-

Öthetes a kisfiam, ezért arra kérem az olvasót, hogy vegyen a vállára, és ütögesse meg gyengéden a hátam, mert aminek ki kell jönni, annak ki kell jönni.

A terhesség azzal kezdődik, hogy a társadalom némi erőszakot tesz a férfiak – esetemben negyvenegy évi – kitartó munkával tökéletlenre csiszolt nyelvhasználatán.

A terhesség például az ateistáknál is áldott állapot lesz. Továbbra is terhességnek nevezni minimum félig végrehajtott csecsemőgyilkosság. A nyelvi abortusz bigott híveiből összeállt statáriális vérbíróság jogerős ítélete szerint azért, mert „a gyerek nem teher”. Pedig nem a lószart. Én láttam a csajomat terhesen. Hát, ahogy Arany mondta, azt „nézni is tereh." Nemhogy hordani. Csak azt sajnálom, hogy a bürokrácia nem nyelvújító, mert imádnám azt olvasni a rendelő ajtaján, hogy „áldottállapotúak-gondozása”.

Személyes challenge tour-om következő állomása a többes számban fogalmazás elkerülése volt. A kispapák (pfuj, de modoros ez is) védőszentje óvott meg attól, hogy az első „Hányadik hónapban vagytok?” kérdésre nem vágtam rá, hogy „kábé az ötvenedikben”, hiszen annyival előtte jöttünk össze. Végül egészen a szülésig mentesültem a válaszadás alól, mert az első „Jó, hát akkor azt mondd meg, hogy hányadik hétben vagytok?” kérdésnél bebizonyítottam, hogy képtelen vagyok hetekben számolni, márpedig a többség ezt a számrendszert használja, ha terhességről (csak azért is!) van szó. Márpedig mindig arról van szó. Sőt mindig is.

A második ilyen kérdés a „Mikor szültök?” volt. Mindössze kétszer tudtam sikert aratni azzal a válasszal, hogy „Én nem akarok, Zsuzsinak meg szeptemberben kell, ha akar, ha nem”, mert az aktuális beszélgetőpartner ezt hallva azonnal lealjasodott a „De, ugye, apás szülés lesz?” szintre. Hát, mit lehet erre mondani? Lehet azt, hogy „Igen, meg gyerekes-orvosos” (vö.: „kardozós-ba**ós”), vagy sunyin elkenni azzal, hogy „majd ahogy az anyukája szeretné”. Az apás szülés ugyanis kötelező. Kész, enter. Aki nem megy be a saját nőjéhez, az nem jön be az összes többinek. (Egyébként én bent akartam lenni Zsuzsival a szülésnél, és a nettó nyolc, bruttó tizenkét órás vajúdást is végigcsináltam vele, de a gyerek nem akart csúcsfejet, ezért császármetszés lett a vége, a műtőbe pedig nem engedtek be, pedig állat-egészségügyi szakközépiskolát végeztem és tanultam bonctant.) A többes szám réme viszont azóta is kísért bennünket. Néha még most is rá kell szólni magunkra, hogy a „kakiltunk ma már?” vagy a „jaj, de szépet büfiztünk!” csak akkor elfogadható, hogy ha valakit John Cleese-nek hívnak.

Hasonlóképpen megállapodtunk, hogy nem szólítjuk egymást Anyának és Apának, főleg akkor nem, amikor a gyerek ott sincs. Szép terv volt. Az lett a vége, hogy Tarzan-üzemmódba kapcsoltunk, és nemhogy a másikról, de még saját magunkról is egyes szám harmadik személyben beszélünk. „Ne nyikorogj már, te gyönyörű ólajtó, Anya mindjárt jön, Apa átad neki, és zabálhatsz” – és ezt bármelyikünk mondhatja. Mi ezt a vereséget kompromisszumos együttműködésnek hazudjuk. 

Apropó, együttműködés.

A nő és a férfi terhesség (no pasaran!) alatti munkamegosztásának lényege, hogy a nőt mindenki biztatja, a férfit pedig mindenki fenyegeti.

A nőnek például senki sem mondja gúnyosan, hogy meghízott, vagy kárörvendően, hogy „na, majd megtudod, mi a fáradtság, mert soha többé nem fogsz aludni!”, de a férfinak igen, aminek hátterében nyilván az van, hogy ezért az egészért mi vagyunk a hibásak, mi okoztuk, tehát legalább szavakban jól meg kell büntetni bennünket. Majd legközelebb felhúzva tartjuk a cipzárunkat! Picsoghatna ugyan a férfi, hogy neki is jólesne egy kis hazugság, miszerint „minden rendben lesz, életed legszebb része következik, nem féltelek, jó apa leszel”, de ezek helyett – tisztelet az üdítő kivételnek! – más férfiak és nők (megengedem: a felkészítés jó szándékától motiváltan) jobbára istencsapásának állítják be a gyerekvállalást. Olyan méreg ez, amire nincs ellenszer, de azért lábon ki lehet hordani. Enyhíti a kínt, ha az ember a szülés után rá váró nehézségek listázásának szadizmusára mazochizmussal reagál: „tudom, én éppen ezért akarok gyereket.” Ez egy jó időre blokkolja a társalgást, és ilyenkor elő lehet hozakodni olyan sokkal könnyedebb vagy kevésbé megosztó témákkal, mint, teszem azt, az emberi jogok helyzete Észak-Koreában... vagy Kádár János megítélése Szent István intelmeinek tükrében. 

„Szerencsére” a világ a látszat dacára egyensúlyban van, és az inga mindig visszalendül. A szülés után ugyanis az anyák iránt érzett részvét elpárolog, és az emberek többsége annyi együttérzést tanúsít feléjük, mint amennyire Lord Meldrumot érdekli, hogy Mabel mit fog vacsorázni.

De a szülés utáni pálfordulásokról és közterületi idiótákról majd legközelebb mesélek, mert a gyerek nyújtogatja a nyelvét, ami nem azt jelenti, hogy tapló, hanem azt, hogy vegyem fel, mert le akarja hányni a vállam...

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Helen Sushitskaya