„A könyveim lapjainak hiányzott a szélük… mert megettem őket”

–

„Megettem a margót. És nagyon jólesett”

„A nővéremen és a volt férjemen kívül senkinek nem meséltem még erről, mert iszonyú cikinek érzem. Még úgy is, hogy felnőtt fejjel már tudom, hogy amit csináltam, azzal nem vagyok egyedül, elég sok embert érint. És még neve is van, mert ez egyfajta táplálkozási zavar, úgy hívják: xilofágia” – kezd bele történetébe Linda. Bő két évtizede ismerjük egymást, megbízik bennem, de azt kéri, a cikkben változtassam meg a nevét. Felelős beosztásban dolgozik, nem szeretné, ha a munkatársai, ügyfelei, ismerősei esetleg elkezdenének furcsán nézni rá. 

Linda 44 éves, diplomás nő, két, lassan kiskamasz gyerekkel. Egy nyugat-magyarországi városból származik, egyetem után a fővárosba költözött. Jogi területen dolgozik, egy közepes méretű magyar vállalkozás egyik vezetőjeként. A szabadidejében fut, jelenleg félmaratoni távra készül, színházba jár, sokat olvas. A könyveinek egy részét pedig megeszi. Azaz megette. Mert jó ideje már nem eszik papírt. 

„Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor kezdődött – meséli még mindig szemlesütve. – Egészen kicsi korom óta nagyon szerettem olvasni. Még bőven óvodás voltam, amikor az apukám megtanította nekem a nagybetűket, és azt, hogyan kell leírni a nevemet meg néhány egyszerűbb szót. A szüleim minden este olvastak nekem. Hét-nyolc éves lehettem, amikor az első könyvemet önállóan elolvastam. Onnantól kezdve faltam a könyveket… de még nem úgy. (Nevetünk. Örülök, hogy kezd oldódni.) – Aztán jöttek sorban a lányregények, a pöttyös borítású Két Lotti, anyukám gondosan megőrzött Szabó Magdái. Azt hiszem, az Álarcosbált olvastam, amikor először papírt ettem. Máig emlékszem a mozdulatra; az oldal tetejét a sarkánál egy picit betéptem, és végigszakítottam lefelé. Nem gondolkodtam, csak betettem a számba, megrágtam, és lenyeltem.

Gyakorlatilag megettem a margót. És nagyon jólesett, szerettem a papír ízét is, nem csak a műveletet.”

Linda évekig, egészen a gimnázium végéig folytatta a papírevést. Ez alatt az idő alatt több tucat könyvet olvasott el, és szinte mindegyikből elfogyasztott valamennyit, a szó valódi értelmében is. De mindig csak a saját, otthoni könyveit, az iskolai tankönyveket nem „bántotta”.

Amikor megkérdezem, hogy milyen érzéseket keltett benne a régi szokása, azt mondja, elsősorban nyugalmat és kontrollt. Azt a nyugalmat és kontrollt, amit abban az időszakban a családjában kevésbé talált meg.

A szülei ugyanis egyre többet veszekedtek, később el is váltak, ő és a nővére pedig nem voltak különösebben jóban. Míg a nagyobb testvér a kortárs kapcsolataiba menekült az otthoni perpatvar elől, addig Linda a szobájában olvasott. És ette a könyveket. Már akkor, gyerekként is azt érezte, hogy amit csinál, az nincs rendben, így titkolta mindenki elől.

„Legtöbbször észre sem vettem, hogy papírt eszem, csak amikor befejeztem egy-egy könyvet. Elkezdtem olvasni, és automatikusan végeztem közben az előbb említett mozdulatsort. Soha nem tűnt fel senkinek, mert már akkor is nagyon szégyelltem, amit csináltam. A szobámat saját magam takarítottam, és a könyveimet mindig gondosan befelé fordítva raktam föl a polcra, vigyáztam, nehogy észre vegye anyu vagy apu. Nem akartam még én is gondot okozni nekik – idézi föl. – Egyszer portörlés közben ránéztem egy stósz könyvre és valahogy rácsodálkoztam arra, amit láttam: a könyveim lapjainak hiányzott a szélük… mert megettem őket. Akkor esett le, hogy ezt nem kellene csinálnom, mert – bár nekem soha semmi bajom nem lett tőle, de – biztosan nem egészséges. Ez érettségi előtt nemsokkal történt.”

Linda nagyjából azóta nem eszik papírt, hogy elköltözött otthonról. Fiatal felnőttkorának egy-egy stresszesebb időszakában még fellángolt benne a vágy, aminek néha engedett is. Most azt mondja, most már vagy húsz éve nem evett papírt. Előfordul, hogy még gondol rá, de már nem vágyakozva.

A szégyenérzet viszont megmaradt. Mert ez egy rendellenesség, és a rendellenességek érintettjeit a társadalom hajlamos megbélyegezni.

De miért eszik valaki papírt?

Nem mindenki áll meg azonban kedvenc könyve margójánál, mint Linda. Egy 2020-as orvosi esetleírásban olvastam egy 32 éves amerikai nőről, aki naponta két tekercs vécépapírt evett meg, míg egy 2014-es tanulmány szerint egy 16 éves hindu lány napi adagja négy-öt egész A4-es lap volt. 

A xilofágia kifejezés a biológiaórákról lehet ismerős. Xilofágnak nevezzük azokat a élőlényeket, amelyek a fás szárú növények fatestéből, azaz a xilémből táplálkoznak. Az emberi orvostudományban pedig xilofágiának hívják a papírevéssel járó táplálkozási zavart.

Ez a pszichés, táplálkozási rendellenesség, a pica jellegű zavarok csoportjába tartozik. A pica zavarban szenvedők olyan anyagokat fogyasztanak el, amelyek a szervezet számára idegenek, nem élelmiszernek készültek.

Ebbe a körbe nem csak a papír tartozik, van, aki földet, fát, lepattogzó (köröm-) festéket, emberi hajat, textilt, kavicsot vagy éppen szappant eszik.

A témával foglalkozó szakmai anyagok rámutatnak, hogy nem új keletű jelenségről van szó, ilyen jellegű tüneteket már az évszázadokkal ezelőtt megjelent orvosi lapok is leírtak. A papír és egyéb nem emberi fogyasztásra szánt anyagok megevésével járó rendellenesség egyaránt érint nőket és férfiakat, a világ minden táján. A pica jellemzően (nagyjából az esetek 30 százalékában) gyerekeknél fordul elő, az érintettek 20 százaléka várandós, míg 10-15 százalékuk valamilyen tanulási nehézséggel küszködik. 

És hogy miért kezd el valaki ilyesmit enni egyáltalán? Erre vonatkozóan a tudománynak egyelőre még nincs egyértelmű válasza, csak sejtései vannak. Bizonyos esetekben vas- vagy cinkhiány áll a háttérben, több vizsgált esetben (például az említett napi két tekercs vécépapírt megevő nőnél) derült ki a vizsgálatok során vérszegénység, aminek kezelésével a idővel pica is megszűnt. Más kutatások arra jutottak, hogy néhány mentális betegség – mint például egyes kényszerbetegségek vagy a skizofrénia – esetén a pica egyfajta megküzdési mód lehet. Illetve az is elképzelhető, hogy az esetek egy részében akár a genetikai örökletesség is felmerülhet. Az érintettek gyakran számolnak be krónikus stresszről és szorongásról. 

Mit lehet ezzel kezdeni? 

Jó kérdés. Mert már a diagnózis felállítása sem egyszerű. Egyrészt, Linda történetéből is kiderül, hogy nagy arányú a látencia; a felnőttek és gyerekek sem szívesen fedik fel a családjuk, ismerőseik előtt e rendellenességüket. És ha eljut is valaki orvoshoz valamilyen komolyabb tünet miatt, egyáltalán nem biztos, hogy a rendelőben bevallja, hogy mit evett meg. Másrészt, ha valaki elő áll is az orvosnál a farbával, ahány érintett, annyiféle körülmény okozhatja a tünetet. Az elvégzendő vizsgálatok spektruma széles, és erősen függ az érintett páciens kórtörténetétől, az őt ért környezeti hatásoktól, a körülményeitől. 

Míg a vécépapírt evő amerikai nő gyógyulásához egy alapos, holisztikus szemléletű orvos kellett, aki a laborvizsgálatok mellett pszichológiai segítséget is nyújtott, addig a legtöbben (hiszen az érintettek nagy hányada gyerek) kinövik, mint Linda. A várandósok esetén is többnyire elmúlnak a tünetek a szülés után.

Linda sosem ment el orvoshoz, mert a papírevés nem okozott neki emésztési zavarokat vagy más kellemetlen tüneteket. A háttérben álló lehetséges okokkal sokáig egyáltalán nem foglalkozott. Néhány éve kezdett el olvasni a témában, akkor talált rá a jelenség besorolására és nevére is. Mivel a szülei már nem élnek, velük nem tud már beszélgetni kamaszkori rendellenességéről, a nővérét viszont beavatta a történtekbe. 

„Sokat segített, hogy Gittával tudtunk beszélni róla. Kiderült, hogy neki sem volt könnyű kezelni magában az otthoni feszültségeket, csak ő egy másik megküzdési módot »választott«, de az már az ő története.

Én papírt ettem, igen. Ezzel a tudattal élek együtt, és igyekszem kidolgozni magamból a szégyenérzetet is

– mondja Linda, és hozzáteszi: – Felnőtt emberek vagyunk, mindketten anyukák, és abban egyetértünk, hogy ha bármi ilyesmi fordulna elő valamelyik gyerekünkkel, akkor szeretnénk, ha beavatna a a bizalmába és elmondaná.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Ponomariova_Maria

D. Tóth Kriszta