D. Tóth Kriszta: Gyöngy a sárban – miért maradt ott a szívem egy darabja Afrikában?

Azt hiszem, nem hibázok nagyot, ha azt mondom, minden jószolgálati UNICEF-nagykövet álma, hogy lássa egyszer, hogyan működik a szervezet a „terepen”. Ezekben az úgynevezett programországokban nagyon magas a gyerekhalandóság, vészesen alacsony a GDP, az emberek napi néhány dollárból élnek, alacsony az átoltottság, nincsenek rendes utak, nincs tiszta víz a vezetékben – hiszen vezeték is alig van –, a gyerekek többsége nem jut oktatáshoz, a természetes vizeket emberi és ipari hulladék szennyezi...

A szegénység olyannyira mély, kilátástalan és összetett, hogy a helyi civilszervezetek – ha egyáltalán léteznek – képtelenek egyedül és fenntarthatóan megoldani. És ez még akkor is így van, ha a helyi hatalom viszonylag nyitott a megoldásra, és nem a fegyveres konfliktusokkal vagy a korrupcióval van elfoglalva. Egyszerűen nincs, aki segítsen, csak az olyan nemzetközi humanitárius szervezetek, mint az UNICEF vagy a Vöröskereszt. Ez a munka nem zárja ki (miért is zárná ki?), hogy az ember közben a saját országának problémái iránt is nyitott és érzékeny legyen, hogy segítsen otthon is, amennyit és ahogyan tud. De ennek a cikknek most nem ez a témája.

Az elmúlt hetemet a nyugat-afrikai Guineában töltöttem egy nemzetközi oktatási kampány, az #EmergencyLessons keretében. Kis csapatunk tagjai voltak még Tausz Katalin, a magyar UNICEF gyerekjogi igazgatója, valamint az Index.hu és az RTL Klub egy-egy újságírója. Az utóbbi történetesen az öcsém, D. Tóth András.

Guineában öt gyerekből csak kettő jut el iskolába. A többiek dolgoznak, az utcán kallódnak vagy férjhez adják őket. Amikor 2014 márciusában kitört a történelem eddigi legnagyobb ebolajárványa (nem messze Forécariah várostól, ahol mi is jártunk),

az ország katasztrofális higiénés állapotai miatt félő volt, hogy valami visszafordíthatatlan és megfékezhetetlen kezdődik, ami potenciálisan a tízmilliós ország lakóinak nagy részét elpusztíthatja, és az egész világra rászabadíthat egy nehezen megfékezhető vírust.

Hogy ez nem következett be, és ma, két és fél évvel a járvány kitörése után egyáltalán viszonylagos biztonságban be tudtunk menni az országba, és mosolygós (de mennyi mosolygós!) gyerekekkel találkoztunk, nem másnak köszönhető, mint a helyi UNICEF-es kollégáknak valamint többi nemzetközi segélyszervezetnek.

Szóval egy hete gondolkodom mindazon, amit láttam és hallottam odakint. A szegénység globális arcán, a történeteken, amelyeket kint hallottam, a tekinteteken, amelyeket sosem fogok elfelejteni.

Hagytam magamnak időt, hogy megértsem, miért érintett meg ennyire Guinea, miért hatottak rám olyan mélyen azok az emberek, akikkel ott találkoztam. Az a sok-sok élmény aztán egy végtelenül egyszerű felismeréssé formálódott bennem.

Azt hiszem, moralizálás helyett inkább elmesélek hét rövid történetet.

Bátorság – Az „egymillió gyerek hadserege”

Az ebolajárvány idején az ország karantén alá került. Senkit nem engedtek ki, és be is csak a segélyszervezetek munkatársai utazhattak, saját felelősségükre. A válsághelyzet kihirdetése után a központi kormány első intézkedése volt, hogy bezárták az iskolákat. Ez kívülről nézve logikus lépésnek tűnik, elvégre az iskola falai között összeeresztett gyerekseregben futótűzként terjednek a kórokozók. A járvány elleni legkilátástalanabb küzdelem közepette az UNICEF guineai csapatának vezetői gondoltak egy bátrat. Ők abból indultak ki, hogy az iskolának épp nem a veszély, hanem a védelem forrásának kellene lennie. A gyerekek a családjuknál, a városok-falvak hulladékkal szennyezett folyóinak partján, szűk utcáin, a szeméthegyek között, egy-egy pici szobában tucatnyian összezsúfolódva legalább akkora veszélynek vannak kitéve, mint az osztálytermekben. Azt szerették volna elérni, hogy az ország 12.000 iskolája újra kinyissa kapuit, és ott megtaníthassák a gyerekeket az alapvető higiénés szabályokra, a kézmosás, fertőtlenítés, megelőzés fontosságára – mindarra, amit otthon esélyük sem volt elsajátítani.

Kőkemény tárgyalásokon végül sikerült meggyőzni a guineai kormányt, amely azzal a feltétellel járult hozzá az iskolák újranyitásához, hogy az UNICEF minden egyes intézményben megteremti ezeket az alapvető higiénés körülményeket, minden iskolát felszerel gyorslázmérővel, kiképez minden tanárt, és megszervezi a fenntartható és hatékony monitoring rendszerét. 12.000 iskoláról volt szó. Közülük sok szinte megközelíthetetlen volt az esős évszakban. És az UNICEF megcsinálta. Emberfeletti munkával két hónap alatt (!) megszerveztek mindent, kiépítették a rendszert, kiképezték a helyi oktatási vezetőket – és 2015 januárjában egymillió gyerek számára újraindulhatott a tanítás.

És tudjátok, mi történt? Ez az egymillió – addigra köztük sok árva – gyerek fegyelmezetten végigcsinálta ezt az időszakot, az iskolában kapott tudást hazavitték magukkal a nyomornegyedekbe, megtanították a szüleiket, unokatestvéreiket, szomszédaikat kezet mosni és fertőtleníteni. Nem ment azonnal, de

az „egymillió gyerek hadserege” egy év alatt (egészen pontosan idén augusztusban) elérte, hogy az országot járványmentessé nyilvánítsák.

Elhivatottság – Fodé

Persze mire ezt az örömhírt Guinea bejelenthette, az ebola több tízezer halálos áldozatot követelt. Elvette a 14 éves Fodé édesapjának életét is. A férfi volt a helyi egyházközösség imámja. Négy feleséget és összesen 17 gyereket hagyott maga után. Fodé végignézte, ahogy az addig nagy köztiszteletnek örvendő apja megbetegszik, és egy héten belül meghal. Közben mind a szűkebb, mind a tágabb közösség elfordult a családtól, a feleségek és a kisebb gyerekek pedig kétségbeestek. A hagyományok szerint az imám halálával a férfi legnagyobb gyermeke, egy már családos tanárember nyakába szakadt a vezető nélkül maradt család fenntartásának felelőssége. A férfi valami elmondhatatlan fáradtsággal a szemében mesélte nekem, micsoda kihívás ez neki. Különösen azt éli meg nehezen, hogy míg a család addig naponta háromszor tudott enni, most már általában csak egyszer. Ha kétszer, az szinte ünnepnapnak számít. Fodé ötödmagával lakik egy körülbelül tíz négyzetméteres, ablaktalan szobában. Itt tanul, itt alszik, itt pihen, itt éli a magánéletét. De valahogy képes volt erőt találni magában arra, hogy amikor az iskolák újranyitottak, visszamenjen tanulni – sőt: tíz és tizenkét éves öccseit is ő győzte meg arról, hogy ez az egyetlen kiút számukra.

Tudásvágy - Adama

A tizenkét éves Adama és szülei túlélték az ebolát. De az országos járvány gazdasági hatásait ők is érzik. Édesanyja rizst árul a piacon, édesapja ugyanitt a saját maga által varrt ruhanemű árából próbál megélni. A piacon áruló asszonyok egyöntetűen arról panaszkodtak nekünk, hogy szinte senki sem vesz semmit, az emberek – ők maguk is – egyik napról a másikra élnek. Csereberélnek, hogy legyen ennivalójuk és ruhájuk. Az utak nagyon nehezen járhatók, a hűtés egyáltalán nem megoldott, így a távolabbi településekre szinte lehetetlen eljuttatni friss halat, húst vagy gyümölcsöt. A zöldségek egyébként is szinte ínyencségnek számítanak. A víz szennyezett, mert nincs csatornarendszer, sem pedig szemétszállítás. Az út mentén halomban áll a háztartási – és ki tudja, milyen – hulladék, ami szépen lassan visszaszivárog a termőföldekbe és a vizekbe. Talán ezért is dobbantotta meg a szívemet, amikor Adama arra a kérdésemre, hogy mi szeretne lenni felnőttkorában, azt válaszolta: egészségügyi miniszter. És hogy ez az ambíciója mennyire komoly, az is elárulja, hogy ő az osztály egyik legjobb tanulója, keményen dolgozik, és már programja is van; első feladatként szeretné megszervezni Guinea hulladékfeldolgozását.

A meglévő dolgok boldogsága – Mosolyok

Ez volt az egyik legérdekesebb tapasztalásom. Öt nap alatt nem láttam síró embert. Szomorú arcot is keveset. Félreértés ne essék, nem azzal a várakozással mentem, hogy majd most én jól megnézem a zokogó nyomort, megkérdezem tőlük, mikor fürödtek utoljára, aztán az orromat befogva menekülök haza. És nem is szörnyülködni mentem. Kíváncsian mentem, és amennyire csak tudtam, alázattal. Mégis megrázó, és közben felemelő volt látni, ahogy ez a sok kisgyerek magára húzza az iskolai egyenruhát, a hátára veszi a valamelyik segélyszervezettől kapott vagy a piacon rizsért, banánért, krumpliért cserélt hátizsákját (olyannyira büszkén, hogy sokan egész nap hordják, tanórák alatt is), és mosolyog.

Mosolyog, amikor hosszú kilométereket gyalogol a kútra vagy a folyóhoz vízért, amiben aztán az iskolában megmossa a kezét, mosolyog, amikor a tanórai szünetben a kis zacskóból megeszi a maréknyi főtt rizsből álló tízóraiját, mosolyog, amikor az utcán lyukas bicikligumival játszik, mosolyog, amikor meglátja a kezemben a fényképezőgépet, mosolyog, amikor énekel velem, amikor hozzám bújik, mosolyog, amikor a piszkos szélű, szamárfüles füzetébe belerajzolja a francia abc betűit...

Tiszta, őszinte, valódi boldogságot láttam ezeknek a gyerekeknek a szemében. Örömöt, amiért iskolába járhatnak.

Család – Baba a katedrán

Az örömük másik forrása a család. Boldogok, amiért van kihez, kikhez hazamenni, van kit megölelni. A guineai UNICEF-munkatársak mesélték, hogy a járvány után több ezer – az ebola miatt árván maradt – gyereket helyeztek el befogadó családoknál. Az UNICEF egy ideig pénzzel segítette a nevelőszülőket, de ez az apanázs mára elfogyott. A gyerekek viszont maradtak. Sokan egy szobában, még többen egy tányér körül, de szeretetben. Számtalan anyát láttam dolgozni – kendőben hátára kötött – babával. Sőt, az iskolákban mindennapos, hogy a tanárnők magukkal viszik a kicsi gyerekeiket, amíg ők tanítanak, a babák a katedránál ülnek, és a szünetekben megszoptatják vagy megetetik őket. 

Összetartozás – Himnusz az iskolában

Minden guineai iskolában ugyanúgy kezdődik a tanítás; felvonják a nemzeti zászlót, elhangzik az iskola csatakiáltása, majd együtt eléneklik a himnuszt. Jó hangosan. A végén pedig megtapsolják, megéljenzik magukat. Nincs kormánypárti vagy ellenzéki olvasat, nincs csak ide vagy csak oda tartozó nemzeti szimbólum, nincs hazaárulózás. Összetartozás van, remény és hit abban, hogy talán egyszer jobb lesz, ha elég sokat dolgoznak érte. Talán naivitás ebben hinni, talán tényleg csodaszámba menne, ha jobb lenne. De azoknak, akik iskolába járhatnak, legalább esélyük van rá. És van még valami, ami átjárja minden porcikájukat:

Hála – Sarhane

Hála, amiért tanulhatnak. Hála, amiért családjuk van. Hála, ha van mit enni. Hála, hogy nem betegek. Hála, amiért élnek. Hihetetlen élmény volt látni, ahogy egyik kísérőnket, a csádi születésű Sarhane-t körbevették a Sierra Leone-i határvidék egyik UNICEF által épített iskolájának diákjai. Sarhane volt az az ember, aki munkatársaival megszervezte és lebonyolította az ebola elleni védekezést és edukációt a környéken. Hét saját gyermeke van Csádban, kéthavonta láthatja őket. Mert az egész életét azoknak a gyerekeknek a segítésére tette föl, akik valamilyen válsághelyzet (természeti katasztrófa, fegyveres harcok, járványok...) miatt nem jutnak el iskolába. Úgy tisztelik őt a gyerekek és szüleik mindenfelé a kék-fehér emblémával a pólóján, mint valakit, akinek az életüket köszönhetik. És tulajdonképpen... tényleg.

Bátorság, elhivatottság, tudásvágy, család, a meglévő dolgok boldogsága, összetartozás, hála. Örökre őrzöm Adama, Fodé, Sarhane és a többiek mondatait, mosolyát, történetét.

Azt írtam fönt, nem akarok moralizálni. Tényleg nem. Azt viszont mégis le kell írnom itt a végére – ha úgy tetszik saját magamnak, nehogy valaha is elfelejtsem, akár csak egy pillanatra is –, hogy sosem a jóllét teszi az értéket.

Nem vagyunk bátrabbak, okosabbak, felsőbbrendűek, morálisan magasabb szinten állók... vagy egyszerűen jobbak attól, hogy mi nem úgy élünk, mint más. Amit a mi európai szemünk mocsoknak lát, fénylő gyöngyök lelőhelye. És minden egyes gyöngyszemet könnyek, verejtékcseppek, piszok és álmok mostak tisztává és igazzá. 

D. Tóth Kriszta

Fotók: D. Tóth András, D. Tóth Kriszta, Kolozsi Ádám

Az UNICEF idén ünnepli 70. születésnapját. Ez alkalomból november 11. és december 11. között kiállítás nyílik a humanitárius szervezet munkájáról készült fotókból.  Helyszín: Mazel Tov (Budapest, VII. Akácfa utca 47.) Nézzétek meg!