„A nemi erőszak nem ér véget, amikor vége. A legnehezebb rész, az utána jön.” – Olvasói történet

–

Elég hamar megtanultam, hogy a munka eredményt hoz. Melót kell pakolni a dolgokba, és az sikerre vezet. A sportban is ezt láttam kisgyerekkoromtól. Versenyszerűen táncoltam. Tudtam, hogy milliószor kell megcsinálni egy mozdulatot, mire szép lesz, és hogy a tökéletes kivitelezés sokszor baromira fáj. A fizikai fájdalom a siker kulcsa lett. Még meg is szerettem, mert volt értelme, hogy fájt. A táncpartneremmel bekerültünk a magyar válogatottba. Szép volt a világ, és ez a napi küzdelmeknek volt köszönhető. 

Ez a szemlélet velem maradt. Velem volt a suliban, és biztosan velem jött aznap is, amikor elindultam a különangolórámra. Jó tanuló voltam. Szerettek a barátaim. A suli egyik legmenőbb fiújával, Rolanddal sétálgattam akkortájt kézen fogva a téren. Egyetemre készültem. Azt nem tudtam pontosan, hová és milyen szakra, de azt tudtam, hogy még egy nyelvvizsga kell tutira. Így jártam pluszban angolra. A nyári szünetben is. Cseppet sem esett jól a vakáció alatt angolozni, de mentem, mert ugye, csinálni kell, attól még, hogy „fáj”. Hát ez aztán fájt. Nem is akárhogy.

A tóparton

A tanárnő a városunk egyik legszebb részén lakott egy helyes kis tó partján. Szerettem azt a tavat. Nyáron kavicsokat dobáltunk bele, télen pedig azon korizott a város. Engem is ennek a jegén tanított korcsolyázni az anyám. Mindig szerettem erre jönni.

Az órán a passzív szerkezetet vettük. Jól ment. Aztán hazaindultam. Életem egyik leghosszabb útjára.

A tóparton mentem. Úgy szoktam. Szerettem. Láttam ugyan, hogy a tóban fiúk fürdenek, de nem vettem róluk különösebben tudomást. Inkább rácsodálkoztam. Soha nem láttam még ebben a tóban embert fürdeni előtte. Nem volt szokás fürdeni benne. Arra gondoltam, hogy ők milyen szabadok. Melegük van. Hát fürdenek! Sosem jutott volna eszembe belemenni. Én követtem a konvenciókat. Aztán közelebb értem. Megláttak. Kijöttek. Megkérdezték, mennyi az idő. Ránéztem a telefonomra, és megmondtam. Aztán, ahogy tovább indultam, rohanni kezdtek utánam.

Azt hittem, a telefonom kell nekik, de nem. Én kellettem. Lefogtak. Hatan. Hiába küzdöttem. Befogták a számat, lefogták a karjaimat. Rúgkapáltam, de sok értelme nem volt. Egy fához szorítottak. Megfogtak. Mindenhol. Mindegyik. Mindenféle módon. Nem akartam érezni az érintéseket. Inkább belenyomtam a vállam abba a kiálló háncsrészbe, ami a fán volt. Inkább az fájjon, de ne ezt érezzem. Hiába próbáltam bármit tenni. Kiterítettek. A legnagyobb egy hatalmas álló farokkal közeledett felém. Életemben nem láttam még olyat. Hozzám ért vele. Tudtam, hogy én itt már nem tehetek semmit. Nem voltam különösebben vallásos akkortájt, és nagyon azután sem, de egyetlen, utolsó lehetőségként imádkozni kezdtem, hogy valami történjen, mert nekem itt végem. És ekkor megjött ő. Ugatott. Egy pár sétáltatta. Felhúzta a gatyáját és elrohantak.

Ezt nem nagyon érti más

Nem emlékszem a támadóimra. Nem emlékszem a kutyára, csak hogy valami kisebb testű volt. Nem emlékszem a párra. Nem emlékszem, hogy megköszöntem-e nekik, hogy segítettek rajtam. Arra sem, hogy egyáltalán szóltam-e hozzájuk egy szót is. Az még megvan, hogy a férfi kérdezte, hogy hívjanak-e segítséget, de én csak el akartam húzni onnan. Ilyenkor ezt az ember nem akarja megbeszélni, csak minél messzebb akar kerülni mindettől. Legalábbis én nem akartam beszélgetni. Csak elmenni, nem ott lenni, nem beszélni róla, elzavarni, elfojtani, eltemetni az egészet. Nem akartam rendőrt hívni és részletekbe menően együtt csámcsogni egy kisvárossal a történteken. El akartam húzni.

Felnőttként, mikor a nemi erőszak áldozataival szemben gyakran hallottam a visszatérő vádat és a nagy megfejtéseket, hogy miért évekkel később beszélnek róla, mindig ez járt a fejemben.

Ezt nem nagyon érti más. Nem elkapni akartam őket és bosszút állni. El akartam hinni, hogy ez nem történt meg.

Arra viszont, hogy miket éreztem, a mai napig tisztán emlékszem. Hazafelé volt, hogy négykézláb mentem. Az undortól hánytam a bokorban. A lakótelepi nénik a padon ülve megvető pillantásokat lőttek felém. Azt hihették, hogy részeg vagyok. Én felváltva öklendeztem, ziháltam, és mikor nem látták, zokogtam. Anya hál’ Istennek nem volt otthon.  Bemásztam a kádba és embriópózban sokáig engedtem magamra a vizet. Próbáltam lemosni az érintéseket. Folyamatosan magamon éreztem őket. Inkább izomból belevágtam az öklömet és a könyökömet a kád oldalába, csak valami mást érezzek. Nagy lila folt lett, de nem az fájt igazán. Nem tudom, meddig engedtem magamra a vizet. A következő emlékképem az, hogy a kádat takarítottam, és anya szólt amiatt, hogy nem ebédeltem.

Ő akkor azt nem bírta volna el. Rengeteg gondja volt. Így hallgattam.

Örülj, hogy lány!

Az, hogy lánynak születtem, nem sok jót hozott az életembe. Emlékszem, az óvodában egyszer egy csoporttárs kisfiúval megnéztük, hogy kinek mije van. Tudományos érdeklődés hajtott minket, nem egyéb, de a dadus nagyon letolt minket érte. Nem értettük, de azt megtanultam, hogy a fiúktól jobb magamat távol tartani. Nem is nagyon beszélgettem velük egész alsó tagozat végéig.

Tiniként semmi sem érdekelt, csak a tánc. Kisgyerekkoromtól kitöltötte a lényemet. Az volt a napjaim értelme, a szenvedély meg a napi adag nyugtató. A zene elfedte anyámék kiabálásait. Aztán apám elment, de anyám és a tánc megmaradt nekem. A táncért keltem fel reggel és arra gondoltam este, a kettő között pedig annyit csináltam, amennyit csak bele tudtam szuszakodni egy-egy napba. Jöttek is a sikerek. Én és a táncpartnerem bekerültünk a válogatottba. Nemzetközi versenyekre jártunk, és minden csodaszép volt. Aztán nőni kezdtem. Lett mellem, meg combom, meg fenekem és egy olyan sportágban, ahol a fiúk a lányokat emelgetik, bizony ez nem jön jól. A súlygyarapodásom, a testem változása elvette tőlem a napjaim értelmét. A sikereknek, a versenyzésnek és a párosunknak is csakhamar annyi lett. Valahogy az nem kompenzálta, hogy akkortájt már megnéztek a srácok.

Az erőszakot követően minden pillantás terhes lett. Rolanddal már nem akartam többet kézen fogva sétálgatni a téren. Elkezdtem nem nézni az emberekre az utcán. A támadóim arcait felejteni akartam. Ez olyan jól sikerült, hogy mai napig gondom van amúgy az arcok felismerésével.

Nem tudom, van-e összefüggés, de valahogy kidobja az arcokat az agyam. Ugyanakkor tudatos döntést hoztam. Eldöntöttem, hogy jól vagyok. Minden rendben van. Vagy lesz. Mindenáron rendben akartam lenni az életemben. 

Leválasztva a traumámról

Sokat lógtam lenn az udvaron a korombeliekkel. Ott jó volt. Sokat nevettünk, szidtuk a tanárokat, CD-ket cserélgettünk és éltük a tinik szokásos életét. Olyan akartam lenni, mint a barátnőim. Ép és egészséges, így tudatosan próbáltam leválasztani magamat a traumámról. Még a fiúzásaikhoz is asszisztáltam, sőt, jobb napjaimban flörtöltem is a számomra teljesen érdektelen fiúkkal, csak hogy úgy érezzem, teljesen oké itt minden. Csak amikor megszűntek az ingerek körülöttem és egyedül maradtam a szobámban, akkor támadtak meg a gondolataim. Tartalom, élmények kellettek az életembe, főleg hogy Roland miatt a társaság idővel kissé nyomasztóvá vált.

Jött egy lehetőség. Csatlakoztam egy helyi önkéntes diákcsoporthoz. Papírt gyűjtöttünk, lemerült elemeket, lejárt gyógyszert. Karácsonykor aprópénzt, amiből a térség leglepukkantabb ovijának vettünk játékokat. Apróságok voltak, amiket csináltunk, de mi hasznosnak éreztük magunkat és jól szórakoztunk közben. De még azon a nyáron meghirdettek egy tábort. Lehet önkénteskedni Csehországban. Én továbbra is szomjaztam az ingereket, így egyértemű volt, hogy megyek. Magyarországról 2 városból érkeztek a diákcserére gyerekek. Én Évával és két évfolyamtársammal, Milánnal és Ferivel mentem, de voltak egy másik magyar városból is többen. A legjobb fejek Áron, Miki, Andi és Kitti voltak onnan. Két hét volt a tábor. Jó volt utazni, jó fejek voltak a többiek. 

Érkezés után be kellett mutatni az önkéntes szervezetünket a többi ország képviselőjének. Én eldöntöttem, hogy nekem már nagyon megy az angol, és naná, hogy én ezt meg tudom csinálni. És elkezdtem beszélni vagy 70-80 ember előtt. Igazából csak fel kellett volna olvasni, ami a papíron volt, de egyszer felnéztem a lapról.

Egyetlen pillantást kaptam el egy pasitól, amint végigmér, és női minőségeben kiértékel a tekintetével. Elindult az automatizmus. Nem láttam a szöveget, fulladni kezdtem.

Pánikrohamom lett. Még próbáltam összezagyválni dolgokat, de utána csak az van meg, hogy Milán szólt, hogy az egyik táborvezető azt ismételgeti, hogy nem értik, amit mondok, artikuláljak jobban. Zsibbadt a karom, a lábam és a gyomrom is émelygett. Kiderült, hogy még nagyon nem vagyok jól. Még nagyon nem. És erre nagyközönség előtt derült fény.

Miután Milán kezébe nyomtam a papírt, felrohantam a szobába. Örökké hálás lesznek neki, azért, hogy azt a feladatot akkor átvette tőlem. Okos srác volt. Felületesen ismertem korábbról. Az egyik legjobb tanuló volt az évfolyamon. Felmentem a szobámba és maradtam is egy ideig. A magyarok közül Áron és Kitti jöttek fel megnézni, mi van velem. A hátam közepére kívántam őket. Elszomorodtam, hogy nem ment az angol – hangzott a hivatalos válasz a hogylétemre irányuló kérdésre, és pár napig nem annyira kerestem a résztvevők társaságát. Aztán ott is könnyebb lett. 

Milán nagy segítség volt. Nem is tudta, mennyire. Vele kicsit önfeledt tudtam lenni. Egyfolytában röhögtünk. Papírzsepin leveleztünk a foglalkozások alatt. Széttrollkodtuk az elődásokat. Csak a sok nevetésre emlékszem és aztán arra, hogy pár nap múlva már csak vele akartam lenni. Nem gondoltam, hogy a traumám után ilyen hamar szerelmes leszek, de rövidesen teljesen ráfüggtem. Csak vele akartam lenni. Minden időt vele tölteni. Épp valami vicces történetet akartam velük megosztani, amikor bekopogtam ajtajukon. Feri, a szobatársa kinyitotta, meglátott, majd megjegyezte, hogy jöttem Milánhoz szobára. Újra végem lett. Pusztán a szex közvetett említésétől is előtört a fulladás, a zsibbadás és minden azt harsogta, menekülj. Sarkon fordultam és elhúztam. Szegény Milán nem értett. Addigra nyilván sejthette, hogy tetszik nekem.

Bizarr új korszak: a szerelem

Hogyan menedzsel egy tizenéves egy nagy szerelmet egy szexuális erőszak után? 

Borzasztóan.

Teljes tudathasadás. Egyfolytában Milánnal akartam lenni. Úgy kellett, mint egy falat kenyér. De amikor szegény lépéseket tett volna irányomba, én azonnal messzire löktem magamtól, mert rettegtem egy kapcsolat velejáróitól. Ő persze nem értette, mi lelt. Egy idő után teljesen kiszámíthatatlan lettem a számára.

Jött a tanév. Tanulni nehéz volt. Sokszor anyám olvasta nekem éjszakába nyúlóan a tananyagot, amikor már nem bírtam koncentrálni. Mindig mellettem volt, puskát írt nekem és hozott-vitt az iskolába. Idővel egy finomított verzióban elmondtam neki, hogy megkergettek és megfogdostak, mire kiderült, hogy tinilányként őt is rendszeresen zaklatták. Sokat futott hazafelé a suliból, mert – ő így fogalmazott – meg akarták csókolni. Nem tudom, mit takarhatott a „megcsókolni” szó. Valószínűleg én sem a teljes valójában adnám át a gyerekemnek a velem történteket. 

A tanulás nehéz lett, a suli maga viszont menedék. Oda el lehetett bújni a fel-feltörő villanások elől. Meg ott volt Milán is egy emelettel lejjebb a gimiben. Mindennap arra vártam, hogy láthassam, hogy csak az egyik tíz percben beszélhessek vele. 

Akartam, ő is akart, én nem mertem teret engedni, ő visszavonult. Eljátszottuk párszor. Megunta. Barátnője lett. Megnyílt a Föld, és én belezuhantam.

A világ totálisan értelmetlenné vált. Elé álltam és elmondtam neki, hogy szeretem. Azt mondta, ő is volt így ezzel. A visszautasítás porig rombolt. 

Inkább a cigitől fulladni

Az egyetlen szalmaszál volt nekem és én nem tudtam megragadni, mert teljesen elvált egymástól számomra a szerelem érzése és a párkapcsolat maga, főleg annak az előbb-utóbb jelentkező szexuális tartalmú vonatkozásai miatt. Míg az előbbi elemi erővel beszippantott, az utóbbi teljesen elképzelhetetlennek hatott abban a helyzetben. Iszonyúan hiányzott Milán és bármennyire is fájt látni őt, megvesztem érte, hogy csak kicsit láthassam.

Irgalmatlan nehezen viseltem azt az időszakot. Lázadtam. A suli mögött és a WC-ben cigiztünk. Szombatonként alkoholt is ittunk. Amitől aztán nagynak éreztük magunkat és akkortájt még a nagyon kevés is beütött. Szerettem a cigit. Beszédültem tőle. Persze a tanárok rajtakaptak minket egy-egy ilyen nagy lázadásunk során. Balhé volt. Főleg, hogy akkorra én már asztma miatt fel voltam mentve tesiből, mégis folyton bagózáson kaptak. Szerettem a cigitől fulladni. Kicsit olyan volt, amikor a koreográfia végén a terheléstől már nem kapsz levegőt. Meglepő módon egy tanárnak sem volt furcsa, hogy mi lehet velem. A korábban kifejezetten jól viselkedő és jól tanuló lány teljesítménye esik, és gyakran kapják dohányzáson meg még lóg is. 

Szidtak, de nem kérdeztek. Eszükbe sem jutott. Betudták a tinik „szokásos” megőrülésének. 

Csakazértisek, feladások

A matektanár közölte, hogy nem fogok leérettségizni. Ez mondjuk pont elég lett arra a felismerésre, hogy a szívből jövő kurva anyád eget rengető módon tud katalizálni folyamatokat. Eldöntöttem, hogy azért is megmutatom neki, hogy egyetemre megyek, és aztán elhúzok ebből a városból. Messzire. Azt továbbra sem tudtam, milyen szakra akarok menni, így kizárásos alapon hagytam benn pesti patinás sulikban olyan szakokat, ahol azok a tárgyak voltak a felvételi tantárgyak, amiket én egész jól tudtam. Lesz, ami lesz. Fog összeszorít. Külön matek, sok-sok éjszakázás és sok bukás az angol nyelvvizsgákon. Nem érdekelt, mentem előre. 

Az első kétszintű érettségi éve volt. Az osztályfőnök mindenkinek azt javasolta, menjünk biztosra és érettségizzünk középszinten. Sajnos hallgattunk rá. Kitűnővel érettségiztem. A matek 96% lett. Az érettségi jól sikerült, letehettem egy nagy sziklát a vállamról. Vártuk a ponthatárok nagy kihirdetését. Addig is én egy újabb hullámban bizonygatni kezdtem magamnak, milyen jól vagyok. Volt egy tábortűz az osztálynak. Zsolti kedveseket mondott nekem és én eldöntöttem, hogy most bizony jól belegyógyítom magamat egy szerelembe. Mert nekem ez is megy. Ittunk, cigiztünk és sokat csókolóztunk a tűz mellett. Jó volt normális tinédzsernek tűnni a saját szememben. Nagyon el akartam hinni. Rajta keresztül próbáltam az érintést magát elviselhetővé, befogadhatóvá tenni. Megölelt, megcsókolt, a fűben fekve bámultuk a csillagokat. Elhittem egy estére, hogy mederbe raktam a dolgaimat. 

Reggel sms várt Rolandtól, hogy mekkora ribanc vagyok.

Csókolózásért nem kis bélyeg.

Aztán az is kiderült, hogy a szerelmet nem lehet magadra erőszakolni. Hamar elengedtük, de más maradt. Mononukleózis. 4 hét 40 fok felett. Mínusz 14 kiló. Purgatórium. Durva májgyulladás szövődménnyel. Ekkor jött a hír, nem vettek fel sehová. Sehová! Itt már csak egy dolognak volt értelme: feladni.

Én feladtam. Csak feküdtem az ágyon. Alig ettem. Csak aludtam. Amikor ébren voltam, Hey, Arnoldot néztem és nyomkodtam ki a cseh táboros Áron érdeklődő hívásait és sms-eit arról, hová megyek egyetemre végül. A Hey, Arnoldot szerettem. Nagyon tudtam azonosulni a pokróc Helgával, aki titokban végtelenül imádja Arnoldot. A nappalok és az éjszakák összefolytak. Sokszor nem tudtam egy-egy hosszabb alvásból felébredve, milyen napszak is lehet. Anyám a teljes összeomlás környékén járt. Folyton etetni próbált. Én egy fürdésnél a testemet fürkészve arra jutottam, hogy most pont olyan vékony vagyok már, ami tökéletes versenysúly lett volna régebben. Csakhogy abban az állapotomban a fürdőszobáig is alig tudtam magam kivonszolni. 

Egy nap egy papírköteggel a kezében lépett be anyám és közölte, ezekre a főiskolákra mehetek pótfelvételivel. Beszélt apámmal – a válásuk óta először –, és apa vállalta, hogy fizeti. Kurva ciki volt, hogy nekem fizetősre kell menni, de nem volt már erőm küzdeni. Anya kényelmes megoldást hozott és én menni akartam már. El. Messze. Így kerültem egy magánfőiskolára Budapestre.

Budapest

Szeptemberre visszajött pár kiló. Fura dolog a magánfőiskola. Hallgatod mások mauritiusi nyaralását, miközben neked annyi pénzed van, hogy választhatsz: meleg ebédet veszel vagy jegyet vidékre haza. Hiányzott anya, így én beértem kiflivel főtt étel helyett. Budapest nyüzsgése tetszett alapvetően. A sulit kiráztam kisujjból. Angol nyelvvizsgám is lett. Bulizni nem nagyon jártam, mert se pénzem, se különösebb igényem nem volt rá. Akkorra anyát sajnos elengedték az állásából és az országnak azon a szegletén már akkor sem volt könnyű melót szerezni. Apám fizette az iskolát, anya a hétköznapi kiadásaimat próbálta erőn felül. Én hol call centeresként, hol cipőboltban, hol hostessként bárhol melóztam a suli mellett. 

Egy rövid ideig jártam újra táncolni kortárs balettre. Úgy tűnt, a csoportos, átszellemült ördögűzést nekem találták ki, míg végül meguntam, hogy a tánctanár a mozdulataim javítgatása címén folyton a derekamhoz és a vállamhoz ér.

Miért nem lehet csak hagyni békén az embert táncolni? Nem táncművészek leszünk mi már! Csak hagyni az embert kitáncolni magából azt a sok mindent… Maradt a nappali padlója. Az olcsóbb is volt. 

Váratlan kérdések

Közben eldöntöttem, hogy újságíró leszek. Jól ment az írás és érdekelt a világ. A többiekkel is elvoltam. Különösebben nem kötődtem hozzájuk, de volt egy-két megszokott arc, akikkel könnyebben mentek a napok. Aztán van, hogy a kijózanító valóság hirtelen csap le rád egy-két váratlan kérdés formájában. A csoporttársnők kérdése a semmiből: „te leszbi vagy? Sosem látunk fiúval. Nem is mondasz róluk semmit. Miért van egy ilyen csaj egyedül?” És a következő percben már sorolták, ki mindenkivel kellene együtt lennem. Mindkét mezőnyből.

Tudom, persze, a fiatalság nem a tapintatról híres, de fojtogató volt a faggatás. Kezdjek bele magyarázkodásba? Beszéljem meg az életem nagy traumáját felületes ismerősökkel, akikbe ennyi érzelmi intelligencia szorult? Aki nem pasizik, az csak leszbikus lehet, tényleg? És, ha az lennék, akkor mi van? Akkor nem kellenek a jegyzeteim? Mit számít a csoporttársi relációban az én szexuális hovatartozásom? Nem a leszbikus címke volt sértő, sosem volt bajom a másképp érzőkkel, gondolkozókkal, hanem a címkézés maga. Csak mert nem értenek valamit, miért kell a szembesítés, kategorizálás? Miért kell a másik mélyen személyes dolgaiban tocsogni? 

Előhúztam hát Milánt. Hogy nagyon régóta hiába szeretem. És, hogy vajon tényleg szerettem-e még akkor? Az emlékét, az érzést, ami a társaságában régen elfogott, azt biztosan. Őt magát? Nem tudom. Ha véletlenül láttam, még megdobogtatta a szívem, és sokszor gondoltam rá, de már megszoktam, hogy menedzseljem a napjaimat nélküle. Budapest gyógyítgatott. Persze, nem volt mindig könnyű ott. Megrázó volt például a buszon, amikor leült mellém egy csávó és direkt mutogatott nekem a farkáról képeket: pánik, zsibbadás, előtörő rossz emlékképek, nehezebb napok. Vagy,

amikor a kabátját tárogatta egy öreg csávó a Margitszigeten. A többiek nevettek. Én nem.

Aztán ezután is ment minden tovább. Csak az zavart, hogy Áron időről időre felhívott mondvacsinált indokokkal, amikor nem volt barátnője. Ugyan mindig kedveltem őt, de úgy éreztem, nagyon nincs mondanivalóm a számára. 

Baszki, beleszerettem!

Sokat írtam viszont. Mindenről. A tanárok szerették a munkáimat. Több is. Én egy órát szerettem nagyon. Egy portál szerkesztője tartotta. Olyan volt, mint egy igazi stand up-os. Ömlött belőle az intellektuális humor. Sok mindent tanított. Építő kritikával látta el az anyagaimat. Jónak tartott. Ez segített. Aztán gyakorlatra is mehettem hozzájuk. Élveztem. Sokféle témát dolgoztam fel mellette. 

Aztán egyik óra előtt ültem a padon a suli folyosóján, és ő megjelent. És valami mást éreztem, mint azelőtt. Ismertem már ezt az érzést. A gyomrom remegett őt meglátva. Mennydörgött a felismerés: baszki, beleszerettem! Több mint 20 évvel volt idősebb nálam. A tanárom volt. Két gyerek apja. Házas ember. Néhol kopasz már. Én meg alig vagyok húsz. Mi a szar van velem? Rajongva imádtam. Ő ebből semmit sem sejtett. Talán pont ez volt benne a legvonzóbb. Míg én szerettem, tudtam, hogy ő nem tudja és soha egy lépést nem fog tenni irányomban. 

Törődött velem. Tanítgatott. Rám szólt, hogy vegyek sálat. Nem a nőt látta bennem, hanem egy tehetséges kisdiákot. Eközben én ittam a szavait és egyre jobb lettem szakmailag. Ez jó érzés volt. Számomra teljesen biztonságos szerelem.

Apakomplexus? Lehet. Persze, senkinek nem mondhattam el. Amúgy a dolog sokáig jól működött. Reggelente száguldottam a szerkesztőségbe, ötleteltem, írtam, felvettek a gyakornoki programjukba, szárnyaltam. 

Aztán egyik nap bejött a lánya és velünk ebédelt. Ami addig délibáb volt, valóság lett. Hús és vér. Ők tényleg léteznek. És ő tényleg házas meg családos. És én tényleg beleszerettem egy családos emberbe. Igaz sosem mutattam neki, de totálisan beleestem. Nem csúszott a falat. A lánya sziporkázott. Olyan volt, mint ő. Én émelyegtem. Magamtól. Miféle nő vagyok, hogy házas embert szeretek? Tinikori rajongás egy tanár iránt? Nem egyedi eset. Én viszont teljesen rosszul lettem magamtól. Gyűlöltem magam. Alig vártam, hogy hazaérjek. 

Az albérletben aztán lerángattam magamról a kabátot, hogy kapjak levegőt. Az előszoba tükrében megláttam magam. Hánytam magamtól. Az első szembejövő pohárral dühömben behajítottam a tükröt. Pókhálósra tört. Jobb volt, legalább nem láttam utána már többet a képét. A lakótársam képe viszont megért egy misét, miután meglátta az előszobát. Próbáltam beadni neki, hogy elestem és a pohár úgy repült ki a kezemből, de szerintem nem hitte el. Én másnap beteget jelentettem. Az is voltam. Már rég. Visszamentem aztán pár hétre, de nem ment ez tovább. Jött a diplomaosztóm és főállást kellett keresnem. Így hát, elbúcsúztam. Marketinges lettem.

Fájdalmas meló

A nemi erőszak nem ér véget, amikor vége. A legnehezebb rész, az utána jön. A küzdés, a feldolgozás sokszor fáj, sokszor méltatlan helyzetekbe helyez bele és döntésképtelenné, bizonytalanná tesz. Sokszor kaptam kritikaként, hogy miért nem fordultam, fordultunk segítségért szakemberhez. A helyzet ennél azért kicsit bonyolultabb volt. Több mint 20 évvel ezelőtt a vidéki kisvárosokban nem volt túl sok pszichológus. Maxiumum 1-2 a megyében, és én féltem attól, hogy ha oda járok, akkor kiderül minden.

A kisváros nem tapintatos.

Egy trauma feldolgozása pont elég nehéz anélkül is, hogy egy város vett volna a szájára. Akkor így gondoltam. Ez az én döntésem volt. Egyszerűen nem akartam róla beszélni. 

Ma már egész máshogy gondolom, de a mai napig úgy tartom, hogy Budapest ebből a szempontból egészségesebb környezet. Ilyenkor sokkal jobb, ha a szomszéd nem is tudja, ki vagy, mintha folyton azt lesi, merre jársz. Pesten sem kértem segítséget. Pénzem se lett volna rá akkoriban. Próbáltam egy dobozba szuszakolni és jól bezárni a szörnyeimet. Néha megfeledkeztem róluk, néha azt hittem, eltűntek, de időről-időre felfeszegették a dobozom ajtaját és kidugták éles karmaikat.

Lány a repedések mögött

A marketingügynökségnél is érdekes volt a meló. Nagyon más, mint egy hírszerkesztőségnél. A csajok csakhamar jó barátnőim lettek, és kissé átalakult a baráti köröm is. Petit ekkortájt ismertem meg. Peti meleg. Okos, intelligens, jó beszélgetőpartner. És jó táncpartner is. Sokat salsáztunk együtt. Megnyugtató volt vele táncolni. Azt hiszem, akkoriban mindenkit nagyon kedveltem, akiről úgy éreztem, nem női minőségemben tart engem érdekesnek, és nem akart egyetlen barátjával sem összehozni. Peti nyitott volt. Jó fej. Vele mindenről lehetett beszélni. Aztán egyszer – némi sangria hatására – tényleg mindenről beszéltem vele. 

Elmeséltem neki a történetemet. Ő csak hallgatott. Más volt vele beszélni, mint anyámmal. Érzelmileg ugyan bevonódott, de más intenzitással, mint anyám.  Egy ponton megfogta a kezem, de egy szót sem szólt. Érezte, hogy ez a beszélgetés most más. Most valami más történik. Most neki nem kell beszélnie. Én csak mondtam és mondtam. Néha reszkettem, néha könnyezett a szemem, volt, hogy hányni akartam vagy mérgemben felrúgtam volna az asztalt. Hatalmas érzések elképesztő amplitúdóval zakatoltak át a lényemen. Ott – a garbómban – meztelen voltam annál az asztalnál. Ott voltam teljes valómban, úgy ahogy vagyok, úgy, amivé lettem. 

Én vagyok, akit kiterítettek a tóparton. Én vagyok, aki nem tudott szerelmesnek lenni. Én vagyok, aki elcseszte a felvételit. Én vagyok, aki beleszeretett a tanárába. Én vagyok, aki a mai napig fél, ha üres utcán férfi jön szemben. Én vagyok, aki nem látja, valaha alkalmas lesz-e párkapcsolatra. 

Ahogy mindez kiáradt belőlem, gyenge porszemnek éreztem magam, amit csak úgy dobál a szél. Peti ekkor belekortyolt a poharába, hosszú idő után akkor szólalt meg először. Olyat mondott, amit sosem felejtek el.

Azt mondta, nem ismer nálam erősebb lányt. Abból a nézőpontból, ahogyan ő látta a velem történteket, teljesen másképp festett az összkép. Ő a gyógyulni akarás mérhetetlen vágyát látta, a sokszori újrakezdést, a folytonosan cipelt terhek alatt épült izmokat, a sok-sok feltápászkodást. Ő azt az erőt látta, amibe kapaszkodva megannyiszor felkeltem a padlóról. Általában egyedül. Egészen furcsa volt a felismerés, hogy akár így is lehet szemlélni ugyanazt a valóságot, ami az enyém. 

Másnap irgalmatlanul fájt a fejem, de mégis, reggel egy tonnás súllyal kevesebben ébredtem. A reggeli kávét kortyolgatva megsimogattam a pókhálósra repedezett tükör hasadásait. Elkezdtem nem a hibás döntéseimet meg a vállalhatatlan zsigeri reakcióim fizikai leképeződését látni bennük, hanem az embert próbáló küzdelmet. Elbuktam ugyan sokszor, de még mindig megyek előre – bízva abban, hogy jobb lesz. Elkezdtem elfogadni a repedések létjogosultságát és szép lassan megkezdtem elfogadni a lányt a repedések mögött. Megbocsátottam neki, hogy nem volt mindig a helyzet magaslatán és elkezdtem tisztelni a harcaiért. Ez vagyok én.

Visszatérni a testbe, a jelenbe

Kicsit átalakultak a napjaim. Az edzés például inkább lett törődés a megfáradt testemmel, mint ördögűzés zaklatott napokon. Maszturbálni kezdtem. Sokszor éreztem nevetségesnek, hogy olyan vagyok, mint egy tini. Életüknek a testükkel ismerkedő szakaszán mások az én koromban már rég túl voltak. Ugyanakkor a testem tudta, mi a dolga, de a fantáziáimban általában én magam nem voltam jelen. Mindig valakikkel, másokkal történtek a dolgok. Főleg a szerelmes filmek intim jelenetei hatottak rám, és belegondoltam, vajon mi történhet szex közben velük. Valahogy a testem továbbra is vastag határvonalat húzott a saját testi örömöm és az abban való személyes jelenlétem között, de legalább már elkezdtem ismerkedni a szexszel.

Amúgy sokat msn-eztünk a barátokkal. Ha nem melóztunk vagy nem együtt voltunk, akkor a gépnél lógtunk. Néha a tövig rágott körmeim helyén egész nőies ujjak pötyögtek. És aztán bejelentkezett Áron. Nem írt, de láthatta, hogy fent vagyok. Aztán pár nap múlva megcsörrent a telefonom. 5 év telt el a tábor óta, amikor megismertem. Mindig lepattintottam. Most elkezdett érdekelni. Miért keres visszatérően ennyi éven át? Furcsán idétlen, zavart volt az első beszélgetésünk. Azt még sokórányi msn-ezés követte. Folyton megnevettetett. Az online jelenléte bebetonozódott a napjaimba. Beleszerettem.

Ő még az utolsó évét nyomta az egyetemen. Én Pesten dolgoztam. Tökéletes együttállás volt, hogy teret merjek engedni. Meggyőzően töretlen volt az érdeklődése felém ahhoz, hogy megérjen egy próbát, ugyanakkor kellően távol élt ahhoz, hogy bármikor könnyen kifarolhassak a dologból, ha nem tetszik valami. De az igazság az, hogy tetszett. Nagyon is. Pár hét múlva már a városába akartam költözni.

Végül maradtunk a távkapcsolatnál. Lassan haladtunk. A sok nevetés, a kiböjtölt nagy találkozások újfajta tartalommal töltötték meg az életemet. Aztán a szüzességemet is elvette. Nem tudta, hogy nekem az az első. Évekkel később tudta meg.

Kiderült, hogy a szex baromi jó dolog, ha olyannal csinálod, akit szeretsz. És mi nagyon szerettük egymást.

Az önfeledt percek meghozták a kötődést, a kötődés a bizalmat és lassan kezdtem stabilan jelen lenni egy párkapcsolatban. Persze, ez első aktus nekem inkább volt egyfajta szembenézés magammal, az aktuális állapotommal és folyamatos tudatos koncentráltságot igényelt a jelenben maradni. Vele maradni és nem önkéntelenül visszaúszni a régmúlt emlékképeibe. Ez koncentráltság, a tudatos kezelés képessége az, ami sosem ment tiniként. Sok idő kell és türelem önmagaddal szemben, mire egy trauma után ki tudod fejleszteni magadban.

Áron tanított szeretni, gyógyulni, sokszor magamat is elfogadni a hibáimmal együtt.

Férfiak

Életem Áronjai mind hozzátettek valamit az akkori énemhez. Segítettek túljutni az életem legnehezebb szakaszain valamilyen formában. A személyük és hozzájuk fűződő viszonyom mindig egyfajta visszacsatolás volt az aktuális állapotomra nézve. A szembenézés fáj, de lélektani szempontból is sokszor a fájdalmas meló visz előre, ahogyan minden más területen is, ha változást, fejlődést akarsz.

Áron lett az első és a végkifejlet. Ő lett a férjem. Gyermekeim apja.

Két fiam született. Először furcsálltam, hogy nem lányok, mert az én oldalamról mindig lányok születtek a családban. Én törtem meg a sormintát. Aztán rájöttem, hogy annyira sorsszerű, hogy az élet így hozta. Mindig egészen furcsa szálak fűztek a férfi nemhez. Jönnie kellett feloldásként kettőnek, akiket az életemnél is jobban szeretek. Igazából nem kettőnek. Háromnak.

WMN szerkesztőség