-

Kísérettel mehetett csak ki levegőzni, én mentem vele végül, a feleségem az alvó, hatéves fiunkra vigyázott, szorosan ölelte a kórteremben.

- Mik azok ott a karodon? Vagdostad? Miért?

- Ki akartam szökni az intézetből. Gondoltam, bevisznek majd a kórházba, és akkor eltűnhetek végre. Javítósok vannak még ott, meg más spécisek. A büntetősökkel nem érintkezhetünk. Napi három cigit engedélyeznek: reggel, délben, este. Szerencsére. Ebben van az összes örömöm, még nem akarok róla leszokni.

Atyáskodva papoltam neki a cigarettázásról, hogy nem jó, fölösleges pénzkiadás, függőség. Meg szerintem nem finom az a nő, aki dohányzik. Emlékszem, hálás is voltam, amiért felhagyott egy lány a cigizéssel, amikor jártunk. Persze a cigi a legkisebb gond ma nála...

- Ezt itt késsel vágtam, be kellett volna varrni, de én inkább savat öntöttem rá, oszt jóvan. Egészen szépen összehegedt. Ezt pengével. Mondták is, ha csak egy milliméterrel beljebb vágom, akkor ez a karom lebénul.

- Akkor neked megmentették az életed. Örülsz neki?

- Most már igen. Van egy barátom. Régóta. Meg járok rajzos iskolába, grafikusnak is tanulok. Nagyon szeretek rajzolni. Ő a legjobb barátnőm – mutatja mobilon. Ugyanaz a sorsa, mint nekem. És vagyunk még így páran. Azért szeretnék majd egyszer az intézetben dolgozni, hogy segítsem azokat, akik ugyanerre a sorsra jutnak. Én megértem őket, és jobban tudok segíteni.

Voltam én már börtönben is. Megvertem egy társamat, mert olyat mondott a Mamára, akit nagyon szeretek és tisztelek és fontos nekem, meg születésem óta vigyáz rám, hogy teljesen feldühödtem. A Mamánál hagytak ötéves koromban. A legkisebbik testvérem egyéves sem volt, amikor odakerült. Nagyon nem szeretnék találkozni anyámmal. Megjártam a BV-t, drogoztam (heroin, kokain, minden), rengeteg pénzem volt, vehettem belőle bármit. Volt dílerem. Azt meg már sejted, honnan volt annyi pénzem.

- Nem baj hogy ennyit kérdezek? Tudsz róla beszélni?

- Épp most voltam pszichológusnál, és azt mondta, ha nem tudok róla beszélni, akkor bármikor újra előfordulhat. Az altatásnál is olyan szert keresett a doki, hogy ne emlékeztessen a drogra, mert akkor újra megkívánhatom. 13 éves voltam, amikor a barátnőm szólt, belevágtam. Elrontottam a sorsomat nagyon. De legalább nekem nem volt stricim. Nem kellett leadnom a pénzt senkinek. Kicsit azért félek, mi lesz, ha kikerülök innen az intézetből, ha 18 leszek. Elrontottam a sorsomat nagyon.

- Figyelj csak! Jó hírem van. Ha hosszú ujjú blúzt húzol, nem látszik a nehéz sorsod, teljesen új és értékes életet kezdhetsz, és ugyanolyan ember lehetsz, mint bárki, aki itt sétál az utcán. Neked is lehet olyan szerető családot, mint amilyennek a miénket látod. Ezt kívánjuk.

Búcsúzáskor ezt mondtam neki, amikor már a feleségem is ott volt:

- Vigyázz magadra! Drukkolok, hogy legyenek és sikerüljenek az álmaid! Ne feledd, mit mondtam: olyan szép vagy te is, mint a feleségem.

Elpirult. A vázlatfüzetnek és a színes ceruzáknak megörült. Holnap reggel őt is hazaengedik a kórházból. A nővérek vele is emberségesen bántak. Köszönöm.

X.Y.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture