Ciki lettem, de igazából élvezem

–

Ha tinilányod van, a saját nőiségedhez való viszonyod is mérlegre kerül

Emlékszem arra az időszakra, amikor elkezdtem a sima farmer-póló(pulcsi)-sportcipő szettek helyett kicsit csajosabban öltözködni. Sajnálatos módon ez a platformos cipők korszakában történt, és emlékszem rá, hogy mennyire vágytam egy magastalpúra, mennyire kellemetlennek találtam anyám cipőit (amik mai fejjel teljesen okés lábbelik voltak). Anyukám egy ideig ellenállt, aztán meglepett eggyel, persze az sem volt jó – hiszen éppen akkor mindent gáznak találtam, ami neki tetszett, azt meg különösen, amit ő viselt. Ez teljesen természetes dolog,

bizonyos időközönként meghallgathatod, hogy ciki vagy, ha szakadt farmert hordasz, ciki vagy, ha menő sportcipőd van – magyarul igyekezz semmiképp ne viselni olyan dolgokat, amik a lányodnak is tetszenek.

Szerencsére elég mélyen meg vagyok győződve róla, hogy összességében nem vagyok ciki, még ha a lányom szerint néha mégis. De visszamenőleg nagyon bánt, hogy anyukámnak későbbi tudásom szerint voltak bizonytalanságai saját magában ilyen téren, én meg (most, hogy tapasztalom, igazán érzem) elég tapló megjegyzésekkel gyalogoltam bele. Nekem például sokat segít, hogy

a sok „ez ciki, az ciki” mellett néha azért kapok bókokat is a lányaimtól, és őszintén nem emlékszem, hogy én valaha mondtam volna anyukámnak, hogy milyen csinos – pedig az volt (és nyilván nem tőlem várta a dicséreteket, és mástól biztosan kapott is, de minden pozitív visszajelzés számít, ezt én is felnőttként tanultam meg).

Ez nekem azért extra fájdalmas, mert már jó ideje nem mondhatom neki sem azt, hogy jó a szettje, sem azt, hogy a legtöbb dolgot, ami most jellemzi a női léthez való viszonyomat, tőle tanultam (és csak nagyon kevés dolog van, amit kifejezetten másképp csinálok, mint annak idején ő).

A legfontosabb lányos anya-skill, amit tőle vettem át: megbeszélni, megbeszélni, megbeszélni

Tinikoromban én is hajlamos voltam bezárkózni a szobámba vagy minden szabad percemet a számítógép előtt tölteni, de anyukám finoman kimozgatott ebből heti rendszerességgel. Elhívott sétálni. Kérte, hogy csináljak valami aprítós munkát a konyhában (régen kifejezetten szerettem icipicire vágni bármit). Random főzött egy kávét, hogy együtt megigyuk a teraszon.

Csupa olyan apró trükk, amiket ma én is alkalmazok (csak már a telefon mellől kell kirobbantani a gyerekeket). És nemcsak kérdezett, hanem mesélt az ő tinikoráról, az ő fiúügyeiről – így nem éreztem magam teljesen hülyének, hogy 2 évig szerelmes voltam egy srácba, aki valószínűleg soha életében nem tudott a létezésemről.

Arról is nyíltan beszélt, hogy mennyi baja volt magával (azt csak később raktam össze, hogy itt eufémizmus volt a múltidő). Arról is, hogy ő nagyon mást gondol a nőiségről, mint az ő anyukája. És igen, arról is, hogy a szex nem valami, amitől terhes és nemibeteg lehetsz (hiszen az iskolai felvilágosítás témája ez volt), hanem valami, ami nagyon jó is lehet. Ezt természetesen akkor iszonyú kellemetlennek, sőt, undorítónak tartottam, és rettenetesen zavarban is voltam tőle – de mégiscsak hallottam róla a Bravo Szerelem, szex, gyengédség-rovatán túl is, egy élő embertől, aki – bár erre nagyon nem akartam gondolni – szexelt már életében. Így aztán, hiába éreztem nagyon cikinek tiniként, most anyaként én is így csinálom.

És ahogy haladunk előre az időben, egyre többször látom a lányaimban anyukámat

Anyu félőssége, állandó lázadása, a nevetése, a kecses kézmozdulatai – egy csomó olyan kisebb és nagyobb dolog van, amit viszontlátok a lányaimban, ahogy egyre nagyobbak lesznek. És ebben az egész körforgásban igazából az a csodás, hogy azok a dolgok, amiket anyukám maga kísérletezett ki, dolgozott meg a saját nőiségével és az egész nőként létezéssel kapcsolatban (nagyjából minta nélkül) generációról generációra továbböröklődnek/tanulódnak. És persze, nyilván nem volt nála sem a bölcsek köve, plusz elég sokszor mondta, hogy a férfiaktól nem érdemes sokat várni (amit azért, remélem, az én generációm férfiai már megcáfolnak, a gyerekeim generációja pedig már el is törli), de mégis

adott valami olyat, amit jó érzés továbbadni.

Ami neki nem adatott meg, hogy két generáció között legyen egy olyan híd, ami tudatosan és tudatalatti szinten is nagyon sok mindent átad, és ezek általában örömteli dolgok. Még akkor is, ha egy részük kimondva, jelen pillanatban csakis fújolást vált ki a lányaimból.