz könnyebb. Sosem lesz az. Legfeljebb (és ez az cél!) megtanuljuk okosabban kezelni mindazt, amivel meg kell küzdenünk.

2. Ha tetszik, viselem, slussz

Egykori tanáraim napokig tudnának sztorizni az elborultabbnál elborultabb ruhakölteményeimről, amelyekben végiglejtettem az iskoláséveimen. Mindig is a saját szórakoztatásomra öltözködtem vagy festettem magam, a megjelenésem sokkal inkább volt művészi manifesztum, mint hétköznapi szükséglet. Anyagi háttér híján ez általában ollót, ruhafestéket, olcsó szegecseket és mindenféle sufnituningot jelentett, de hát imádtam. Huszonévesen volt azonban egy rövid időszakom, amikor úgy éreztem, ideje kicsit megkomolyodnom. Vettem pár szép blézert, komolyabb ruhadarabot, elvégre komoly újságíró vagyok, vagy mi… Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem sok közöm van a tükörképemhez. Később egy átmeneti pajzsmirigyprobléma miatt híztam, és elkezdtem takargatni magam. Tragikusan néztem ki.

A fent már említett diagnózisra az volt a pánikreakcióm, hogy berohantam a legközelebbi drogériába, és vettem egy vörös rúzst. Valami olyasmi járhatott a fejemben, hogy nem halhatok meg anélkül, hogy lett volna egy igazi, tűzpiros rúzsom – nem tudom, mindenesetre néhány héttel később vörös ajkakkal és zöld orvosi köpenyben vonultam MRI-vizsgálatra. Talán komikus, de így azt éreztem, valamelyest mégiscsak nálam van a kontroll. Szerencsére kiderült, hogy a daganat jóindulatú, ám a figyelmeztetés hatott: azóta

magasról teszek arra, hogy kellene vagy illene öltözködnöm az én koromban van bizonyos helyzetekben. Sosem vagyok tiszteletlen, mindig megadom a módját, ha elegánsabb helyre megyek, de ha feketére lakkozott körmökkel akarok megjelenni, akkor úgy fogok.

A Sex Pistols-pólóm például csodásan áll elegáns szoknyával. Én így vagyok önmagam.

3. Többem van, mint amennyi kell

Egy tragikomikusra sikerült lakásfelújítás és az azt követő borzasztó állapotok miatt pár éve olyan mélyre jutottam lelkileg, hogy besétáltam egy könyvesboltba, és vettem egy könyvet a rendrakásról. El tudjátok képzelni, milyen elkeseredettnek kell lenni ehhez? Marie Kondo módszere azóta már trendi lett és ki is ment a divatból, nem is tisztem sem védeni, sem ellene szónokolni. A fiókjaimban azóta is katonás rendben állnak a ruháim – más kérdés, hogy gyakran hetekig nem kerülnek be a komódba a frissen mosott darabok. Volt azonban egy óriási tanulsága az egész „marikondózásnak”: amikor egy halomban láttam a ruháimat, cipőimet és egyéb tárgyaimat, arra jöttem rá, hogy

micsoda hamis illúzió az, hogy szükségem van bármire is. Nincs. Ha évekig nem vennék semmit, akkor is volna elég mindenből.

4. Tervek nélkül nem épül semmi

Vagy nem olyan lesz, amilyet szeretnél. Általános iskola végén a középiskolai felvételimre készültem. A gimiben az egyetemire, miközben próbáltam nem megbukni matekból. Aztán azon kaptam magam, hogy az egyetem tulajdonképpen egyáltalán nem az, amire vágytam, nappali tagozat mellett egyszerűen nem lehet napi 12 órában dolgozni, pedig muszáj, hiszen el kell tartanom magam. A muszáj miatt sorra hoztam a rossz döntéseket, és egy idő után nem ismertem rá a saját életemre. Ekkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem hozom magam ilyen helyzetbe. Elolvastam egy rakás könyvet tervezésről, tudatosságról meg mindenféle olyan dolgokról, amiken az átlagember szívesen röhög. Az utóbbi tizenkét évemben folyamatosan terveztem. Főként nyilván szakmai oldalon – ez azonban magával hozott egy csomó magánéleti eredményt is. Kikkel szeretnék interjút készíteni? Hová akarok elutazni? Mely operaházakat, stadionokat látogatnám meg? Hol szeretnék dolgozni? Mennyit szeretnék keresni – és mit kell tennem, tanulnom ahhoz, hogy ez megvalósulhasson? Ezeket a kérdéseket a legtöbben sosem tesszük fel őszintén magunknak.

Én minden évben leülök, és célfüzetet írok – ezt tanítom a diákjaimnak is, és mindig nagyon meglepődnek, amikor a közös munka után összeírt tételek egyszer csak elkezdenek kipipálódni. Időről időre nem árt újratervezni, de a lényeg maga a tervezéssel töltött idő.

Próbáld ki: egy toll, pár fehér lap, meg sem kell mutatnod senkinek. Meg fogsz lepődni, mi mindent nem beszéltél meg még magaddal sem soha!

5. Épp elég a saját csomagom

A legtöbben komoly gyermek- vagy fiatalkori traumákat hordozunk magunkban. Gyakran találtam magam olyan helyzetben, hogy valaki, aki másfajta csomaggal érkezett, bagatellizálja az én gondjaimat. „Jó-jó, elég szar, amiket megéltél, de hát itt az ideje, hogy elfelejtsd őket!” „Ugyan már, nekem is sok a gondom, mégsem viselkedem így!” – és sorolhatnám. Nyilván mindannyian éreztük már, hogy nem elég, hogy próbálunk megbirkózni valamivel, még le is csesznek azért, hogy nem megy olyan gyorsan, ahogy szerintük kellene. Csakhogy 35 év alatt arra is számos példát láttam, hogy akik ilyeneket mondanak és ignorálják mások traumáit, tulajdonképpen a saját hiányosságaikat akarják leplezni azzal, hogy ilyen buzgón osztják az észt. (És ha erre rávilágítasz, akkor aduászként előkapják a te sérüléseidet, „Te csak ne beszélj, hát még mindig nem dolgoztad fel a gyerekkori súlyproblémáidat”.)

Egy szó, mint száz: nincs dolgom azzal, aki nem veszi komolyan a traumáimat, és segítség helyett megszégyenít, amiért „nem normálisan” működöm.

6. Néha csak a legegyszerűbb dolgok segítenek

Az élet néha rohadt bonyolult, de én teszek rá – mondta Csepelyi Coelho Adrienn, és elment kapálni. Ha azt hinnéd, hogy viccelek, tévedsz. A kapálás nem csak nagyanyáink szerint megoldás mindenre: ha valami nagy gebasz van, hazautazom a faluba, és beveszem magam a kertbe. És persze nem csak a kapálásról van szó, sokkal inkább arról, hogy ha hatalmas a katyvasz a fejemben, akkor a lehető legegyszerűbb dolgok segítenek abban, hogy összeszedjem magam. Főzés, egy jó nagy séta, ami közben vadvirágokat szedek, egy kis jóga, hímzés, ablakpucolás – mindenkinek más válik be. A lényeg, hogy kattogás helyett olykor egyszerűen csak el kell távolodni a problémáktól, és valami faék egyszerűségű tevékenység segítségével magunkra találni.

7. Megéri a „hóbortokhoz” ragaszkodni

Mert ezektől leszel boldog. Én például órákig tudok a kádban ücsörögni zenét hallgatva, olvasva, wellnessezve. Biztos vannak, akik szerint hasznosabban is tölthetném a szabad estéimet, csakhogy én tudom, hogy az ötleteim nagy része ilyenkor születik – és végső soron én ezekből az ötletekből élek. Ha te levélpapírokat gyűjtesz, őrült összegeket költesz el legóra, videójátékozni szeretsz, akkor tedd azt, és ne engedd, hogy megmagyarázzák: bármi okból nem illik, nem szabad, nem túl felnőttes. Ki mondja meg, hogy hány éves korig okoz örömet a hintázás? Miért lenne visszatetsző Spice Girls-dalokat üvölteni a barátnőiddel a kocsiban? 

Ami engem illet, szívesebben vagyok a hibbant, operát gajdoló nő az elsőről, mint a „ki is lakik abban a lakásban?”.

8. A testeddel törődni kifizetődő

Sokszor csúfoltak tizenéves koromban, amiért nem iszom és nem élek semmiféle tudatmódosítóval (ha az újságírást nem számítjuk). Huszonévesen rendszeresen kaptam rosszmájú megjegyzéseket amiatt, hogy bár csóró voltam, előbb vettem meg a szokásos, parabén- és mindenrosszmentes arcápolóimat, minthogy megtöltöttem volna a hűtőmet (vagy épp nem a trendi kozmetikumokat használom, hanem, mondjuk, kókuszvajat, ami ma már persze tök megszokott).

A harmincas éveimben ugyanazok az emberek, akik annak idején számonkértek, beismerték: jobban jártak volna, ha kicsit jobban odafigyelnek az egészségükre vagy a bőrükre, mert a károsodás csak nehezen és drágán visszafordítható, ha egyáltalán az.

Szóval lehet, hogy külső szemlélők számára sokáig kevésbé voltam menő az egészséges életmódos nünükéimmel, de én továbbra is úgy érzem, hogy szűrővizsgálatokra járni, normálisan táplálkozni, törődni a bőrömmel szexi.

9. Mindennek megvan a maga ideje

Kevés közhelyet gyűlöltem annyira, mint ezt – és kevés bizonyult nagyobb igazságnak az utóbbi évtizedek során. Hogy mire gondolok pontosan? Például arra, hogy senki, de tényleg senki nem mondhatja meg neked (ahogyan te sem másnak!), mikor értél meg egy bizonyos lépésre. Amíg te magad nem érzed, hogy nem bírod tovább elviselni a pasidat, ezren is mondhatják naponta, hogy egy seggfej. Amíg nem érzed biztonságban magad, nem fogsz gyereket szülni, amíg nincs anyagi háttered, nem mersz felmondani a legszarabb munkahelyen sem. És ez így van jól. A dolog másik oldala pedig az a roppant idegesítő tény, hogy minden pont akkor fog eljönni hozzád, amikor itt van az ideje. És a legtöbbször csak hosszú évek múltán érted meg, miért pont akkor volt itt az ideje. Szívás, de így van.

10. Néha elcseszem. Olykor nagyon. És?

Az újságíró-iskolában az volt az egyik legjobb tanács, amit kaptam, hogy szokjak hozzá: nem lehet minden cikkem mestermű. Épp elég, ha jó. Néha a nem rossz is megfelel, mert emberek vagyunk, és nem robotok, még ha a lapigazgatók többsége mást is gondol erről (DTK nem, és ezt nem nyalizásból mondom). Minden nyomtatott sajtó újságíró rémálma A HIBA, ami másnap lejön nyomtatásban, és 24 órán át rajta röhög majd az egész ország.

A rossz hír, hogy a hiba elkerülhetetlen. Akkor is, ha azt hiszed, te mindenkinél okosabb és jobb és szorgalmasabb vagy. A jó hír, hogy a holnapi lapon holnapután már krumplit pucolnak.

A fő kérdés, szembe mersz-e nézni a hibával, azt tudod-e mondani az értekezleten, hogy bocs, elcsesztem, de tanulok belőle – vagy elbujdokolsz a világ elől, és emészted magad.

Valahogy így van ez a való életben is: most úgy tűnik, mindent tönkretettél. Másnap viszont jön valaki, aki még nálad is nagyobbat hibázott. Az élet pedig, ez a rongyos, bolondos élet, megy tovább. És néha tényleg olyan édes, mint a méz.

Csepelyi Adri