Volt is rá okom, hogy ne higgyek nekik, hiszen amíg nem voltam apa, addig a babasírás kezdetétől számítva átlagosan tíz másodperc telt el az első öngyilkossági, és húsz az első gyilkossági gondolatomig. A babák ugyanis egy olyan titkos katonai frekvencián sugároznak, amit csak nekik tartanak fenn, a műsoruk hatása pedig felér az agyba döfött, majd az óramutató járásával megegyező irányban forgatott tűzpiszkáló vaséval. Elviselhetetlen. A babátlan férfiak számára legalábbis biztosan.

Mint amikor Pataki Attila népdalt énekel: kétségkívül különleges, de közben csak arra tudsz gondolni, hogy azonnal hagyja abba, különben kitéped a jégakkut a mélyhűtőből, és a füledbe öntöd a tartalmát.

Ehhez képest Zsuzsi már a kórházban odasétált az előzetesen fogvatartott újszülöttek cellasorának ajtajához, és közölte az ott posztoló smasszerrel, hogy kéri Tomikát, mert hallja, hogy sír. Száz másik között, három szobányi távolságból, négy falon át, kanyarban. És tényleg.

Persze ne mitizáljuk ám a nőket, ők sem ezzel a képességgel jönnek a világra. A terhességgel és a szüléssel kapnak egy viceházmesternyi hormonfröccsöt, ami olyan, mint Peter Parkernek a pókcsípés, csak nem ők másznak a falra tőle, hanem a pasijuk. Viszont felruházza őket egy különleges képességgel: letölti az agyukba a babasírások periódusos rendszerét. Ugyanezt a férfiaknak – mint minden mást az apaságban – elemenként kell összeszedniük és bemagolniuk. (Tessék, még egy pofátlan igazságtalanság!)

De szerencsére ez a léc is megugorható. Ha kitartóan figyel az ember, akkor a basic sírásokat gyorsan felismeri, az emelt szinthez meg úgyis az anyja kell.

Először is van a „Rájöttem, hogy egyedül vagyok, és ennek is te vagy az oka” sírás. Ez székrekedéses nyögésekkel és Darth Vaderes zihálásokkal indul, NDK szoftpornókból ismert sikolyokkal folytatódik, majd egy hirtelen feltörő, minden élő organizmust elpusztító hangvulkánnal ér véget. Felnőtt ember akkor ad ki hasonló hangot, ha részegen rosszat álmodik, felébred, kimegy az udvarra levegőzni, rágyújt, de közben rálép a földre dobott gereblyére, ami a pofájába csapódik, és ettől lenyeli az égő cigit.

Létezik a „Mit nem értesz azon, hogy éhes vagyok, te szülők szégyene?!” sírás. Ez halkan startol, aztán átcsap a bélcsavarodásos farkaskölyök vonyításába, hogy végül két oktávot felugorva olyan fejhangú visítássá erősödjék, amilyenre csak egy kérődzés közben picsán lőtt antilop képes. Ehhez a terrorcselekményhez sok levegő kell, ezért a gyerek megszakítja néha a víz alól a szükségesnél pár másodperccel később felbukkanó ámbráscet kétségbeesett hörgésével.

És ez még nem a legszörnyűbb. Ezekre ugyanis lehet számítani, hiszen az ember egy néhány hónapos csecsemő kirendelt védőjeként már csak jogos önvédelemből is nyilvántartja, hogy a gyerek mikor és mennyit evett utoljára.

De a férfielme atomjaira bomlásának közvetlen kockázata nélkül egyessel kezdődő személyi szám birtokában azt képtelenség felfogni, hogy egy emberi lény azért nem alszik, és azért bömböl, mert túl fáradt. TÚL FÁRADT! Hát ilyen a világon nincs! Akkor aludjon!

Én húsz éve dolgozom, négy hónapja van gyerekem, és esküszöm Kiszel Tünde szemöldökére, hogy bárhol, bármikor, ellenszélben, fingszagban, Bunyós Pityu-lemezeket hallgatva, Hugh Hefner szilveszteri bulijában, bungee jumping közben is aludnék, ha hagynának!

Ez az édes gyönyörűség, ez meg vonyít és rángatózik, mint egy sípcsonton rúgott focicsatár az NB III-ban, de olyan hangerővel ám, hogy a troli ledobja az áramszedőjét az utcán és belefojtja magát a Dunába. Ilyenkor, a „Túlhúztam magam, és ezért most rátok szabadítom a poklot” típusú sírásnál már csak a közvetlen anyai intervenció segít: anyatejjel kell elhallgattatni a Nyüszimacit.

A babasírások alapkategóriájába még egy bőgés tartozik, a Mi a fasz volt ez?!” nevű. Ez akkor tör ki belőlük, amikor megijednek valamitől. Például tőlem, amikor a homlokomba húzott sapkában, az arcomat félig eltakaró sálban hazaérkezve várom el Tomikától, hogy felismerjen és örüljön nekem, de ő az alsó ajka kifelé és felfelé mozdításával (hódmezővásárhelyiül: „pintyörítéssel”) jelzi, hogy másodperceken belül bömbölni fog, ha valaki nem takarítja el a lakásból ezt az idegen eszkimót. Ugyanezt lépteti életbe, ha belebaszcsizza a lábacskáját a fotel karfájába, vagy ha zsinórban tíznél többször éneklem el neki az „Áll egy ifjú nyírfa a réten” kezdetű orosz népdalt.

Ez a fájdalom inspirálta sírás iszonyú hangos, a kakukkos óra kakukkja leveti magát a toronyból, az ablakkeretből kiesik a gitt, a szíveden átgázol egy ekesorral felszerelt traktor, és annyira megsajnálod a babát, hogy bármire hajlandó vagy, csak hogy megvigasztald. Sosem gondoltam volna, hogy én azt fogom belesuttogni egy gyerekszoba sötétjébe: „Istenem, inkább nekem fájjon, csak neki múljon el”.

A sírás tehát sokkoló, elviselhetetlen, kiborító, és még sorolhatnám a jelzőket, de egyvalami biztosan nem: gond. Gyűlölöm azt a mondást, hogy „kis gyerek: kis gond, nagy gyerek: nagy gond.” Fogalmam sincs, hogy Tomika milyen kihívások elé állít majd bennünket, amikor felnő, és elhiszem, hogy nosztalgiával gondolunk majd vissza erre az időszakra, amikor még megfordulni sem tud önállóan, nemhogy járni vagy beszélni, de akkor is, értsük már meg, hogy a szavak mérgezni és gyógyítani is tudnak.

A gyerek nem gond. A gyerek feladat, kötelesség, kihívás, aggodalom, fáradtság, de nem gond.

A gond a betegség, a társtalanság, a munkanélküliség, és az, ha nincs hol lakni, nincs mit enni, ha lőnek az utcán és menekülni kell. De maga a gyerek, ez a belőlünk sarjadt, ránk bízott, ártatlan és magatehetetlen emberi lény fogalmilag sem lehet gond.

A gyerek áldás. Amikor rám mosolyog, és hátravetett fejjel, gurgulázva kacagni kezd, mint egy beszívott puttó, én, a cinikus szóforgató, Isten méltatlanul felemelt kegyeltjeként nyelem vissza a hála férfikönnyeit.

Herczeg Zsolt

Tetszett? Zsolt cikksorozatának első három része is kihagyhatatlan! Ezeket ITT, ITT és ITT tudod elolvasni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Glayan