–

Úgy kezdődött, hogy váratlanul, értelmetlenül meghalt egy fiatal betegem nagypénteken. Azt hittem, sőt – bár ilyet elvileg nem szabad – azt ígértem neki, minden rendben lesz. Azt mondtam, biztonságban van. Mert biztos voltam benne, hogy rendbe jön, de egy előre nem látható komplikáció mindent felülírt.

A halálhíre valóságos sokként ért pár órával később. Zokogó családját hetek múlva is láttam magam előtt.

Ez a húsvét így sokkal inkább szólt nekem a halálról, mint a feltámadásról.

Ennek jegyében, a betegem halálával a fejemben, harmadnap leestem egy vágtázó lóról, mert egyszerűen nem tudtam kellően figyelni a világra körülöttem.

Feküdtem a földön, néztem a szél kergette felhőket az égen, és azon gondolkoztam, hogy ha ezt látom, akkor túléltem az esést. Óvatosan mozdítottam meg a lábam, majd a karom, végezetül – tudván, hogy a traumatológia legszigorúbb utasítása ellen teszek – a fejem. Fellélegeztem, hogy mozog mindenem.

– Jól vagy? Hívjunk orvost? – jött távolról a társaim aggodalmas kérdése.

Szörnyen fájt mindenem. Az jutott eszembe, a legjobb lenne, ha két percet visszamehetnék az időben, és valahogy fennmaradnék a lovon. Akkor most nem kéne azon gondolkoznom, bekerüljek-e az ellátórendszerbe, amelynek általában én is tagja vagyok, de most a másik kapun belépve érkeznék: betegként.

Ezen a kapun sokkal félelmetesebb bemenni, sokkal kevesebb a kontrollom a helyzet felett, mint azt megszoktam.

Ahogy ott feküdtem a földön, elképzeltem, hogy jön a mentő, leteszik mellém a piros táskát, aminek pontosan tudom, melyik rekeszében mi van, csak most nem én kezelek, hanem engem kezelnek. Fölém hajolnak, megvizsgálnak, tesznek a nyakamra egy merevítőgallért, vénát szúrnak, infúziót kötnek, indulás. Sziréna vijjog, pittyeg a monitor – hallottam már ezt a hangot sok száz órán keresztül, csak ez alkalommal az én szívem lenne kihangosítva.

Betolnának a mentőbejárón a területileg illetékes traumatológiára, ami régóta bennfentes szakmai viccek tárgya omladozó mennyezetével, hulló csempéivel, lógó, nyikorgó ajtajaival. Átadnának a személyzetnek, karszalagot kapnék a nevemmel és a társadalombiztosítási számommal. Megvizsgálna előzetesen egy kimerült rezidens, akinek még vannak emberi gesztusai, de néhány év múlva talán már ő is a kiégés jeleit fogja mutatni. Célirányos kérdéseire visszafogott tőmondatokkal válaszolnék: nem volt eszméletvesztés. Igen, szédülök. Nem, nem cseng a fülem.

Röviden megszorítaná a karom, biztatásképp, majd a számítógép felé fordulva írni kezdene az orvos. Majdnem azt mondtam, a kolléga – de ebben a helyzetben ő nem lenne kolléga, pontosabban: én nem lennék kolléga. Nem is mondanám neki, hogy orvos vagyok. Eleve elmondani sem egyszerű… tűnjek hozzáértőnek, hadd fogjon gyanút, és kérdezzen rá ő? Vagy közöljem direkt módon, szinte kérkedve, mintha elvárnám, hogy kezeljen kollégájaként? Egyik sem az én stílusom.

Kinyögni ilyen helyzetben, hogy orvos vagy, két következménnyel járhat: van, aki lazán veszi, és bajtársaként tekint rád; és van, aki úgy kezd el méregetni, mint ahogy egy szabadnapos adóellenőrt szokás az Ecserin – minden kérdésedet gyanakodva fogadva.

Miközben ezen morfondíroznék, áttolna a bagószagú, tetovált karú beteghordó a CT folyosójára, ahol más pórul jártakkal együtt várnám csendben a sorom, mint egy hibás alkatrész a futószalagon. Tehetetlen lennék.

Betolnának a CT-be, szinte érezném, ahogy átvilágít a röntgensugár. Titkon vágynék ki az operátori szobába. Annyira ismerős lenne az egész, annyira tudnám, hogyan kapcsolódik egyik láncszem a másikhoz, de így, a másik oldalról mégis teljesen más lenne minden. Ijesztő lenne sokféle hang, a gépzúgás, de még az ajtó csapódása is.

A CT után visszakerülnék a vizsgálóba, elhúznák a felaggatott zöld lepedőből rögtönzött kórházi függönyt körülöttem. Hallanám, bár nem látnám, ahogy belép a szobába egy mélyebb hangú orvos, valószínűleg a rangidős szakorvos. Nehéz léptekkel menne oda a számítógépnél ülő rezidenshez.

Referálni szeretném, főorvos úr. Lóról esés, nyaki fájdalmak, agyrázkódás. Törés nincs. Elkezdtem írni a kórlapot.

Félig felülnék, megtámasztanám magam a könyökömmel. Így már látnám őket: a fáradt rezidenst és a fásult főorvost. Nézik a CT-met. Hümmögés, fél szavak, nem érteném őket. Rólam beszélnének, de nem hozzám – hozzám még nem szóltak volna.

Feküdjön azonnal vissza! – pirítana rám a nővér jobbról. Igaza lenne egyébként, mégsem esne jól a hangnem.

Elnézést, csak érdeklődni szeretnék, hogy mi volt a CT-n.

Majd benne lesz a leletében – vetné oda a főorvos.

Lefeküdnék.  Nem pont ezt képzeltem hozzám szólás alatt… nesze neked „partneri orvos–beteg kommunikáció", nesze neked pozitív szavak, amelyekben annyira hiszek – morognék magamban.

Néznék tovább a leleteimet a gépben. Valószínűleg eljuthattak a személyes adatokig, a nevemig.

Maga doktor? Milyen doktor? – jönne az éles kérdés, teljesen más hangsúllyal, mint az előbb.

Aneszteziológus – felelném.

És ezt eddig miért nem mondta, kolléga? – a meglepődés felülkerekedne a mogorvaságon. Észlelném a hangsúlyváltást: méregetni kezd. Pont, mint ahogy egy adóellenőrt szokás.

Mert ez most nem számít – gondolnám magamban, miközben válasz nélkül visszafeküdnék a kemény hordágyra.

Mert tényleg nem számít.

Orvosként, egy omladozó vár falait védve néha elfelejtjük, milyen lehet a másik oldalon. Teljesen mindegy, hogy tudósok vagy kétkezi munkások, orvosok vagy kertészek, nyugdíjasok vagy diákok, fiatalok vagy öregek a betegeink: akkor és ott nagyon kiszolgáltatottak. Biztonságérzetük javarészt a mi közléseinktől, emberi gesztusainktól függ. Ebben a kontrollvesztett állapotban pont ugyanannyira van szükségük a jó szóra, mint a megfelelő orvosi ellátásra.

Azért nem mondanám tehát, hogy orvos vagyok, mert baj lenne, ha ez lenne az emberi hang záloga. Azért nem mondanám, mert nem akarnám feleslegesen a kapcsolataimat vagy az esetleges hozzáértésemet fitogtatni. Azért nem mondanám, mert nem orvosként lennék ott, hanem betegként, vagy csak egyszerűen: emberként.

Ahogy feküdtem sajgó porcikáimmal a földön az esés után, és néztem a szél kergette felhőket az égen, elképzeltem, milyen lenne, ha nem a személyzeti bejárón, hanem a főbejáraton kerülnék be az egészségügybe.

És rájöttem, hogy félnék.

Annak ellenére félnék, hogy ismerem a rendszert. Nem azért, mert nincs az ellátásban bizalmam: tudom, hogy „el lennék látva". Tudom azt is, hogy a sok rémhír és rossz tapasztalat ellenére mennyi emberi küzdelem és pozitív gesztus van az egészségügyben. De a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség akkor és ott a földön fekve mégis megijesztett, és a helyzetem kettőssége (orvos is vagyok, beteg is vagyok...) nemhogy nem segített, de még nyomasztott is. Hiába ismerem jól az egyik oldalt, ha most a másikra kerültem.

A másik oldalon lenni pedig sokkal, de sokkal nehezebb.

Máté-Horváth Nóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ JGI/Jamie Grill