– 

Ez egy modern gyerek: nemcsak apja van, hanem appja is. Az anyukája ugyanis egy könyökvédős főkönyvelő alaposságával naplózza a baba életét egy – isten tudja, honnan kikukázott  – mobiltelefonos alkalmazással, tudniillik hogy mennyi aludt, evett és kakált. Tényleg. Szó szerint: minden szarra van már alkalmazás.

Ez persze csak arra jó, mint az, hogy a Tündérdisznót minden este lelkiismeretesen (ahogyan nálunk, Hódmezővásárhelyen mondják: cuttiglisen) megmérjük a bérelt babamázsán: semmire.

Az ugyanis nyilvánvaló, hogy eszik, mert hízik, sőt egyre inkább az idős Rákosi Mátyás és egy fiatal mangalicalány eltitkolt szerelemgyerekének tűnik, pedig esküszöm, hogy én nemzettem és Zsuzsi szülte.

Mindkettőnél ott voltam, mindkettőre emlékszem, főleg a másodikra, mert az sokáig tartott.

A babamérleg által mutatott súlyadat egyébként is csak iránymutató érték, tekintve, hogy Tomika mind a négy végtagjával úgy kapálózik, mint egy marionettbábu, aminek a mozgatója berúgott az előadás előtt, és lezuhant a művészállványról. Ennek megfelelően szerencsétlen műszer néha azt kénytelen közölni, hogy a gyerek össztömege két hónaposan félúton van Lagzi Lajcsi és egy pótkocsis IFA súlya között. Ez engem nem zavar, legfeljebb az erre rendszeresített füzetecskébe azt írom be precízen, hogy „a mérés sikertelen”. Én ezt sikernek érzem, hiszen túl vagyok rajta. Utána még nézem boldogan, ahogyan a gyerek a biciklizés közben a bokszolás nemes sportját űzi, mielőtt fürdeni visszük.

Apropó, fürdés. Ezt fürdetésnek hívják, pontosan azért, amiért az ásatásnak sem ásás a neve: a tényleges haszonélvezői mindkettőt betanított segédmunkásokkal csináltatják.

A fürdetés az apás szüléssel azonos megítélés alá esik. Több mint tisztálkodás, sőt a tisztálkodáshoz semmi köze, mert Őfelsége vagy nem koszos, vagy ha az, akkor már régen kiganézta valamelyik rabszolgája, mire leszáll az este. Ez egy rituálé, amire az apának haza kell érnie akkor is, ha a szomszéd utcasarkon van... és akkor is, ha az Északi-sarkon dolgozik. Kötelező kör, és ennek megfelelően a rá vonatkozó kérdés az iránymutató „ugye” szóval kezdődik: „Ugye, hazaérsz fürdetésre?" Fontos kispapás szabály, hogy ez az „ugye”, ez egy varázsszó, úgynevezett feleletkizáró bűbáj: nem lehet rá mást mondani, csak azt, amit a kérdező hallani akar.

Persze a fürdetést nagy kár lenne kihagyni, mert ez az egyetlen alkalom, amikor együtt lehet a család, és végre megbeszélheti az igazán fontos dolgokat, mint például azt, hogy „igen, apa is így szokott belepisilni a kádba”. Jó alkalom ez a gyerek testének tanulmányozására is, keresve rajta az aktuális külsérelmi nyomokat.

Nem tudom, hogy más kölke is szétkarmolja-e a saját pofiját, de az enyém (bocs: a miénk) igen, és ettől néha úgy néz ki, mint Freddy Krueger reggel, amikor rosszat álmodott.

Igen, tudom, hogy le kellene vágni a körmét, van is erre egy pofás kis szettünk, sőt egy kedves rokon egyenesen azt ajánlotta, hogy álmában (!) rágjuk le (!!) a körmét, aminek a gondolatától is hányinger kerülget, úgyhogy majd megoldjuk. (Előbb-utóbb méltányos lenne Pató Pál nevét is kiírnunk az ajtóra.)

A fürdetésben egyébként kivételesen profi vagyok. Most már hőmérő nélkül, első blikkre tökéletes hőfokú vizet rittyentek a kádba. Az úgynevezett kifogót, amiről eddig azt hittem, hogy törölköző, és a törölközőt, amiről eddig azt hittem, hogy textilpelenka, készségszinten használom. Dacára annak, hogy a fürdetés eszközeinek elnevezése sem férfibarát. Melyik elmebeteg találta ki, hogy a mosdókenőcs tubusán csak az álljon nagy betűkkel, hogy: Unguentum hydrophilicum nonionicum?!

Viszont rettentő büszke vagyok arra, hogy nálam (bezzeg) alig-alig történik kakabaleset. Izé, úgy értem, hogy akkor, amikor én pelenkázom. Ellenben szemtanúja voltam, amikor Tomika végbelében – természetesen fürdetés után – felrobbant egy gyalogsági fosgránát, és a srapnelek az anyukáját is elérték. Ha ezt parancsra és sorozatban tudná, át kéne írni a rendőrségi törvényben a tömegoszlatásra használható eszközök listáját. Így csak röhögőgörcsöt okozott mindkettőnknél, ami nyolc napon belül gyógyul.

A fürdetés után a szoptatás következik, ami nálunk nemcsak a táplálás, hanem az altatás eszköze is. Itt is vannak kurrens kommunikációs problémáink. Zsuzsi rendszeresen a gyereket kérdezi meg, hogy az előző alkalommal melyik mellből étkezett, amire az nyilván azt mondja, hogy „bögygörgybrrrieüüüüü”, ami babául annyit tesz, hogy „leszarom, ne húzd az időt, ide a zabát”. Ilyenkor a Nagybetűs Férfi feladata, hogy megadja a választ, de nálunk csak én vagyok jelen, ami persze nem azt jelenti, hogy nincs megoldási javaslatom. Erre is volt persze egy „igazán jó tanács”: különböző színű alkoholos filcek adták a lényegét, de Zsuzsi keresetlen szavakkal elutasította. T. V. Sz. barátom, Tomika keresztapja ugyanerre a célra legszívesebben ragtapaszt tett volna a ruhára a megfelelő oldalon, illetve a különböző színű karkötők alkalmazását indítványozta, hasonlóan sikertelenül.

Amiben viszont vitán felül sikeresek vagyunk, az az orrszívás. Mármint a gyerek orrával kapcsolatban. Az első alkalommal még azt hittem, hogy másodszorra a gyerek testét a hegymászókötelemmel, a fejét pedig szigetelőszalaggal fogom rögzíteni, különben addig rángatózik visítva, hogy véletlenül a szemgolyóját szippantjuk ki 1200 Wattal, amire biztosan van paragrafus a Btk-ban, meg hát egyébként is, elég zsenánt lenne. Ugyan, kérem! Bebizonyosodott, hogy a gyerek ehhez az egészhez sokkal jobban ért, mint mi. Ma már a takonyröptetés olyan rutinművelet, mint egy kőművesbrigádban januárban, influenzajárvány idején. Főleg, mert én csak a kezét és a porszívócsövet fogom, a kínzás örömét meghagytam az anyjának.

Viszont hazudni én is szoktam neki. Mindennap többször is. Ezt mások vigasztalásnak hívják. Amikor például azt mondom, hogy: „jól van”, akkor mindketten tudjuk, hogy rohadtul nincs jól semmi, mert nem vettem fel időben, tocsog a pelenkája, korog a gyomra, megijedt egy zörejtől, melege van, fázik... vagy mind egyszerre. (Igen, az orra úgy is tud fázni, hogy a tarkójának melege van.) Azt is szoktam neki hazudni, hogy: „nem lesz semmi baj”. Ez egy két hónapos gyereknél, akinél bármi tud baj lenni, már annyira ordenáré lódítás, hogy nem is magyarázom a bizonyítványom.

De hát az igazat – „fogsz még ennél jobban is rettegni felelés, állásinterjú vagy az első szex előtt” (ebben a sorrendben, hé!) – mégsem oszthatom meg vele.

Egyébként teljesen mindegy, hogy mit hazudunk neki vagy mivel nyúzzuk (az öltöztetést se szereti), mert mindenre és mindenkire gátlástalanul mosolyog. Még a Mikulásra is. Igen, én is tudom a szakirodalomból, hogy ez még csak ösztön vagy utánzás, és Hannibal Lecterre is visszavigyorogna, de kit érdekel, amikor annyira cuki?! Imádom, ahogy van.

Szóval, ahogy '85-ben mondtuk volna: nagyon klafa az egész, skacok. Nem kell beszarni. Az a baba dolga. Ti csak legyetek ott minél többet, mert minden kihagyott percért kár.

Herczeg Zsolt

Ha tetszett ez az írás, semmiképp se hagyd ki Zsolt előző két cikkét sem, olvasd el őket ITT és ITT!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/SanFuturDe