Rezek Bori/WMN: Az utóbbi időkben egyre gyakoribb, hogy közéleti kérdésben foglalsz állást. Mi ennek az oka?

Csipes Tamara: Ez egy személyes fejlődési folyamat része volt. Az első interjúmat tizenöt évesen adtam és hosszú évekig tartott, mire eljutottam oda, hogy kiléptem a közeg adta szűk szerepből. A sport egy zárt világ, ritkán ad teret a személyes hangnak és a kritikus gondolkodásnak. A sportolókat arra nevelik, hogy csak a teljesítményük számít, ezért ritkán nyilvánulnak meg az emberi oldalukról.

Én viszont akkor tudok jól teljesíteni, ha összhangban vagyok magammal. Feszültséget okoz, ha elnyomom magamban, amit fontosnak tartok, így hosszú távon sem a sportban, sem az életem más területein nem tudok jól működni. Ezért kezdtem el nyilvánosan is reagálni arra, ami körülöttünk történik. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy számomra túl nagy teher, ha magamra kényszerítem a szemellenzőt. Nemcsak olimpikon vagyok, de egy társadalom felelős tagja is.

 R. B./WMN: Milyen témáktól tartottál régebben az interjúid során?

 Cs. T.: Azelőtt sosem nyilatkoztam a sport mentális és lelki terheiről, pedig mindenki megtapasztalja ezeket, aki gyerekként kerül ebbe a világba. Persze sokszor csak később látja az ember, hogy hogyan hatottak rá ezek az élmények. 

Vannak olyan témák, amik érzelmileg erősen érintenek a mai napig, mégsem tudok nyíltan beszélni róluk, pedig szeretnék.

Sokáig úgy gondoltam, ha elmondom a nézőpontomat, ha szóvá teszek bizonyos rossz mintákat – akár edzői, akár sportolói részről –, talán többet ártok, mint amennyit használnék, és kizárnám magam abból a közegből, ahol felnőttem. Szerintem ezzel sokan vagyunk így.

Sajnos úgy szocializálódtunk, hogy ha rosszat mondasz valakiről, akkor biztos csak irigy vagy a teljesítményére, ha rendszerkritikát fogalmazol meg, akkor pedig hálátlan vagy, azokkal szemben, akik támogattak. Nagyon szeretném, ha ezt végre meghaladnánk és nem kellene tojáshéjakon lépkedni, azon aggódva, hogy melyik fog épp eltörni alattunk. 

R. B./WMN: Egy korábbi interjúban azt mondtad, a sport tanított meg arra, hogy ne hagyd magad elnyomni. Milyen helyzetekben kellett kiállnod magadért? 

Cs. T.: Mindig is apukám volt az edzőm, ez eleve egy iszonyú nehéz dinamika, mert két szerep összeér. Ebben a folyamatban tanultam meg, milyen fontos nemet mondani, határokat szabni és azt, hogy én is számítok. A versenysport egy hierarchikus rendszer, szinte mindent eredményben mérnek – függetlenül attól, milyen ember vagy. Ez nagyon torz dolgokat szül. Sokszor tapasztaltam, hogy az idősebb sportolók gyakran nem empatikusak, nem nyitottak a feltörekvő, fiatalabb versenyzőkkel szemben. Beléjük ivódott egy fals narratíva, hogy aki többet ért el, az többet is ér, és automatikusan igaza van. Én nem gondolom, hogy az életkor és az eredmény határozná meg, hogy kinek lehetnek konstruktív meglátásai. Épp ez hiányzik ma a sportból, ugyanúgy, mint a közéletből: a valódi párbeszéd és az egyenrangú gondolkodás.

R. B./WMN: Magánemberként mióta érdekelnek a közügyek?

Cs. T.: A mi családunkban sosem volt tabu a politika, mindig nyíltan beszéltünk róla. Gyerekként edzésre menet az autóban hallgattuk apukámmal a gazdasági és közéleti rádióműsorokat. Sőt, még a Heti Hetest is együtt néztem a szüleimmel. Ezek mind segítettek abban, hogy felnőttként természetes legyen, hogy a politika az életünk része. 

R. B./WMN: Emlékszel, hogy mi volt az első közéleti posztod?

Cs. T.: Öt évvel ezelőtt posztoltam először az Instagramon közéleti témában, azon a nyáron, amikor a Covid miatt elhalasztották a tokiói olimpiát. Akkor volt a fehérorosz tüntetéshullám, Minszkben több százezren álltak ki Lukashenko diktatórikus rendszere ellen. A fehérorosz kajakos lányokra gondoltam, akikkel jóban voltam. Ha nekik abban a rendszerben volt bátorságuk felállni, akkor nálunk is elindulhat a változás. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy nem elég magamban bosszankodni, hangot is kell adni neki.

R. B./WMN: Előfordult, hogy „fentről” szóltak ezekért a posztokért?