Jelenetek egy (vagy több) gyerekkórházból

–

Gyerekkórház, 2017/nyár

Kórházba szaladunk a négy hónapos kislányommal, aki váratlanul derékból hátrahajolt a kezemben, és utána megnyugtathatatlanul sírt. Aggódunk, hogy megrándult a nyaka. Nyár van és késő este. A sürgősségin sokáig várakozunk, azalatt megnyugszik, elalszik. Kedvesek. Vizsgálják, ultrahangozzák, a biztonság kedvéért felveszik. Az osztályon kevesen vannak, külön szobában lehetünk, mindenki nagyon kedves és támogató. Papíron 24 órán át vagyunk benn, de a jó állapotunkra tekintettel hamarabb elengednek minket, azzal az utasítással, hogy amíg le nem telik a 24 óra, ha gondunk lenne, az osztályra menjünk vissza. 

Az osztályon egy nagyon kicsi baba is van. Talán koraszülött, talán fejlődési rendellenessége van. Végig egyedül van. Senki nem megy hozzá. Megszakad a szívem.

Gyerekkórház, 2018/tavasz

A kislányom kruppos, az interneten azt olvastuk, az első ilyen alkalommal menjünk kórházba. Bemegyünk. A csecsemők számára kialakított szárnyba kerülünk. Itt is jut nekünk külön szoba, neki kiságy, nekem IKEA fotel. Besüvít a szobába egy nővér. Ki akarja venni a kezemből a 12 hónapos kislányomat. Viszi vérvételre, azt mondja. Nem adom oda. Látom az arcán a meghökkenést, de csak megfordul, és elindul, hogy menjek utána. A férjem is velünk jön. A kislányomat egy asztalra kell fektetni. A szobában két nővér veszi a vért, az egyik lefogja, a másik próbálkozik, én a fejénél nyugtatgatom. Ő ordít, vergődik, feszíti magát. Nagyon nehezen találnak vénát. Forgatják a tűt, nem jön a vér.

 A nővér hangosan szóvá teszi az egyéves kislányomnak, amiért a melleit is megrúgja. A férjem nehezen bírja a vérvétel látványát, inkább kimegy. Negyedóra után sikerül. Túléltük. 

Érkeznek mások is, forgalmas az éjszaka. A következő anyukára rácsukják az ajtót, viszik be a gyerekét vérvételre a vizsgálóba, ahogy az enyémet is akarták. Az anyuka 20 percen át téblábol az ajtó előtt, egyszer beszól, hogy legalább nyugtassák meg valahogy szegény gyereket. Leszólják. Végül kihozzák – a testén több helyen vérrel átitatott géz. Úgy tűnik, a vizsgálat sikerült. Az egyik véres gézdarab lepottyan a földre, és hosszú időre ott is marad. Az ápolónő fáradt és kimerült, vélhetően kiégett.

Hallgatom a nővéri átadást. Az egyik tényleg kedves nővér hosszasan magyaráz egy kisfiúról, akinek valamilyen fejlődési rendellenessége lehet. Egész nap egyedül fekszik a kiságyban. Nem jön hozzá senki. Sokat nyöszörög, máskor sír. Nem veszi fel senki.

Részletesen és lelkiismeretesen mondja el a nővér a másiknak a soron következő ügyeletből, hogy melyik üveges bébiételből hogyan sikerült kiskanállal megetetnie, hogy ne szondán kelljen táplálni. Később látom, hogy az „új” nővér egyszer megpróbálja, de nem sikerül elsőre. Megmondja a kisbabának, aki lehet talán egyéves is: „Jó! Ha nem eszed, akkor szonda.” És meg is kapja.

Reggel a nagyvizit idején ki akarnak küldeni, mondván, szülők a vizit idején nem lehetnek az osztályon, ez a házirend. Nem megyek ki, tudom, hogy jogom van ott maradni, nem áll fenn olyan ok, amivel hátráltatnám az ellátást. A kis helyre hivatkoznak, meg a többi gyerek jogaira, pedig ennél csak kisebb osztályokat láttam gyermekkórházakban. Bőven van hely. Győzködnek, hogy nem nagy ügy, de ha nem akarom, nem kell otthagynom egyedül az osztályon a kislányomat a kiságyban a teljes vizit idejére, kivihetem magammal a folyosóra, csak adjam be, amíg ő következik. Nem adom.

Akkor sem maradhatok bent, majd a főorvos úr mondja meg, mi lesz. Akkor köszönjük, nem veszünk részt a viziten. A vizit alatt kint ücsörgünk a folyosón.

Jön a főorvos úr, utána a köpenye, mögötte vonul a hierarchia. A mellettem lévő anyuka beadja a babáját, mikor ő következik. Rám néz és azt mondja: „Ha ez kell hozzá, hogy hazaengedjenek…” 

 

Gyerekkórház, 2019/ősz

Egy szülinapi buliról hazafelé az autóban egyszer csak dagadni kezd a kislányom szeme környéke, szája, viszket az orra. Mire 15 perccel később hazaérünk, már hallom, hogy rekedten sír. Allergiás reakció. Bevisszük a helyi ügyeletre, ahol beadunk neki egy szteroidos kúpot. Szerencsére lehúzza a dagadást, de azt kérik, a biztonság kedvéért menjünk be éjszakára megfigyelésre a kórházba. Felvértezve érkezem az előző kórházba, szerencsére már nem a csecsemőosztályra. Már a vizsgálatnál kikérdezem a vizsgálatot végző rezidens orvost: feltétlenül szükséges-e bent maradnunk. (Igen, mert 24 órán belül az allergiás reakció második körben újra előjöhet). Van-e értelme a rutin vérvételnek, amiben allergiát nem vizsgálnak. (A szülő visszautasíthatja a nem életmentő beavatkozást, egyébként személy szerint nem látja feltétlen szükségét.)

Az asszertív kommunikáció eszköztárával élve már rutinosabban és együttérzően mondom az osztályos nővérnek, hogy semmi esetre se vegye személyeskedésnek, mert nem ellene szól, de köszönjük, nem kérjük a vérvételt, és köszönjük, a vizitet sem kérjük, ha nem engedik, hogy mellette tartózkodjunk. Nem haragszik.

Bekerülünk egy szobába egy másik gyerek mellé, akinek a nővér állítása szerint szinte semmi baja sincs, éppen csak egy kis hőemelkedése van. Persze kiderül, hogy egy tonna lázcsillapító van benne, és hosszan elhúzódó, nagyon csúnya köhögése, magas láza miatt hozta be az anyukája három hét után sem szűnő betegség után. A szülői vécé csak a másik, kábé ötágyas szobán át közlekedve közelíthető meg, ahol a gyomorvírussal érkező gyerekek gyógyulnak. Nagyjából 14-15 hetes terhes vagyok, szóval örülök, amikor engedélyt kapok rá, hogy használhassam a folyosón lévő, egyébként gyerekeknek fenntartott fürdőszobát, papíron szabálytalanul.

Mivel a kislányom teljesen jól van, és a kórház közelében lakunk, másnap délelőtt jelezzük, hogy szeretnénk hazamenni. Ha ők nem értenek velünk egyet, akkor saját felelősségre. Egyben azt is jelezzük, hogy a kórházból kilépve azonnal felkeressük a háziorvosunkat. Az ügyeletes orvos nem érti, miért nem szeretném pont most igénybe venni a vérvételt: engem nem is érdekel, hogy például vérszegény-e a lányom? Két óra alatt nagy nehezen megírják a valószínűleg ritkán előállított papírt, amiben aláíratják, hogy a szülő „önkényesen” távozik, és jelzik, hogy a távozásunk gyámhatósági vizsgálatot is vonhat maga után. Hátha megijedünk. 

Pár nappal később a kislányom egy erős légúti vírus jeleit produkálja, egészen hasonló tünetekkel és hosszúsággal, mint a szobán velünk osztozó kisgyermek. Tudjátok, akinek „szinte” semmi baja nem volt.

Gyerekkórház, 2020/nyár 

Műtik a négy és fél hónapos kisfiamat. Már a műtét előtt jóval tájékozódom róla, hogy majd oda kell adnom valaki kezébe, aki beviszi a műtőbe, ahol nagyon kedvesek lesznek vele, ha kell, énekelnek is neki, felteszik a kis testére a tappancsokat, és hamar elkábítják. Már a műtét előtt jóval elengedem, hogy nem a gyerek áll a középpontban, hogy nem lehetek vele az anesztézia bevezetése alatt, ahogy az ENSZ 1989-es Gyermekjogi Egyezményben áll, és amit Magyarország már réges-régen ratifikált. Nem feszülök, hogy ő se feszüljön.

Odaadom a gyerekem a műtősnek. Megkérem, hogy másképp fogja, ahogyan a kisfiam jobban szereti. „Én akkor is így fogom” – mondja, majd beviszi a műtőbe.

Amíg műtik, fejek, mosdóba megyek, eszem egy szendvicset, hosszú idő telt el kora hajnaltól mostanáig. Az elmúlt három órában az osztályon sétálgattam fel-alá kezemben az autós hordozóval, benne a kisbabámmal. Nem lehet bevinni autós hordozót a házirend szerint, az osztály nagyon szűk, sokszor útban is vagyok. Mégsem szólnak. Úgy érzem, tudják, érzik, átérzik, hogy éppen túléljük azt, hogy órákon át kell éheznie a műtétig.

Amíg várok, az osztályvezető hangosan értekezik egy kollégájával, aki beugrik megkérdezni, hogy a gyógyszerből, amiről beszélnek, mennyit bír el a centrális véna. Az orvos sztorizik: neki hogy működött, pedig „az a gyerek már annyira meghalt, hogy annál jobban nem is halhatott volna meg”. 

Vizit is van. Összegyűlnek a nővérpult körül, úgy beszélik meg, melyik gyerekről mit kell tudni aznap. Mégsem küldenek ki senkit, pedig az osztály nagyon kicsi, nagyon szűk.

Három órával később megérkezik a kisfiam, hozzák a műtőből. Jön a műtős, a szakorvosunk, az aneszteziológusunk. Mindent elmondanak, mi hogy volt, mire hogyan reagált. Mindenki nagyon kedves.

20 perccel később a kisfiam felébred. Soha nem hallottam még kisbabát így, ilyen mélyről, ilyen megállíthatatlanul sírni. Kint többen állnak a nővérpultnál, csak néznek, valamiért kívül maradnak. Megkérdezem, hogy mit csináljak. Azt mondják, adjak neki cukros vizet.

Nem bírok. Alig bírom tartani, annyira vergődik. Nem merem elengedni a másik kezemmel. Odaadom az ott lévő rezidens orvos kezébe, amíg megpróbálom elkészíteni neki, de csak szerencsétlenkedem. Segítséget kérek. Szabadkozom, amiért gyakorlatlan vagyok. Megnyílik az addig tartózkodó nővér, segít, megitatja. Jobban lesz. Kicsivel később meg tudom szoptatni. Sokáig ringatom, állva szoptatom, vigyázok a pulzoximéter és az infúzió zsinórjaira. Később megpróbálok leülni a fotelszerűségbe, aminek a háttámlája kényelmetlenül messze van a derekamtól, nagyon furcsa szögben dől, a karfától pedig valahogy nem fér el a kisfiam feje a karomban. Inkább csak kiülök a szélére.

Van egy szék is a szobában, néha átülök oda, hátha jobb. Az éjszaka második felében már le tudom tenni.

Megkérdezem a nővéreket, figyelnének-e rá, ki kell mennem, mert az osztályon nincsen mellékhelyiség, és én dél óta nem voltam. De ez nem baj, így készültem. Nagyon kedvesek. Szeretetteljesek. Vigyáznak a gyerekekre, különösen azokra, akik egyedül, szülő nélkül vannak ott, és akiket senki nem látogat. 

 

Már nem ér váratlanul. Kimegyek az osztályról, elmegyek az épület főbejárata előtt, át az ambulancián, ami éjjel csendes és nyugodt, nem olyan, mint napközben. Bekanyarodom a szépen felújított mosdóba, ahol meglepő módon van szappan és WC papír is. Szusszanok pár percet. Reggelre jobban vagyunk, az orvosunk korán megérkezik és elenged minket. Hazamehetünk gyógyulni. 

Gyerekkórház, 2021/tavasz

Újabb műtét, másik osztály. A fiam 14 hónapos. Hajnal óta nem ehet, most reggel van. Amikor beérünk, még egész jókedvű, de aztán megvizsgálják a folyosón, majd az osztályon is. Onnantól kezdve már csak időszakokra tudom elterelni a figyelmét. Sokat várunk, több órát. Senki nem tudhatja előre a pontos műtéti beosztást, csak a tervezett sorrendet, hiszen bárki beteg lehet aznapra, amiért előrébb kerülünk, vagy jöhet egy sürgős eset, akinek jobban kell a műtő, ezért az éhezést mindenkinek ugyanakkor kell kezdeni. 

A bohócdoktor sokat segít. Én is sokat énekelek. Nagyon sokat sír, nem érti, miért nem szoptatom meg.

Vizet ihatna, de nem fogadja el. A műtét előtt egy órával mégis sikerül adni neki kicsit. Jobb lesz. Utána nyugtató kúpot kap. Érzem, ahogy elernyed tőle. Így megy majd a műtőbe. De csúszunk egy kicsit, és az izomtónusa újra élénkül. Pedig reméltem, hogy hat még a gyógyszer, mikor el kell válnunk. Jön érte az orvosunk, most ő viszi be. Látom, ahogy távolodnak. Látom, ahogy simogatja a fejecskéjét és beszél hozzá, amíg beérnek a műtőbe.

A műtét idején már rutinosan etetem, itatom magam, fejek, mosdóba megyek, készülök a maratoni etapra. Kapcsolatot teremtek az ápolóval, hogy az ébredés utáni pillanatokban olajozottabban tudjunk együttműködni, ha kell. Kedves, mosolygós, lendületes, biztat. Azt mondja, nincs két egyforma ébredés. Reménykedem, hogy most könnyebb lesz. Két és fél óra után hozzák. Most egy kicsit jobb, tényleg más ez az ébredés.

Egy másik, szintén frissen műtött baba nagyon sír, az anyukája megkérdezi, mikor kaphatnak újra fájdalomcsillapítót. „Csak hatóránként lehet. Nem azért vagyunk itt, hogy agyongyógyszerezzük a gyerekeket” – hangzik a szigorú válasz a nővértől.

Amikor kimegy, az aggódó és tehetetlen anyuka mellé guggolok, és elmondom neki, amit tudok: más hatóanyagot tartalmazó fájdalomcsillapítót hamarabb is kaphat, mint hat óra, kérdezze meg udvariasan, van-e ilyen. Hát persze hogy van.

Az osztályon nagy a tömeg, mindenféle korosztály mindenféle műtétre érkezett, szülők és gyerekek sokasága vegyül. Soha nem kell egy szülőnek sem magára hagynia a gyerekét egy pillanatra sem. Egy lány a mellettünk lévő ágyon egy másik osztályról tartósan fekszik itt: a pszichiátria tele van. Úgy 15 lehet, anorexiás. Segít nekem, amikor a kisfiam a karomban alszik, és észreveszi, hogy vizet szeretnék, de nem érem el. Éjszaka pulzoximéterrel alszik. Figyelem a pulzusát, sokszor csak 40 körül van. Nagyon sovány. Amikor vécére megy, a nővérek aggódva hallgatóznak az ajtóban. Sokat törődnek vele. Szomorú, mert már úgy volt, hogy hazamehet, de most mégsem.

  

Figyelem, ahogy eszik. Nagyon kis falatokban, nagyon-nagyon lassan és nehézkesen. Legalább gyümölcsléből sokat iszik. Mielőtt hazamegyünk, elmondom neki, hogy a kislányomnak pont az a neve, mint neki, és remélem, amikor felnő, pont ilyen szép és okos lesz, mint ő. Később is eszembe jut. Remélem, jobban van.

Gyerekkórház, 2022 

Ezt az évet megúsztuk. Mostanra megtanultam, hogy kórházba tényleg csak akkor menjek gyerekkel, ha már biztosan nincs más választás. Vagyis, ha olyan kezelésre van szükség, amit otthon nem tudunk megoldani. Szerencsések vagyunk, mert olyan gyermekorvosunk van, aki folyamatosan tájékoztat minket, és mindig elérhető, akár videócseten is kapcsolatba léphetünk.

Gyerekkórház, 2023

Meséljetek most ti! Miket láttok, éltek át és tapasztaltok mostanában a gyerekkórházakban?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Picture taken by Sebastian Rose

Kőrizs Kata