WMN-Medvesajt

–

1. Tortagyilkosság

A negyvenedik évem betöltése óta nem tudom komolyan venni a születésnapjaimat. Nem érdekelnek az évszámok. Nem borulok ki az öregedésen. Bulit sem szervezek magamnak, ha nincs kedvem – csak azért, mert megint eltelt egy év. A másik, hogy engem nem zavar a tél. Februári gyerek vagyok, általában meg se kottyan a kopott fényű zimankó. De idén elsején tényleg brutál idő volt. Szerintem ennek a hosszú, nyúlós idei télnek az volt a legkellemetlenebb napja. Szóval, amikor a férjem, akinek nagyon sok előnyös tulajdonsága van, de a meglepetések titokban tartása nem tartozik közéjük, azt javasolta, hogy reggelizzünk együtt, miután elvittem Lolát az iskolába, kezdtem gyanút fogni, hogy valami készül – tekintettel arra, hogy Alex viszolyog az egész reggeli műfajától. De mivel február elsejére, mint minden Kárpát-medencei lakos, már én is szomjaztam legalább a belső fényt, hát leültem vele a megterített asztalhoz. Az első korty kávé után aztán nevetve közölte, hogy szuper, hogy együtt vagyunk, de ő ilyen korán igazából kifejezetten émelyeg az étel látványától, és csak azért javasolta, hogy a tervezett szülinapi vacsora előtt reggel is együtt „együnk”, mert a lányok az irodában készülnek valamilyen meglepetéssel. És tényleg. Mire megérkeztem, rózsaszínbe öltöztették a szerkesztőséget – és magukat. Értitek? Rózsaszínbe! (Na, vajon melyikük ötlete volt???) Még a torta is pink színben pompázott... szerencsére mentette a helyzetet, hogy Borcsa benyomott valami West Coast rap zenét, így mire a torta kivégzésére került sor, újra nyeregben érezhettem magam. 

2. Fiúk a kanapén

Imádom fotózni a családomat. És, mint látjátok, rendkívül tehetséges is vagyok a műfajban. Mondjuk, így legalább felhasználhatom az elkészült képet, mert Columbo felesége nem látszik rajta. Ez a fotó egy szombat reggelen készült. Alex futni készült, de előtte leült kávézni a kanapéra. És mivel ezeket a meghitt, komfortos rutinnal párnázott, együtt töltött reggeleket nálam csak egyvalaki szereti jobban, Ringo azonnal odaült mellé. Nem, az a négy hosszú, kusza láb nem egy kanapén ülő lóból nőtt ki. Hanem a család 85 kilós német dogjából. Aki nem egy kutya, hanem egy kutyabőrbe bújt ember. És szeret kanapén üldögélni. Különösen szombat reggel. Főleg az „apja” mellett. Kérdés?

3. Apjafialánya

Jaj, nagyon szeretem, amikor mi hárman együtt vagyunk! Apu, Bandi és én. Sajnos egyre inkább kivételes alkalmak ezek – pláne így kiöltözve. Apu 200 kilométerre lakik tőlünk a szülővárosunkban, és amióta az öcsém is apuka, különösen nehéz összeegyeztetni a három családot. De valahogy azért megoldjuk. Mert addig jó, amíg együtt lehetünk... Itt például az unokatestvérünk, Bálint és Sári esküvőjén. Igen, jól látod, egy-két (három) fröccs után. Egy órával később Bandival már a táncparketten nyomtuk, miközben a család többi tagja úgy tett, mintha nem ismerne minket – mondjuk... nem csoda. Szerencsére addigra pont kifogyott a film a gépből.

4. Úristen, kisütött a nap!!!

Én nem is tudom, mennyit kellett erre várnunk. Mondom (lásd: 1. pont), engem nem zavar a tél. Nekem jöhet a hideg, eshet a hó, aztán olvadhat, bokáig járhatunk a latyakban, fakulhat a bőrünk, karikásodhat a szemünk, nekem akkor is ez a kedvenc évszakom. De idén... hát, az idei télből még nekem is elég volt. Szóval aznap reggel, amikor vagy hat hét óta először sütött ki a nap, le kellett fényképeznem ezt az eseményt. Szívesen megosztottam volna az örömömet Lolával és Alexszel, mert a kedvenc pillanatok úgy az igaziak, de ők akkor már nem voltak otthon. Így aztán maradt a ló kutya, aki viszont cserébe dobott nekem egy tökéletes beállást. Micsoda pozőr!

5. Ölelés, a legesleg...

Bár alig látszik a képen, de kevés ennél szebb pillanatot tudok mutatni nektek. Ez itt a lányom ölelése egy vasárnapi délelőtt, amikor senkinek sem kell időre kibújni a köntöséből. Szinte elveszik a karomban, a haja elnyeli a fényt, nem mondunk semmit, nem mozdulunk, csak hagyjuk, hogy áramoljon közöttünk az energia. Nevezhetjük, mondjuk, szeretetnek is. Tökéletes.

Na, jól van, azért maradt még bennem szeretés a „fiamnak” is... de ezt csak azért mutatom meg, mert úgy érzem, két Ringo-kép nem volt elég ebben az összeállításban.

És a ráadás, amit muszáj voltam becsempészni ide, mert soha nem fogom elfelejteni – és nem is akarom:

Ez a tavalyi évem egyik leginkább felemelő pillanata. Az UNICEF és az Európai Unió szervezésében az ebola által sújtott nyugat-afrikai Guineaban jártam, és Forécariah városának iskolásaival találkoztam. Szinte felsorolhatatlan, mennyi mindent tanítottak nekem mindössze öt nap alatt. De a legfontosabb talán az az egyszerű, magától értetődő gesztus volt saját maguk felé, ahogy észreveszik a mindennapi dolgok boldogságát. Pontosan ezt éreztem, amikor körém gyűltek, és elkészítettük a fotót.

D. Tóth Kriszta

Ha kíváncsi vagy Szentesi Éva, Fiala Borcsa, Szőcs Lilla  vagy Both Gabi boldog pillanataira, akkor kattints az aláhúzott nevekre!

A képek a szerző tulajdonában vannak