43 éves nő vagyok, se nem kövér, se nem sovány, de szerintem evészavaros

Ez az én értelmezésemben annyit tesz, nem nagyon hallgathatok az evéssel kapcsolatban az ösztöneimre, mert akkor egész nap rágcsálnék – és van is olyan, hogy lovak közé dobom a gyeplőt, és akkor egész nap eszegetek, összevissza, mindent, ami elém kerül, és szimpatikus.

Persze lehet, hogy ennek semmi köze az ösztönökhöz, sokkal inkább érzelmekhez, hormonokhoz, mindegy, a lényeg: nem bízom az étvágyamban, nem tükrözi ugyanis az energiaszükségletemet. És ez gáz, szorongok is miatta, mert tudom, nem így kellene lennie.

Már régen, nagyon-nagyon régen nem érzem, szó szerint „nem jön zsigerből”, hogy pontosan mikor, mit és mennyit kellene enni. Ha nem vagyok fegyelmezett, ráugrom valamire akkor is, ha nem vagyok éhes, csak azért, mert ott van az orrom előtt, és megkívánom.

Úgyhogy marad a tudatos táplálkozás, a szakirodalom, a kalóriaszámlálás, egyszóval a kajakontroll – ami persze a nehéz időszakokban időnként borul.

A stressztől, a bánattól én nem fogyok, hanem hízom, mert zabálással vigasztalódom, hány(tat)ni pedig, bár tudnék, ha akarnék, nem szoktam, és hashajtókat sem nyomok, olyat sem, amit szűzteának hívnak.  

Úgyhogy hízom menten pár kilót, ha elhagyom magam, a hízástól pedig ideiglenesen szarabbul leszek, viszont a szükségszerű diéta némiképp elvonja a figyelmemet az eredeti problémáról, összeszedettebbé tesz, az irányítás illúzióját adja, hisz eredményesen fogyasztom magam, ugyebár, meg dicsérgetnek is, hogy jól nézek ki, a fogyásnak komoly respektje van, örülök, szeretnek, összekapom magam.

Na, efféle jojó-meneteket nyomok táplálkozás címen, csak mintegy harminc éve kábé

Igen, pontosan emlékszem, hogy már 13 éves koromban is bűntudatom volt sokszor étkezés után, számba vettem, mit nem kellett volna megenni, mert hizlal, és bár nem voltam kövér, legfeljebb csak „husi”, tudtam, tapasztaltam, milyen érzés az, amikor beszólnak tornaórán, hogy „mi van, dagi?”.     

Tudjátok, miről beszélek? Ugye, értetek? Biztos vagyok benne, hogy igen. Sok emberrel beszélgettem az elmúlt két évtizedben, amióta újságíró vagyok. Tudom, hogy nem vagyok egyedül a szorongásaimmal – talán ezért is választja az ember ezt a pályát, ki tudja – tán keresi a szolidaritást, ahol csak lehet.

Elmondjam, mit tapasztaltam? Aki körülöttem nem az evéssel vagy a koplalással oldja a frusztrációt, az iszik, szív, munka- vagy tisztaságmániás, kütyü- illetve kutyafüggő, teljesítménykényszeres vagy irányításmániás, netán maratont fut minden szombaton.

Esetleg ezeket kombinálja. Mert mindenki kétségbeesetten keresi azt a kis privát zónát, amelyben oldódik a feszültség, múlik a szorongás, ahol siker- illetve boldogságélménye van, netán orgazmusa, ahol kényelmesen elterpeszkedhet – pontosabban ahová begubózhat időnként – nem könnyű senkinek.

Ha megpróbálunk elemelkedni a jelenből, egyből furának tűnik ez az egész kövérségpara.

Régen, ha valaki kerekded volt, irigyelték az emberek

Mert volt mit ennie. És, ha jött egy járvány, aszály, éhínség, nagyobb eséllyel úszta meg, hisz a tartalékot, a túlélés esetleges zálogát ott cipelte a testén.

Ma, ha valaki kövér, sajnálják. Pedig sokkal, de sokkal több a túlsúlyos és elhízott, mint régen, mondhatni, a soványság ma már kisebbségi létforma. Pedig mindenki ezerrel fogyókúrázik, a sznobéria modern formája pedig a zsírfóbia.

43 éves nő vagyok, nem kövér és nem sovány, de evészavaros. Szerintem.

Hogy mióta? Mindig is az voltam. A mikéntek változtak talán.

Ha az ember utánaolvas a problémakörnek, talál olyan infókat, mint hogy a szoptatás, illetve a szoptatás (állandó anyai közelség) hiánya, és a nem igény szerinti (hanem, mondjuk, háromóránkénti) etetés egy életre meg tudja keverni az embert, kvázi megtanítja, hogy nem akkor eszünk, amikor éhesek vagyunk, hanem, amikor üt az óra.   

1975-ben, amikor megszülettem, a szoptatás még nem volt olyan fontos kérdés, mint ma. Sokszor mondták a védőnők, hogy „hagyja, kismama, ha nem szopik rendesen, ne erőltessük, jó a »feles tej« vagy az »oriza« (rizsnyák) is a babának a cumisüvegbe háromóránként”. Ahogy jó volt anyának is az ötvenes években a sima rántott leves, mert akkor még oriza sem volt, és mert a nagymamának meg vissza kellett menni a szövőgyárba három héttel szülés után, nem szabotálhatta a munkát.

Talán csecsemőkorban zavarodott össze bennem a rendszer

Csúszott el az éhség és evés szinkronja, talán semmi köze az egésznek szoptatáshoz, anyatejhez – hisz anyut, a dédelgetését, a figyelmét, a közelségét így is megkaptam, nagy mákom volt (van) a szüleimmel – szóval fogalmam sincs.

Lehet, hogy egyszerűen csak túl sokszor ettem a későbbiekben akkor, amikor harangoztak, vagy amikor kezdődött a Jó ebédhez szól a nóta, vagy amikor épp ráértem a rohanás közepette, ahelyett, hogy akkor ettem volna, amikor korgott a gyomrom.

Tényleg nem tudom, mivel, mi mindennel csesszük el a rendszert. Mi okozza, hogy sokunknak „oda kell figyelni” az evésre, nem lazulhatunk bele a „szervezet tudja, mi a jó és elég neki állapotba” soha.

Biztos, hogy gyerek-kamaszkorban történik valami az emberrel, de én semmiképpen sem a családot okolom azért, hogy ma ilyen fura az ételhez való viszonyom. Sőt, visszagondolva, baromi hálás vagyok nekik. Többek közt azért, mert a nőrokonok velem ellentétben mindennap főztek, és nagyon jókat. Nem ettünk menzán, gyorsétteremben, a kajarendelést hírből sem ismertük. Beletették a fehér lisztet, az olajat, a cukrot a főzelékbe? Bele! Bőven. De a friss zöldséget is! Hús, tojás, gyümölcs: piacról volt minden, vagy a szomszéd kertekből. És nagyon sok mindent nem tálaltak volna fel nekünk soha, semmilyen körülmények között azon élelmiszerek közül, amelyeket ma szemrebbenés nélkül odalökünk a gyerekeknek, lásd: halrúd, zacskós leves és társai. Bár mai szemmel voltak „egészségtelen” (?) ételkészítési szokásaik, összességében erősen kétlem, hogy okosabban táplálkozik a ma embere, bár ezen nyilván sokféle megközelítésből lehet vitázni.

Ami viszont egyértelmű: a modern kor jóléti társadalmaiban az egyik legnagyobb kihívás az evés kontrollja.

Annak a definiálása, mit kell enni, mit nem kell, mit nem tanácsos

Nem érzitek úgy, hogy már begolyózunk a sok – egymásnak gyökeresen – ellentmondó infótól?

Sokszor nem is tudományos tények, hanem hitrendszerek határozzák meg a csapásirányt, amiket követünk az étkezésben. Nem csoda: hallunk mindenféle állítást, meg minden állításnak az ellenkezőjét is, szakértője ma már a táplálkozásnak boldog-boldogtalan. Marad a hit, különben elveszünk az ellentmondó válaszok között.

Míg régen jobbára azt ették az emberek, ami került, és a „mi lesz holnap?”-on agyaltak, nem azon, hogy a paleo- vagy inkább a vega koszt az üdvözítő.

A kajadömping nekünk, X generációsoknak sem volt mindig alapélményünk különben. Mi még emlékszünk a nonstop nyitva tartó élelmiszerboltok előtti időkre, amikor nem lehetett „csak úgy” elugrani bármikor bármiért. Este hat után becsuktak az üzletek, kész, ha lekésted a zárást, nem volt vacsi. És nem bevásárlókocsit tolva, szupermarketek millió árucikke közül válogatva, csomó felesleges dolgot összeszedve vásároltunk. A tej, kenyér, parizer korszakban nevelkedtünk. Valamivel könnyebb volt kikerülni a kamrát, mint ma, amikor tele van eszméletlen finomságokkal.

Kukkants csak bele a hűtőbe! Ugye, ámulna a fater? Pedig nem biztos, hogy arányosan több pénzed van, mint neki volt. De ma a kaja nem(csak) arra szolgál, hogy ne legyél éhes, hanem egyúttal a legolcsóbb élvezeti cikk is, amelyre, ha rákattansz, éppúgy kicsinál, mint a pia vagy a szerencsejáték.

Ételektől, zabálástól éppúgy függésbe kerülhetünk, mint más addiktív szerektől, ez régóta nem titok. Talán ez a fő probléma.  

Olvastam egy nagyon érdekes esszét a theguardian.com-on a minap. 

A szerző azt firtatja, miért olyan kövérek az amerikaiak ma

Egy hetvenes években készült strandfelvételt mutat, ahol valóban jól látszik, az emberek többsége nincs elhízva, ellentétben azzal, amit ma egy efféle fotó tükrözne – hisz ott (is) a lakosság 60 százaléka túlsúlyos.

Pedig – és ezt megdöbbenve olvastam – a citált statisztikák alapján nem eszik többet egy átlag amerikai egy átlagos napon, mint negyven évvel korábban evett, sőt, még picikét csökkent is a kalóriabevitele. (2280 kcal-ról 2130 kcal-ra.)

Ráadásul mozogni sem mozog kevesebbet, mint, mondjuk, az apukája-anyukája a hetvenes években. Tehát a kütyüzésre-önkéntes szobafogságra sem lehet egyértelműen ráfogni a tömeges elhízást.

Ami változott, és most jön a lényeg, az elmúlt negyven évben, az a mindennapi táplálékuk-táplálékunk összetétele. A bevitt, nagyjából 2000 kalória forrása.

A tejfogyasztás például felére csökkent az USA-ban, miközben a (cukrozott, zsíros) tejtermékeké 39-szeresére nőtt. Csak joghurtból ötször annyi fogy ma, jégkrémből pedig tripláztak a '70-es évekhez képest. Feleannyi krumplit esznek, de csipszből a háromszorosát, mint korábban. A müzliszeletek és reggelizőpelyhek pedig kiszorították a reggelik hagyományos tojásrántottáját.(Nyilván a koleszterin-para hatása is, hogy felére csökkent a tojásfogyasztás.)  

A tendencia, a szokások nálunk is hasonlók, a hatásuk is, dagadunk a sok zsírtól és rejtett szénhidráttól

Az élelmiszeripari gyártók egyre gusztusosabb, egyre finomabb ételekkel látnak el bennünket, és szakértők tömege dolgozik azon, hogy bizonyos termékekre valósággal rákattanjon az ember. Valószínűleg épp ezek, az élvezeti értéket hatványozó zsírba, cukorba rejtett kalóriák vezetnek elsősorban tömeges elhízáshoz, nem is annyira a túlzabálás. Az pedig, hogy kajafüggővé válunk-e, tehát nemcsak rajtunk múlik, hanem azon is, mivel etetnek bennünket.

Tényleg tudatosan táplálkozunk, ahogy hangoztatjuk?

Tudjuk-e, mi van az ételeinkben azon felül, hogy mennyi zsírt, fehérjét és cukrot tartalmaz? Tudjuk, mit kutyulnak bele az élelmiszergyárakban? Vagy igazából lövésünk sincs, mit takarnak az összetevők titokzatos elnevezései?

Vajon nem étkeztek sokkal, de sokkal tudatosabban a felmenőink, akik tudták, hogy a spenót az spenót a lábasban, és a kertben nőtt a bal oldali ágyásban.   

Aki kövér, aki zabál, akaratgyenge –szokták mondani

Azt ritkábban teszik hozzá: sokan tesznek is azért, hogy azzá váljon.

Érdekes, hogy miközben a dohányáruk reklámját erősen korlátozzák ma már, az élelmiszerek esetében ez nincs így, tolják az arcodba minden percben a csábító kajafotókat, a szupermarketek akcióit, a (viszonylag) olcsón megvehető öröm ígéretét.

Ha cigarettáról van szó, akkor kiskorúnak tekinti az állam a polgárait, akik nem képesek felmérni káros szokásuk következményeit, illetve, mert függők, segíteni kell őket a leszokásban, például úgy, hogy horrorisztikus képekkel sokkolják őket a cigarettásdobozokon, rámutatva, hova vezet-e szenvedély.

Ha az elhízás is betegség, és bizonyos ételek, mint például a cukor, függőséghez vezetnek, ahogy azt az orvostudomány állítja, akkor nem álszentség-e tiltani a dohányreklámokat, és közben engedni, hogy a reklámozók ránk zúdítsák az afféle áltudományos, vásárlásösztönző információkat, mint például: „a szerető édesanya tejszeletet ad a gyereknek, mert akkor úgy jutalmaz, hogy közben egészséges is a nasi, amit a kölyök szájába töm”? (És a valóságban, tudjuk, ezek az „egészséges nasik” tele vannak adalékanyagokkal, zsírral és pillanatok alatt felszívódó cukorral, miközben a hasznos tápanyagok aránya csekély bennük.)

Vendégségbe mentek a gyerekekkel, mi történik?

A kölykök elé azonnal odaszórnak a házigazdák ropit, csokit, cukorkát. (A felnőttől meg, ugye, kötelezően megkérdik: „mit iszol?”.) Ezt kívánja az etikett. Elutasítani a kínálást pedig nem illik. Ha nem vagy éhes, akkor sem. Aztán egy idő után azon kapod magad, hogy nem emlékszel, mikor voltál úgy igazán éhes utoljára.

Falunk, és tukmálunk, falunk és tukmálunk.

Ebbe nőnek bele a gyerekek. Ebbe nőttem bele én is, talán te is. Pedig még nem volt csipsz, tejszelet és üdítőből is csak háromfélét lehetett kapni.

Megtanuljuk hamar, hogy az evés nem szimpla kalóriabevitel, hogy működjön a testünk, hanem enni kapunk, ha szívesen látnak minket valahol, enni kapunk szeretetből (és olykor helyett), és enni kapunk vigasztalás gyanánt.

Nagyon hamar és nagyon korán rögzül az emberben, hogy az étel instant boldogság.

Nagyon hamar és nagyon korán rögzülhet az is, hogy elfogadni ezt az instant boldogságot bűn (és a bűntudat esetleg csak újabb adag instant örömmel tompítható), és a hízás a büntetés, mert kövérnek lenni ciki, sőt társaságban jóízűen enni, krumplit, tésztát, pizzát, desszertet rendelni is az, ha megtesszük, magyarázzuk: „csak bűnözök egy kicsit”…

Ha vendégségben vagy, akkor mindez sztornó, mert akkor viszont zabálni kell, különben megsértődnek.  

Totális zűrzavar. Pláne, ha azt nézzük, honnan indultunk: az ember eszik, ha éhes. És persze, ha épp van mit.

Kurucz Adrienn