Haldokoltak a szüleim, de a munkahelyemen ez senkit nem érdekelt

–

Épp utolsó hivatalos munkahelyemen, egy reklámügynökségnél dolgoztam, ahol az emberek a legprofesszionálisabban végezték a dolgukat. Engem tulajdonképpen jófejségből vettek fel, olyan öt-tíz-tizenöt évvel voltam idősebb a többségnél. Csak épp az volt a gond, hogy miután felvettek, és kezdtem felvenni a tempót, kiderült, hogy az anyukám rákos. 

Őszintén szólva nem csapott a földhöz, mert mondhatni, anyukám „szokott” rákos lenni. Korábban már volt egy mellrákja, mondta, és lám, nem lett abból sem semmi. Volt egy elképzelésem is, hogy a mellrák könnyebben gyógyítható a többi ráknál, gyakori betegség is,

szóval nem gondoltam, hogy anyu fogja magát, és meghal. 

Ezt más családokban is tapasztaltam, hogy amikor az anya, aki mindig megfőz, meg aki nem utazik el nyaralni, csak lehet neki küldeni az útról a szép képeket, aki mindig otthon van és dolgozik, szóval amikor ő rákos lesz, akkor azt senki nem veszi igazán komolyan. 

Ő nem lehet beteg, hiszen akkor ki tolja be a sütőbe a húst, ki teszi az asztalra a levest?!

Aztán anyu év végén kórházba került, kiderült, hogy tüdőrákja is lett közben, és akkor már lehetett látni, hogy nagy a gond. Nem akart kemoterápiát, én meg azt gondoltam, csak annyi a feladat, hogy arra rá kell beszélni, hiszen az meggyógyít mindenkit. 

Egyszer épp kimentem valami ebédet venni a melóhelyen, és anyu felhívott, hogy apu is tüdőrákos. A csapatból csak a két fiú volt bent aznap, halál jó hangulatban voltak, nem voltak ott a lányok ugye, akik munkahelyesdit játszanak.

Emlékszem, kínait vettem a Lajos utcánál. 

Vannak ezek a piszkos irodaházak a környéken, a kilencvenes években épültek, mennek a buszok, anyu meg mondja, hogy apu is beteg.

Azóta is ott vagyok, azóta is telefonálok.

Visszamentem az irodába, mint egy gép. Mintha egy atom-tengeralattjáróval süllyedtem volna a víz mélyére, ők meg, a fiúk, közben élnek, virulnak, poénkodnak. Ami tök rendben van, de hát te épp szarul vagy.

Az egyik srácnak például az volt a fő projektje akkoriban, hogy asztalt foglaljon egy hipermenő étterembe, ahová egy hónapra előre kapni csak helyet, ha jól értettem. 

Nagyon sok nevetést hagytam ki aztán. 

Én lettem a zombi kolléga, aki bejár és rosszul érzi magát.

Nem tehettem egy táblát a nyakamba, hogy „Szia, Marcsi vagyok, haldokolnak a szüleim”. Meg hát nyilván kibaszottul nem érdekel ez senkit egy ilyen helyen.

„Ha még fél évig így teperek és láthatóan mindenkinél előbb járok be, nyolcra, akkor kérhetek fizuemelést.”

„Nem igaz, hogy mindig visszatolják ránk a projekteket, ez a kurva mindig visszaküld egy sor kérdést, ahelyett hogy megcsinálná amit kérünk.” 

„Most szólnak, hogy holnap angolul kell prezentálni, ezt este kilencig fogom ma megcsinálni, és ki kell hagynom a sörözést, vagy bejövök reggel korán.” 

„Megint más ember van az ügyfélnél, kell csinálni egy oktatást, hogy építsük a bizalmat, meg hogy legalább az alapfogalmakat értsék és lehessen velük kommunikálni.”

„Ha bemegyek a továbbképzésre délelőtt, és délután ügyfélnél leszek, nem tudom hogy végzek a taskokkal, ráadásul az egész hetet bele kell még tolnom az időmenedzsment-rendszerbe.” 

És akkor ott van valaki, akinek haldoklik az apja, anyja, ráadásul ő is öreg – nyilvánvalóan kit érdekel?

Hamarosan nullára épült le a kapcsolatom a munkatársaimmal, még a közvetlenekkel is. Abszolút nem tudott érdekelni a munkahelyi tekerés.

„Meghalt anyu” – szóltam a főnökömnek. Az ő anyukája is meghalt, úgyhogy átérezte, még sírt is. Viszont az ő türelme sem lehetett végtelen. Ráadásul annyit hajtott, hogy a kiégés peremén lavírozott. Ezt már az utódom mesélte, persze.

Arra emlékszem, hogy egy srác egy másik szekcióból a konyhán a saját spéci csöpögtetős kávégépén csinálja a speciality kávéját, nagyon komolyan, szertartásosan, igényesen. Én meg állok tőle két méterre, és nézem, mit csinál. Hallgatok. Nem értem. Ő rám se hederít.

Szerintem elterjedt rólam, hogy kommunikációképtelen vagyok. Egy reklámügynökségnél a kedvesség, a haverkodás, a kapcsolatépítés mindennek az alapja, így ez a helyzet teljesen abszurd volt. De a munkámat eleinte jól elláttam. 

Aztán egyik pillanatról a másikra elkezdtem – mivel szövegíró voltam – borzasztó minőségű szövegeket írni, napi négyet nyomtak ki belőlem. Ez nyár elején volt, onnantól olvashatatlan volt, amit írtam. Kár, hogy nincs meg, biztos vicces volt. 

Apunak akkor kezdődtek a kemói, elég jól bírta őket, nem is látszott rajta igazából. Egy Tisza-menti falusi gyereknek egy kemó nem tesz be – úgy tűnt. 

Az egyik munkatársam erre úgy reagált, hogy egy online meetingen sok ember előtt kioktatott arról, hogy mi a szövegírás. 

Ez után felmondtam, mert itt már elszakadt a cérna, ami nem is volt. Semmi cérna nem volt. Csak hallucináltam, hogy munkahelyre járok.

Arra emlékszem, hogy ülök a vécén, és számolom, hány percet kell még ma bent lennem.

Nem haragszom senkire, és nem tartom senkivel a kapcsolatot. 

WMN szerkesztőség