Engem is meglepett, milyen megkönnyebbülést hozott a hányás – Táplálkozási zavarral az élet

–

Veszélyesen hülye viszonyom van az evéssel

Ha bárki megkérdezi, szeretek-e enni, akkor a válaszom egyértelműen igen. Viszont sajnos az odáig vezető úton jellemzően elvérzek hússzor, mert az evés az, amiről bármikor, bárki el tudja vonni a figyelmemet.

Nem tudom, pontosan mikor romlott el az evőkém, de valahol gimnázium tájékán kezdődtek a komolyabb anomáliák. Eleinte még csak mindenféle diétákra kaptam rá, nem azért, mert fogyni akartam, hanem csak úgy. Tetszett a tudatosság gondolata.

Aztán ilyen-olyan személyes élmények és traumák miatt

egy nap elviselhetetlen feszültség és hányinger tört rám, és mire észbe kaptam, már a vécé előtt térdeltem. Engem is meglepett, mennyire megkönnyebbültem utána.

Nem kellett sokat várni a következő alkalomra, csak akkor már az ujjammal is rásegítettem. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de ne keressetek benne logikát. Megzavarodott tinédzser voltam egy nagyon nem jó kapcsolat utolsó hónapjaiban, és sok volt körülöttem a bizonytalanság.

Nem sokáig tartott ez az időszak, mert a testem rövid idő alatt rettenetesen legyengült, és bár nem a bulimia miatt, de kórházba kerültem.

Éreztem, hogy válaszvonalhoz értem, és tudtam, hogy le kell állnom.

Nem mondom, hogy könnyű volt

Valójában máig rám tör a késztetés, ahányszor stresszes helyzetbe kerülök, jön a jól ismert hányinger, de akármilyen kecsegtető is az átmeneti megkönnyebbülés reménye, tízből kilencszer sikerül uralkodnom magamon. Amikor alulmaradok a csatában, olyankor általában túl gyorsan történik minden.

Hozzá kell tennem, tisztában vagyok azzal, hogy az a stressz, ami engem ér, mindennel együtt még mindig nem számít extrémnek. Én tudom, hogy inkább az az extrém, hogy mennyire könnyű prédája vagyok a kortizol-tornádóknak.

A bulimiából kilábalva elkezdődött a kényszernassolás. Igazából ettem rendesen is, de kényszeresen tömtem az édességet. Képes voltam akár az éjszaka közepén ellátogatni a legközelebbi éjjel-nappali kisboltba, hogy megszerezzem a nasiadagomat. Nem éhes voltam, nem is igazán kívánós, ez egyértelműen kényszer volt.

Erről is le kellett szokni, tudtam én, de ez csak akkor jött el, mikor már kétgyerekes anyuka voltam. Csodával határos módon óriási súlyingadozásom nem volt a nassolás miatt, szóval nem ezért álltam le vele, hanem mert rájöttem: nem okoz örömöt.

Lépésről lépésre építettem le ezeket a káros szokásokat. Egy dolog maradt hátra, és azt hiszem, nekem ez a legnagyobb falat: a rendszeres táplálkozás.

Ha nem eszem ébredés után, akkor garantáltan órák telnek el, mire először magamhoz veszek valamit, ami nem tea. Szeretem a finom ételeket, de tökéletesen megvagyok azzal, ha csak hideget eszem egész nap, és ha pörgős napom van, sok a jövés-menés, akkor úgy ahogy van, megfeledkezem az evésről.

A legjobb barátnőim ismernek jól, ők nem dőlnek be soha annak, ha keresztbe teszem az evőeszközeimet, dafke azért is szednek még egy jókora adagot, mert pontosan tudják, hogy férne még belém. És tényleg férne, csak legtöbbször már mennék a dolgomra, és amúgy is szól bennem egy hang, ami azt súgja, nem illik ennyit enni. Pedig soha az életben nem piszkált senki ilyesmivel.

Nem megvalósíthatatlan, de feladat

Az a szerencse, hogy ha lassan is, de fejlődöm, mondhatni, gyógyulok. Ez egy folyamat, komplex háttérrel, de már jövögetek ki ebből a gödörből (is). A gyerekek miatt jobban odafigyelek, hogy szépen leüljek az asztalhoz, ne csak állva-rohanva csipegessem a falatokat, és elhatároztam, hogy ahányszor egyedül vagyok otthon délelőtt, mindig egy kiadós reggelit csinálok magamnak. Ez az utóbbi időben egész jó arányban sikerült. A stresszes időszakokban inkább többször eszem keveset, mert a feszültségtől időnként elmegy az étvágyam, el is felejtek enni, és aztán már a gyomrom is összeszűkül.

Tudom, hogy nem egészséges a viszonyom az étellel, de azt is tudom, milyen nagy utat jártam már be. Gyerekeim vannak, tehát nemcsak magam miatt, de miattuk is fontos, hogy összeszedjem ebben (is) magam. Az idei célom, hogy reggelre kialakítsak egy egészségesebb rutint, és beépítsek legalább egy tisztességes étkezést. Nem tűnik megvalósíthatatlannak, de nekem bőven elég feladat.

De az a mázlim, hogy nem vagyok egyedül. Vannak, akik figyelnek rám akkor is, amikor én nem, és lassan végre én is kezdek ráérezni, hogy magammal törődni nemhogy nem önzés, de létszükséglet.

A Ki vele! táplálkozásról szóló adását megnézhetitek hétfőn 19:00-kor a Viasat3-on. A vendégek: Jakupcsek Gabriella, Kovalcsik Krisztina (Lustalány) és Tóth Balázs evéskutató-pszichológus, a moderátor pedig Csepelyi Adrienn. 

Szabó Anna Eszter