Dr. Gyurkó Szilvia: Így lett a gyerMekvédelemből a politika gumicsontja

–

Ősidők óta takaróznak a gyerekekkel

Először is, fontos, hogy tisztázzuk, nem új és nem magyar jelenségről beszélünk.

A gyerekvédelem, bocsánat, gyerMekvédelem, az egyik legősibb állami legitimációs eszköz és politikai fegyver, amivel a döntéseit és a hatalom megtartásával kapcsolatos, nem ritkán kétes vagy fájdalmas erőfeszítéseit el tudja fedni. 

Az ókori Görögországban Szókratésznek részben azért kellett kiinnia a bürökpoharat, mert az athéni ifjúság megrontásával vádolták, vagyis azzal, hogy filozófiai tanításaival eltávolítja a fiatalokat a hagyományos értékektől és tekintélyektől, istenektől. A történelemkönyvekből persze tudjuk, hogy a probléma inkább a peloponnészoszi háború, meg az oligarchikus fordulatok voltak és Athén belső megosztottsága. De az uralkodó elit nem Szókratész politikailag aktív tanítványaival való érdemi vitát választotta, hanem elővette a gyerekvédelmet, mint politikai fegyvert, és lesújtott vele. 

Persze, nem az athéni politikusok voltak az elsők és nem is az utolsók.

Igazából nem volt még soha olyan politikai, állami berendezkedés az emberiség történelmében, amely ne használta volna ki, hogy a gyerek, mint szimbólum szinte megkérdőjelezhetetlen, így nagyon hatásos (értelmileg és érzelmileg is igen erős) politikai narratíva.

Csodálatosan alkalmas identitásépítésre – Afrikától az Egyesült Államokon át Lengyelországig megannyi kormány élt és él a lehetőséggel, hogy nemzeti, vallási vagy kulturális önazonosságát megépítse, tovább építse a gyerekvédelmen keresztül: „mi védjük a hagyományos értékeket a gyerekeinket, és rajtuk keresztül a jövőnket elveszejtő romlással szemben”. 

Morális pánikgomb

Ez hibátlanul illeszkedik a homo sapiens legrégebbi „morális pánik-gombjához”: veszélyben vannak a gyerekeink!

Nagyon nehéz megállniuk a politikusoknak, hogy ne nyomogassák ezt a gombot, és ne éljenek a lehetőséggel, hogy a gyerekeken és a gyerekek védelemének ügyén keresztül magukat építsék, egyes területek problémáiról (gazdaság, oktatás, egészségügy) pedig eltereljék a figyelmet. Nem is állják meg. 

Ezzel nem felmenteni szeretném azt, ami Magyarországon a politikai arénában zajlik. Egyszerűen csak jelzem, hogy kevés olyan része van a világnak, ahol egy közélet iránt érdeklődő utazó ne találkozna azokkal a jelmondatokkal, amelyekkel itthon is. 

Konzervatív mozgalmak plakátolják ki Kolumbiától Peruig, hogy „el a kezekkel a gyerekeinktől” (Con mis hijos no te metas), Lengyelországban is szlogen volt a PiS kormány idején a „megvédjük a gyerekeket” (Chronimy dzieci), meg hogy „a család az apa, anya és gyerekek” (Rodzina = mama + tata + dzieci). A genderideológiák megállítását és a hagyományos értékek védelmét is az USA-tól (Stop woke), Oroszországig (защита традиционных ценностей) elég sok helyen láthatja az ember, és mindenhol a gyerekek védelmével is összekapcsolódik ez a politikai szlogen. 

Családbarát Magyarország: ideológiai haszonszerzés

Aztán hazajön az ember, leszáll a budapesti reptéren, ahol minden azzal van körbeplakátolva a világ összes nyelvén, hogy „Magyarország családbarát ország”. Ami egy remek (és sok szempontból) szükséges emlékeztető, hiszen amúgy ismerve a gyereket nevelő családok helyzetét, meg a gyerekjogok magyarországi érvényesülését, nem ez az első, ami eszébe jut az embernek. 

Nekem ettől a szlogentől egyébként is az egekbe ugrik a vérnyomásom, tudva, hogy nálunk ez a barátság az ország meg a családok között hogyan működik:

nem az állam lojális a családokkal, hanem fordítva. Szerintem a családoktól várja el a hatalom, hogy behódoljanak az állam elvárásainak. 

Nem tudom, ki, mit gondol a barátság mint fogalom lényegéről, de ami itthon zajlik, az nem egy szép barátság, inkább egy ideológiai haszonszerzés, ami azért is vérlázító, mert egyébként valós igény lenne arra, hogy a gyerekek jóllétéről közösen gondolkodjunk: mint ország, mint társadalom, mint állam. És tegyünk azért, hogy a velünk élő gyerekek biztonságban érezhessék magukat és jól legyenek. Tényleg lenne feladat, megannyi, amiknek egy jó részét a rendszerváltás óta (egy másik jó részét meg még régebbtől) görgetjük magunk előtt, de amikre megoldást kellene találni. Szükség lenne valódi politikai állásfoglalásokra és akaratra, mert anélkül nincs pénz, paripa, fegyver – azaz nem biztosítottak az alapvető feltételek ahhoz, hogy azok a szolgáltatások, amelyeknek a gyerekek az igénybevevői (oktatástól az egészségügyön át a gyermekvédelemig) jól működjenek.

Most már egy jó ideje azonban nemcsak hogy az történik, hogy ezek a magunk előtt görgetett problémák, a globális kihívások (digitális gyerekkor, online gyerekvédelem szükségessége) mindenféle érdemi és valós válasz nélkül maradnak, hanem az is, hogy túlhasználjuk, elkoptatjuk, kiüresítjük a szavakat. 

Vegyük már észre: minden gyerekvédelem!

Mi értelme a gyerekvédelemről egy-egy lényegi, valós téma kapcsán beszélni, amikor MINDEN GYEREKVÉDELEM?! 

Iskolai szegregáció? A sajátos nevelési igényű gyerekek kilátástalan helyzete az oktatási rendszerben? Hiányzó átmeneti otthonok a bajba jutott családoknak? Gyerekek bántalmazása? Elöregedő pedagógusi kar? Nagyon sok helyen már nem létező házi gyermekorvosi hálózat? Ugyan, miért beszéljünk ezekről a „pici” dolgokról, és miért keressünk rájuk megoldást részleteiben, ha valójában már mindent megoldottunk azzal, hogy az  Alaptörvényben mindenek fölé emeltük a gyerMekvédelmet (bármit is jelentsen ez). Ja, és persze több körben telepakoltuk az ország online nyilvánosságát meg a köztereket azzal az üzenettel, hogy mi gyermekvédők vagyunk. Hát, ha elég sokszor és elég hangosan mondjuk, akkor nem kérdés, hogy azok vagyunk. 

Ugyanaz a nóta megy évek óta.

Amikor szakemberek és szülők problémákról beszélnek (alulfizetettség, túlterhelés, szakemberhiány), az kellemetlen a hatalom számára, mert strukturális problémákra mutat rá. Erre válaszként könnyen teremthető ellen-narratíva: „Mi igenis a gyerekek érdekeit védjük – lásd: családtámogatások, gyermekvédelmi törvény.” Így a fókusz átkerül a szakmai követelésekről egy olyan témára, ahol az állam kezdeményező, cselekvő pozícióban tud lenni. Amíg az egyik területen a „hiány” a narratíva, addig a másikon „bőség és védelem”. 

Ráadásul ebben az ismerős nótában mindig van egy szólam, ami azt dörmögi, hogy az állam erős, az állam úgy viselkedik, mint egy erős, fenyegető és fegyelmező apa, aki megbünteti a rosszakat, és megjutalmazza a jókat. És közben az állam megvéd: betiltja a Pride-ot, bezáratja a gender szakokat az egyetemen, elűzi (a hazánkban soha ott nem lévő) drag queeneket az óvodákból, és akkor is megvédi a születés szerinti nemedet, ha te azt nem szeretnéd. 

A gyermekvédelem figyelemelterelés. 

A gyermekvédelem ellen-narratíva. 

A gyemrekvédelem kommunikációs fedőtörténet. 

A gyermekvédelem mobilizációs keret. 

Igaz ugyan, hogy így már nem a gyerekekről szól, a hús-vér, valódi, közöttünk lévő, egyszerre sérülékeny, és kiszolgáltatott, és közben reményteli, varázslatos és csodálatos gyerekekről. Ahogyan azt a kegyelmi botrány is tökéletesen pontosan megmutatta. 

Egyszer, még évekkel előtt, azt mondta egy vezető politikusunk, hogy ne azt nézzük, amit mond, hanem hogy mit tesz. Hát, én azt nézem, és a jeges félelem szorítja össze a szívemet. Mert a jelenleginél sokkal, de sokkal többet kellene tenni a gyerekek védelmében, csak hát, hogy lehetne ezt elmondani most, amikor minden a gyermekvédelemről szól. 

Gyurkó Szilvia