Pánikroham a tenger közepén, és egy életre szóló lecke

–

Befizettünk egy egész napos hajós túrára, mert a férjem és a lányom sznorkelezni szerettek volna, én pedig imádok hajózni. Akkor érzem magam biztonságban, ha két lábbal állok a fedélzeten, de beleugrani a mélyvízbe már nem az én világom, mindig is kerültem az ilyen élményeket.

A társasággal kora délután mentünk a korallzátonyokhoz. A lányom egyből ráérzett a snorkeling élményére, alig akarta abbahagyni. Én a hajóról néztem őket, fotókat készítettem, majd önfeledten napozni kezdtem. Amikor végeztek, a lányom boldogan mesélte, milyen csodákat láttak a víz alatt. Aztán a hajó elindult, újabb korallzátonyok felé vettük az irányt. Amikor a férjem újra a vízbe ment, engem is próbált rábeszélni, hogy menjek vele, hiszen csodálatos élmény. Nagy nehezen, de végül rászántam magam. Nem nagy lelkesedéssel, de azt gondoltam, majd valahogy legyőzöm a félelmemet. Nagy baj nem lehet, a látvány és az élmény pedig biztosan kárpótol majd. Bevillant egy hasonló helyzet 18 évvel korábbról, de gyorsan elhessegettem magamtól a rossz érzést. Most biztosan nem olyan lesz. 

Felvettem a békatalpat, maszkot, pipát, miközben a férjem magyarázott, mit hogyan kell csinálni. De csak messziről hallottam őt. Kezdett rajtam elhatalmasodni a félelem. Az egyik segítő leültetett a hajó szélére, ő is bőszen magyarázott, majd belökött a vízbe. Innen már nem volt visszaút. Menni kellett, el a hajótól, különben a fejem beleütközik. Érzékeltem, hogy a férjem a közelemben van, messziről hallottam is még, hogy kérdez tőlem valamit, talán hogy minden rendben van-e. 

De nem, dehogy volt. Nagyon nem volt rendben semmi. Egyre szaporábban vettem a levegőt, őrült iramban kalimpáltam a lábaimmal, hogy fent maradjak a vízen.

Közben azt éreztem, hogy a békatalp inkább lefelé húz, ha nem taposok keményen, elsüllyedek. Sós vizet nyeltem, sokat. A hajó meg csak távolodott. Egyre kétségbeesettebben tapostam, azt éreztem, nem akarok meghalni. A férjem ugyan ott volt a közelemben, de nem láttam őt, csak messziről hallottam.  Segíteni akart, de én csak a hajóhoz akartam visszajutni. Ha hozzám ért, ellöktem, nem tarthatott vissza ő sem. Azt éreztem, megfulladok, ha nem jutok fel a hajóra. A szívem kalapált, az agyam  zakatolt, alig kaptam levegőt, pedig kint volt a fejem a vízből. Pánikrohamom volt. Ez nem a víz, nem is a mélység, nem a cápáktól vagy bármi más élőlénytől való félelem volt. Semmi ilyesmi nem volt a fejemben, csak az, hogy nem kapok levegőt. Úgy éreztem, iszonyatosan hullámzik a tenger, hiába veszem ki a fejemet, akkor is ellep a víz. 

Meg kell nyugodnom, ezt ismertem fel hirtelen. Magamat kell lenyugtatni, és akkor túlélem ezt (is). Nem fogadtam el a férjem segítségét, sőt, menekültem előle. Tudtam, csak magamon tudok most segíteni. El kell hinnem, hogy a levegő jön, érkezik a tüdőmbe. Elkezdtem erőnek erejével nagyokat lélegezni. A szívem már kicsit nyugodtabban vert. Közben elkezdtem érzékelni a külvilágot, messziről hallottam, ahogy a túravezető kiabál felénk. Nagyon elsodródtunk tőlük és a hajótól is, vissza kellett mennünk.

Ki akartam jutni. 

Ahogy közeledem a hajóhoz, egyre nyugodtabb lettem. Időnként már lebuktam a víz alá is. Amit láttam, fantasztikusan gyönyörű volt, de nem éreztem magam eléggé biztonságban ahhoz, hogy élvezni is tudjam a látványt. 

Amikor visszaérkeztem a hajóhoz, mellettem termett a túravezetőnk. Addig is szimpatikus volt, higgadt, nyugodt, értelmes, több nyelven beszélő, kedves, fiatal férfi. Rám szólt: maradjak még. Majd elém tolt egy karikát, hogy kapaszkodjak bele. Azt mondta, elvisz a korallzátonyokhoz, mert még alig láttam valamit, és az igazi szépség ott vár rám. Azt mondta, odafelé kapaszkodhatok, viszont tegyem be a fejemet a vízbe, élvezzem a látványt. Közben majd még jobban megnyugszom, és visszafelé már kapaszkodás nélkül, egyedül fogok jönni. Ne kapkodjam a levegőt, lélegezzek nyugodtan, és bízzak benne, hogy minden rendben lesz. 

Erősen hezitáltam, de láttam a szemében, hogy tudja, mit beszél. Ott volt előttem a karika, ha bármi történik, ha újra jön a pánik, akkor lesz mibe kapaszkodnom, gondoltam. Nehezen, de elfogadtam a segítséget, győzött a kíváncsiságom, és az az érzés, hogy nem szoktam feladni dolgokat. Újra megpróbáltam.

Elindultunk, fejem a vízben. Ahogy megnyugtam, a levegő egyre jobban szétáradt bennem. Fokozatosan elkezdtem kifelé figyelni, arra, amit látok. Már nem ziháltam, tudtam, hogy jön a levegő. A lábaim sem kalimpáltak már eszement módon, nem húzott le a békatalp, segített a haladásban. A kezemre nem volt is szükség, elég volt a lábammal hajtani magam. És egyszer csak ott volt alattam a korallzátony.

Micsoda látvány! Valódi csodavilág, rengeteg hallal, színes korallokkal. Mesés volt az egész! Már egy ideje elengedtem a karikát, észre sem vettem, hogy mikor. Örültem, hogy legyőztem a félelmet, a pánikot, hogy legyőztem saját magamat.

Amikor szóltak, hogy menni kell, elindultam a hajó felé. Nem volt semmi bajom. Amikor elértem a hajót, a lányom a lépcsőnél várt, segített kimászni. A hajóról látta, hogy küzdök, aggódott értem, örült, hogy kint vagyok.  

Miután elindult a hajó, egyszer csak hozzánk lépett a túravezetőnk. Rám nézett, és azt mondta: „Még soha senkit nem láttam ilyen gyorsan legyőzni a saját pánikrohamát, és újra próbálkozni. Viszont meg kell tanulnod segítséget kérni és elfogadni." Néztem rá, alig jutottam szóhoz. Meg akartam köszönni neki, de ő már tovább is állt. Így már csak magamban tettem hozzá: köszönöm mindkettőt, a segítséget és az üzenetet is. Tudom, hogy dolgom van vele.

WMN szerkesztőség