MedveWmnFotoalbrumm

–

Már negyedik napja fekszem az ágyamban. Semmi különös, csak az influenza ütött ki engem is, mint a fél országot. A barátaim szerint ez sem véletlen, engem ember nem, legfeljebb csak láthatatlan pici vírusok gigantikus ereje képes pihenésre kényszeríteni. Ha ők nincsenek, a földbe szántom saját magam. Kábé. Itt tartok az önsajnálatban, amikor nyílik az ajtó, és bedugja a fejét Alex.

– Szükséged van valamire? Mindjárt indulok dolgozni, felhozom, idekészítem, aztán megyek.
– Nem, köszi. Vagyis... várj csak, egy kamillatea jólesne mielőtt elmész. És az ablakot is nyisd ki, csak úgy, bukóra, tudod, hadd jöjjön be egy kis levegő.
– Oké, még valami?
– Hát, izé, abból a mandarinból, amit tegnap vettél hazafelé, hoznál nekem egyet?
– Persze.
– Légyszi, pucold meg...
– Feleségül ne vegyelek?
– Nem, kösz, az már megvolt.

Odamegy az ablakhoz, kinyitja, bukóra. Kifelé menet megáll egy pillanatra, és tétován megsimítja a takarót a lábamon. Ügyetlen a mozdulat, mintha nem is 12 éve élnénk együtt, mintha nem lennénk tíz éve házasok, mintha nem volna egy 11 éves közös gyerekünk, mintha nem lennénk már túl jón és rosszon, betegségen és egészségen, szegénységen és gazdagságon. Mintha valami fura, gátlásos bakfis volna, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Elnevetem magam ezen a furcsa simogatáson. Elmosolyodik, összenézünk. Aztán lemegy, teát készít nekem a konyhában. Bennem pedig egy pillanatra megáll az idő.

Ritkán írok a férjemről. Ennél ritkábban már csak „mutogatni” szoktam. Na, nem mintha az ő – általam való egyoldalú – mutogatása egyáltalán felmerülne minálunk, mint házastársjogi kategória.

Ebben a kapcsolatban senki nem mutogatja a másikat, mindenki maga dönti el, hogy mennyit mutogatódik. Vagy mutat meg önmagából a másik életének családon kívüli szegmenseiben. Ennél egy fokkal „magyarabbul” szólva: nem erőltetjük rá a másikra az általunk egyénileg választott létformáink kereteit. Mindegy, értitek. Ha máshonnan nem, akkor abból a hasonlatból biztosan, hogy Alexet még az ismerőseink is szeretettel becézik úgy: „Columbo felesége”. Ami kábé annyiban stimmel, hogy ő sem látható, viszont bizonyítékom van rá, hogy nagyon is létezik. Én pedig ugyanúgy nem vagyok Columbo, ahogy ő nem feleség. De a többi stimmel.

Szóval itt fekszem a nagy, bolyhos takaró alatt, érzem, hogy hat a lázcsillapító, és ahhoz képest egészen összeszedett gondolataim vannak. Ezalatt a láztól határozottan elkülöníthető finom, meleg érzés önt el ettől az esetlenül kedves mozdulattól. Olyan érzés, amit meg kellett tanulnom előhívni – vagy inkább: előengedni – magamból. Észrevenni, és a saját értékén kezelni.

Egy jól funkcionáló házasságban millió dolgot megtanul az ember a másikról... és ha szerencséje van, akkor önmagáról is.

Számomra az egyik legnagyobb lecke ahhoz a jelenséghez kapcsolódik, amelyet sokan és sokféleképpen próbáltak már leírni, receptbe foglalni, esszenciába önteni, amelynek titkára egy nagy és rendkívül profitábilis iparág épül, és amelyet mégis, én úgy érzem, soha, senki sem fog tudni igazán könyvbe, szelencébe, kőbe, aranyba vagy bármilyen létező földi anyagba zárni. Azért, mert egyszerűen megfoghatatlan. A jelenséget úgy hívják, hogy boldogság. Vagyis inkább: a boldogságra való képesség.

Hosszú-hosszú évekig szenvedtem attól az elváráshalmaztól, amit életem első három évtizedében otthonról, az iskoláimból, a társas kapcsolataimból, az előző szerelmeimből, kudarcaimból, sikereimből, emberi, társadalmi és szakmai elvárásokból... és persze leginkább saját magamból összeraktam. Azt gondoltam, hogy a boldogságnak záloga van. Hogy én csak attól lehetek boldog, ha az a valaki, akivel én együtt élek, úgy szeret, ahogy én azt elvárom tőle. És ezt a szeretetet úgy fejezi ki, ahogy én azt hallani, tapasztalni szeretném. Ahogy az nekem jó. Azt gondoltam, hogy a közös háztartásba majd szépen hozom az én elvárásaimat, ő hozza a saját elvárásait, és mi így ketten megpróbálunk megfelelni a másik elvárásainak, közben pedig építgetjük a boldogságunkat. Boldoggá tesszük egymást, és akkor majd minden jó lesz. Értitek, megfelelünk. Meg építgetjük.

Hát, mit mondjak, keserves éveket szereztem magamnak ezzel a hozzáállással. Ezen keserveknek a nagy része nyilván csak rám és az én Mrs. Columbomra tartozik. De annyit azért megosztok veletek, hogy nem könnyítettem meg a sorsomat azzal, hogy a saját szeretetnyelvemet akartam mindenáron ráerőltetni a társamra. Jó sok önvizsgálatba, közös munkába, sokszor fájdalmasan nyílt beszélgetésbe és reflexióba telt, mire megértettük a lényeget:

nekünk nem az a dolgunk, hogy egymás elvárásainak megfeleljünk, hogy egymást boldoggá tegyük, hogy mindenféle külső-belső megfelelési kényszertől vezérelve felhúzzunk valami építményt, és a kapu fölé kiszegezzük a táblát: „boldogság”.

Amit én megtanultam, az pofonegyszerű. Hagynom kell, hogy a másik úgy szeressen, ahogy neki a legjobb. Aztán ezt észrevennem, elfogadnom és értékelnem. Engedni, hogy jólessen, akkor is, ha nem úgy jutott el hozzám, ahogy én eljuttattam volna hozzá. Cserébe közben nekem sem kell semmi mást tennem, mint szeretni őt a saját magam módján, ahogy én a legjobban tudom. Persze, oké, ez tök szépen hangzik, már-már ráhímeznétek egy kispárnára. Vagy a falvédőre.

Ne tegyétek. Inkább elmondom, hogy nézett ez ki a gyakorlatban. Ahelyett, hogy – mint előtte túl sokáig – arra koncentráltam volna, hogy a férjem mit nem úgy mond és csinál, ahogy szeretném, elkezdtem azt figyelni, hogyan kommunikál. A gondolatait, az érzéseit, a szokásait... mindent. Észrevettem például, hogy hétvégenként mindig van egy pont, amikor Alex felajánlja, hogy elmennek valahová kettesben a gyerekkel. Nem azt mondja, kihangsúlyozva saját mártíromságát, hogy „elviszem magammal Lolát valahová, hogy te tudj pihenni/dolgozni/egyedül lenni”, hanem egyszerűen csak bedob egy ötletet, amire a lányunk persze ráharap, majd kérdőn rám néz, hogy szeretnék-e én is menni, vagy inkább maradnék pihenni. És akkor én eldöntöm, hogy mit csinálok. Vagy, mondjuk, tudja, hogy hétfőn Elviszlek magammalt forgatok, ezért vasárnap elviszi a kézi mosóba, és kisuvickolja a kocsimat. Csak úgy, mindenféle fanfár nélkül. Vagy amikor összenézünk a karácsonyi sült pulyka fölött, miközben fölolvassa az angoloknál tradicionális Christmas crackerből kiesett klasszikusan fárasztó faviccet, amit már tavaly is felolvasott... meg azelőtt is. Vagy mindig, amikor közösen megyünk valahová autóval, olyan zenét állít be az iPhone-járól, amit én is szeretek, pedig pontosan tudom, hogy legszívesebben megint az új Radiohead albumot bömböltetné, ami jó-jó, de már annyiszor ment, hogy fölvágom tőle az ereimet. Vagy, ha beteg vagyok, átszervezi a munkanapját úgy, hogy egész délelőtt otthon legyen mellettem, hátha szükségem van valamire. És a konyhába menet ügyetlenül megsimítja a takarót a lábamon...

Nem nagy dolgok ezek. Nüanszok. Mozdulatok, gesztusok. Egy-egy pillanat. Könnyű elsiklani fölöttük.

Észre sem venni őket, vagy csak legyinteni, hogy jó-jó, de nem mondja mindig, hogy „szeretlek”... nem hoz virágot minden névnapomra... nem tesz nagy nyilvános, romantikus gesztusokat... nem ír nekem verset a Facebookon (Jézus Mária, isten ments!)...

Nem, nekünk nem nagy és hangos gesztusaink vannak. (És ezzel nem azt mondom, hogy azoknak se legyenek, akiknek az esik jól. Dehogynem.) A mi boldogságunk máshol lakik; sok-sok apró pillanatban. Csak győzzük észrevenni őket. Mert mire pislogunk egyet, a legtöbb már el is múlik.

„Csak még egyetlen dolog...” Columbo hadnagy 69 epizódon át emlegeti Rose-t, igaz, csupán egyszer nevezi nevén. Az asszonynak mégis óriási szerepe van abban, hogy a nyomozóból az lett, aki. Én sem vagyok kevésbé hálás az én Mrs. Columbómnak. Mindenért, amit megtaníthattunk egymásnak az elmúlt 12 évben. Még akkor is, ha míg az amerikai NBC csatorna nagyon is tudatosan építette a hadnagyné titokzatos legendáját, Alex egy cseppet sem vágyik arra, hogy valamiféle dramaturgiailag fontos fantomszereplő váljék belőle... ezért aztán nem is ígérem, hogy a jövőben majd gyakrabban írok róla.

D. Tóth Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Josh Felise