Bendl Vera: Csak ha haldoklik a hölgy, akkor tudjuk. Érti, ugye?

–

Megőrülök 

Megőrülök, annyira fáj a fülem meg a fél arcom. Sem enni, sem inni nem tudok. Zavar. Egy kicsikét. Persze szabadnap van, most hova menjek. Felkeresem a közelemben levő Híresférfirólelnevezettnagymúltúkórház honlapját. Szabad- és ünnepnapokon fül-orr-gégészeti ügyelettel kecsegtetnek. Két utca tőlem, annyit kibírok. Jelentősebb lázam éppen nincs. Összeszedem magam, süvít a szél, sapkát húzok. Belépek a kórház óriás faajtaján, és hogy kivel találkozom, azt nem nehéz kitalálni: a portással persze. Vagy inkább portásnővel. Éppen úgy fest, mint Máris szomszéd parókában, de egy olyan parókában, amelyik nem olvadt le róla harminc éve. Sötét, a hetvenes évek hullámaival. Az a sejtésem, hogy az arca sem öregedett harminc éve.

Mindig is ilyen volt, és ilyen lesz, egyszerűen mindig portásnőként születik újra. 

Azt kérdezi, amit szoktak a portásnők: mi a fenét keresek én itt. Mondom, hogy az ügyeletet, arra jöttem. De hol lakom. Ledarálom a kétutcányira levő címemet. Hogy ott? Az egy másik kerület! Ráncolja a homlokát, könnyen megy neki. Mondom, talán másik, de a honlapon olvastam, hogy itt van ügyelet. Na, az nem úgy van! Ha egy másik kerületben lakom, máshova kell mennem! Most azonnal értsem meg! Egyelőre nem megy. Túlzottan hiszek az írásbeli tájékoztatásban, és túl rosszul vagyok ahhoz, hogy el akarjak menni máshova.

Mi a baja?

– kérdezi Márisné. Iszonyúan fáj a fülem, dünnyögöm. Persze félek, mert a szocializmus végnapjaiban nőttem fel, és félelemlistámon a portások, házmesterek és jegyellenőrök a baltás gyilkosok előtt helyezkednek el. A füle? Bólintok. És miért MOST jött? A kérdésen nem lepődöm meg. Mélységes imprinting következtében tudom, hogy egy portásnak MINDENT joga van megkérdezni. Most még csak azt sem kérdezte, mivel töltöttem az éjszakámat, hálás lehetek. Igaz, azt is szívesen megválaszoltam volna, mert FÜLFÁJÁSSAL! Azért most jöttem, válaszolom, mert a háziorvosom gyulladáscsökkentőt javasolt, de nem érzem, hogy hatna. Hát, az nem is hat ilyen rövid idő alatt, arra várni kell, válaszolja doktor Márisné. Ez sem furcsa.

Tudom én, hogy ebben az országban a kompetenciahatárok eleve nincsenek olyan szigorúan véve, a portásoknak meg köztudomásúan NINCSENEK kompetenciahatáraik.

Szóval a füle. Nem, az arcom is. Nem tudok enni. Sem. Akkor miért azt mondja, hogy a füle! 

Elvileg és igazából

Telefonálni kezd. Annyit hallok, hogy „hova tudna menni rajtunk kívül? De mondom, rajtunk kívül? Mondja már meg!” Leteszi a telefont. Negédesen megnevezi az Egymásikférfiúrólelnevezettszinténhíreskórházat, ott a központi rendelés. Tétovázom. Doktor Márisné ideges. Még mindig itt vagyok? Megjelenik egy orvos, Márisné segélykérőn néz rá. Magyarázná már meg ennek a tébolyult nőnek itt, hogy miért nem látják el, kéri más szavakkal a doktort. Az orvos nem rest, ki is fejti: egy, másik kerület. Kettő, elvileg, ha már itt vagyok, elvileg és igazából nem küldhetnek el, DE… Beszél, és közben szemében nem megroggyant alakomat, ronda, kék sapkámat és narancssárga kabátomat látom, hanem egy szörnyű barna meztelencsigát. Szóval DE ahhoz biztosan meg kell várnom, amíg vizitelnek mostantól két és fél órán át. Ebben a pillanatban csak akkor tudnának ellátni, ha úgy tűnne, hogy életveszély van, ha haldoklik a hölgy, érti, ugye. De alapvetően máshol van a központi ügyelet.

Magán múlik, hogy kihasználja-e, hogy most már nem küldhetjük el (itt hanghordozásával és gesztikulációjával egyértelműen tudtomra adja: ez egy rohadék döntés lenne részemről).

Bólintok. Nem mintha érteném. Az orvos kedvesen vádló tekintettel megjegyzi, hogy az Egymásikférfiúrólelnevezettszinténhíreskórház két megálló. Szálljon fel a metróra, teszi még hozzá. Hölgyem. És elmegy. Fogalma sincs, hogy alig bírtam két utcát gyalogolni. 

Nem tudok dönteni

Állok a porta előtt, neten keresem a Szinténhíreskórház fül-orr-gégészetét. Rosszul vagyok, kezdem elveszteni a világ érzékelését, de még feltűnik, hogy Doktor Márisnét elképesztően bosszantom a jelenlétemmel. Beteg bosszúvágyam azt sugallja: ha ez így van, legyen is így! Ennyit megérdemel. Minimum öt percet maradok még, ha ezt a személyt idegesíthetem. A hatalmas fa bejárati ajtó mellett, a portásfülkétől másfél méterre meglátok egy nagyjából száz centi magas hokedlit. Teljesen valószerűtlen, de ez itt Magyarország. Miért ne lenne a bejárati ajtónak támasztva egy hokedli? Lerogyok rá. Doktor Márisné tűkön ül. Folyton néznie kell engem. Közel is vagyok. Hogy takarodnék már el, erre gondolhat. Legalább valami. Aztán talán megsajnál. Vagy nem. Egy kicsit ez is, az is. Azt mondja, hogy megadja az Egymásikférfiúrólelnevezettszinténhíreskórház fül-orr-gégészetének telefonszámát nekem. Kivételesen. Mivel azt játsszuk, hogy kedvesek vagyunk, én bólintok, és fel is írom. Sőt, megadja a saját intézményének számát is, amit másnap reggel hívhatok, hogy kérjek időpontot. Akkor már nem számít a kerület talán? Ebbe nem tudok belegondolni. Mondom, jó, de adnak is időpontot? Azt nem tudja. Persze ebben nem találok semmi furcsát.

A diagnózisomat valószínűleg már sejti, azt viszont nem tudja, mikor van időpont. Teljesen átlagos. 

Öt perc után felállok, úgy döntök, hazamegyek, hátha mégis elmúlik az egész. Remélem, eléggé feldühítettem Doktor Márisnét.

Szerencsés vagyok, hiszen élek

Néhány óra múlva rájövök, hogy nem múlik el, és nem bírom ki. De most már szeretnék biztosra menni. Felhívom a Szinténhíreskórház fül-orr-gégészetét, hogy ne menjek hiába. Tárcsázom a számot, amit Doktor Márisné megadott. Egy kedves hölgy veszi fel. Felvilágosít, hogy ez a Magyar Mentőszolgálat Szuperügyelete.

Ja bocs. Most így hirtelen…

Ennek ellenére elmegyek a Szinténhíreskórházba, és a fül-orra, nem a pszichiátriára. Elmegyek, és ott aztán szinte semmi bosszantóan izgalmas nem történik, mert ellátnak. Olyan kedvesen vesznek tőlem vért, ahogy nem szokás, és legfeljebb csak néhány súlyos betegséget lengetnek be, amelyek a tüneteimet okozhatják. Mindez tökéletes, hiszen amikor kiderül, hogy amim van, egy rendes antibiotikummal kikúrálható, én már úgy érzem, boldog vagyok. Mennyi mindent úsztam meg, te jó ég! Még Márisnéval is beszéltem, és íme, itt vagyok! Ez tényleg és őszintén minden világok legjobbika, én pedig elképesztően szerencsés vagyok, hogy ebben élhetek!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / ljubaphoto

Bendl Vera